Beletörõdni, hogy ember nem tud segíteni. Nincs az a nõ és nincs az a barát. Belenyugodni, hogy talán nem is kell segítség: ez a vergõdés, ez a reménytelenség, ezek a pillanatnyi megoldások, ez az örök megoldatlansága mindennek, ami emberi, ez éppen a feltétele annak, hogy ember maradjál és emberi módon fejezd ki magad a világban.
Bárkivel állasz is szemközt, tudjad, hogy csak ember, akinek a nagyságra egyetlen jogcíme van: az igazságosság.
Mindegy, mit mond, mit tud, mi a rangja? Csak akkor van joga ahhoz, hogy embernek tartsad, ha legyõzi önmagában a hiúságot, a vágyakat, a gõgöt és a kapzsiságot, s igazat szól ügyedben és a világ ügyében, melyrõl éppen beszéltek.
A világi méltóság aranyfüst és játékpénz; de az emberi méltóság valóság, színarany. Miért játszol hamis pénzért, mikor Isten megtömte zsebed színarannyal?
Valahányszor igazságtalansággal vagy kegyetlenséggel találkozunk az életben – egy gyermeket kínoznak, állatot bántalmaznak, egy embert megaláznak, vagy nem adják meg neki azt, ami isteni és emberi jog szerint megilleti –, mindig újra és újra megkísért a kérdés, jogod és kötelességed-e beavatkozni, közbeszólani, idegen sorsok perpatvarában a fogadatlan prókátor hálátlan szerepét ...
Az ifjúságtól jókedvûen kell búcsúzni. Tehát nem meghatottan és nem is érzelmesen, mint a gyöngék, nyafkák és tájékozatlanok cselekszik, akik lehorgasztott fõvel, könnybe lábadt szemekkel bámulnak a távozó ifjúság után, búcsút intenek és önsajnáló érzelmességtõl remegõ hangon nyögdécselik: „Vale, Ifjúság!... Tovatûnsz, boldog Ifjúság." Így nem szabad búcsúzni az ifjúkortól.
Végül is, tudnod kell, mi volt dolgod a földön. Semmi esetre sem az, hogy bizonyos összegû, állagú és minõségû csontot, húst, zsiradékot és zsigereket vegyi üzemben tartsál. Az sem, hogy címeket, rangokat gyûjts, elnök legyél valamilyen társaságban, díszes ruhákban sétálj és rázzad a csengõt.
Nagyon kell vigyázni azokra az emberekre, akiknek igazuk van. Például, nagy méltánytalanság, galádság sújtotta õket: elrabolták munkájuk gyümölcsét, szabadságukat, megölték kedvesüket, s mindezt jogtalanul cselekedték mohó, vagy aljas vagy kegyetlen emberek.
Az alkotó szellemû és tehetségû embernek sincsen joga ellopni valamit az önmûveléshez szükséges idõbõl az alkotás számára. Nem olyan fontos, hogy mindennap írjál; fontosabb, hogy mindennap olvassál. A mûvelõdéshez mindig legyen idõd, mindennap. Mert nem biztos, hogy használsz hazádnak és az emberiségnek, mikor alkotsz valamit; isteni kegyelem kell ehhez.
Amikor gyöngéden beszélsz egy nõvel, vagy a hatalmasokkal alkudozol, vagy a locsogó ostobasággal vitatkozol, tudjad, hogy mögötted áll a halál és válladon át hallgatja a párbeszédet. Csontarca figyelmes és vigyorgó. Mert akármilyen szavakkal vitatod is igazad, a halál tudja, hogy vitádban az utolsó szót õ mondja ki. Gondolj mindig erre, mikor ígérsz, alkuszol vagy érvelsz.
Epiktétosz ajánlja, hogy lehetõleg egyáltalán ne járjunk színházba. De ha már elmegyünk, viselkedjünk szerényen és csendesen.
A színházban ugyanis gyermekek ülnek. Gyermekek, sõt csecsemõk. Felmegy a vasfüggöny, megvillan a fényszóró a vörös bársonyon, s a nézõtéren abban a pillanatban ezer tátottszájú csecsemõ ül, akik várják a csodát.
