Archívum

   Aki felhők fölött jár, közelebb van az éghez, s ha valaki messziről jön, kénytelen felhők fölött is járni. A kis csapat messziről jött. Tizennyolcan voltak, tagjai egy Új-Zeland-i földrajzi expedíciónak. Mikor Aucklandból elindultak éjfél után egy órakor trópusi nyár volt. Ugyanazon napon számítottak eljutni este hétre a ferihegyi repülőtérre.

   A hajnali derengés az úton találta a mestert. A keleti ég alján világosodott. Látni lehetett az utat, kivehető volt a traktornyom az út porában. Bakancsa szürke volt a portól, kabátja, nadrágja kék. Azazhogy kék volt, amikor új volt, s annak már másfél észtendeje. Szeretett mindig tisztába járni, de erre csak reggel volt lehetősége.

   Szentannai Ferencnek hívták. A Mezőségen, Kolozson tanított. Székely ember volt. Végzettségileg román nyelv és irodalom tanár! Hát ilyent azért egy személyben székely emberről ritkán hallani. Érdekes, hogy abban az időben, amikor minden nyakkendős ember elvtárs volt, őt mégis mindenki „tanár úr!”-nak szólította, erre bizonyítékul álljon itt egy idézet.

   Összeverődött a kis csapat, Ferike és két fiútestvére, s három elsőunokatestvér. Ők voltak a nagyfiúk a családból. Nagymamának tizenhét unokája, kilenc leány s nyolc fiú. Két fiú csak most tanúl járni, így hát hatan vannak. Előző vasárnap már megbeszélték az útvonalat, kikhez mennek. Sándor, a legidősebb közülük, ő vezeti a kis csapatot.

   Csípős hideg csapott az arcába és megébredt. Kitakarózott a négy rongyos nagykabátból, kinyitotta a kővel eltorlaszolt nylonzsák-ajtót és belenézett az egyre erősödő világosságba. Karácsony szombatjának reggele volt. Még nem tudta, mint intézze, pedig már csak ez a nap volt hátra.    Kissé másnapos volt a savanyú bortól, amit az egyik kuka rejtegetett magába. Benézett az oduba.

   Egzotikus tájon kell keresztül utazni ahhoz, hogy a vándor eljuthasson a nagy folyó, a Duna, alsó szakaszán a Fekete-tenger közeléig. A vándor Predeálnál áthág a déli Kárpátokon, és leereszkedik a turista szemmel oly felkapott hegyvidéken. Átutazik Buşténien, Sinaján, Azugán.

   Határozottan közeledett a nap, a megmérettetés napja. Negyedikes lányunk készült felvételizni az ötödik osztályba. Régen nem volt így. Hivatalból kerültek a gyerekek egy-egy osztályba és tanultak mondjuk oroszul, franciául.

   Kalotaszeg délkeleti szögletében van egy igen érdekes falu, Magyarfenes. Gondolom azért magyar, hogy a szomszédos Szászfenestől meg lehessen különböztetni. Azért érdekes, mert itt az Árpád-kori templomban a Kolozsvári-testvérek apjának XIV.

   Ha malac, hát legyen malac, vagyis ajándék! Csakhogy mi kolozsiak valahogy úgy vagyunk vele, hogy a malac, vagyis az ajándék, lehet akármekkora, tartalmazhat akármit, kaphatjuk bárkitől csak egytől félünk igazán: attól, hogy a malac ne legyen tordai.

   Neve Katârşeşegă, ami tatárul szamártöviset – bogáncsot jelent, boglári szamár, az utolsó képviselője a fajtájának Dobrodzsában. Szüleivel együtt ők voltak az utolsó boglári család. Gazdájuk Irfán, beállt a termelőszövetkezetbe, mert abban az időben mindenki beállt, “önszántából”, jószágaival együtt. Irfánnak csak két szamara volt meg vagy ötven ár szántóföldje.