Archívum

   Meleg nyári este volt. Füllesztő meleg. A szombatot választottam arra, hogy az utat megjárjam. Egy nagy teherkocsinyi árut kellett elszállítani Csíkszeredába. Újonnan került ez a teherkocsi a kezem alá. Vezetésében nem igazán volt jártasságom. Szerencsésen elértem a célt. Le is rakodtunk, de valamin aztán szörnyen felmérgelődtem.

   Taupo vulkán volt. Akkora vulkán, hogy a föld felszínén nem sok ilyennek maradt nyoma. A tudósok óriásvulkánnak hívják. Kráterének szája több mint 25 km átmérőjű. A kráterben egy hatalmas tó. Vulkáni utóműködések ma is történnek. Ennek egyik jele a vulkáni tufakavicsok időleges megjelenése a tó vizének tetején. Ezek a tufakavicsok annyira könnyűek, hogy úsznak a vízen.

   Megjött a gyermek az iskolából. Kicsit éhes volt, kicsit álmos is talán, de attól még a felvállalt szolgálatot tennie kellett. Amikor a tengerről jöttek haza felé, azzal állt elő az édesapja nagy csodálkozására, hogy az idén ne fogadják meg Jánost a szőlő őrzésére, mert az a pénz is jól fog a családnak.

   Édesanyám, a lánytestvérem, jómagam és Péter bácsi a nagybátyám, valahol a sor közepe táján álltunk. Négyes sor volt, egyszerre tíz embert engedtek be a boltba. Fejenként két, negyedkilós kávéért álltunk. Kávé?! Szóval: „Cafea cu năut”! Utcanyelven neutronos kávé. Aki kijött, szaladt a sor végére, hátha még elkapja a második kört.

   Veteményes kertnek használták nagyapámék, csak az alja táján mindig tele volt kővel. Arra ment a római út fiam, mondta nagyapám, tudod egész régen még a római időkben is bányásztak sót, itt a mi falunkban, és azt monták a régi öregek, hogy az út itt a patak mellett haladt fel a Hegy felé.

   Meleg nyári nap volt a Fekete tenger partján a nagy tömegben, valahol nem a vízben és nem a szárazon, azon a helyen, ahol a homok elég nedves már, de még nem mossa el a víz, ott játszott Lacika és Áronka, a két testvér. Homokvárat építettek, a ki tudja hányadikat.    Édesapjuk a nagy építő vezette rá őket a várépítés szeretetére.

   A hangyák látszólag gond nélkül élték életüket, amikor egy szép napon belépett az életükbe az elefánt. Felrugta a hangyabolyt. Milyen szemtelen egy inni járó elefánt, állapították meg egyöntetűen, de nem volt köztük egy sem, aki magasabbra merte volna emelni a hangját, legalábbis az elefánt ellen.    Azazhogy egy mégis akadt: Samu. Kemény legény volt, házasodni készült.

   A hétfőn reggeli nap már régen ráköszöntött a kovácsműhely udvarára. No, azért nem csak oda, hanem az egész falura is. A kovács vígan, dúdolászva kapcsolta be a fújtatót, készült egy pár ekevas megverésére. A szén izzott, parázslott, a vasak már pirosodtak, amikor egyszerre csak elsötétült a műhely padlója.

   Elmúlt a szombat délután, estébe hajlott az idő. Gondterhelt volt a tiszteletes homloka, nagyon gondterhelt. Már két hónapja megkezdték a felkészítőt a konfirmálásra.    A buzgóbb hívek gyermekei bizakodással jöttek, sőt, itt voltak elejétől fogva.

   Kicsi süppedő félben levő ház, oldala tapasztott. Az udvar sáros, meglehetősen lejtős. Sánta Ferkóék laknak ott. Csak úgy hitelbe, mondja Ferike az iskolába. Távoli rokon Rózsika néni, görbehátú aszott öregasszony, a Ferkó apjának Péternek nagynénje. Így kerültek Ferkóék erre a portára.    Mellettük a mészáros, Nádas István ezermester háza.