Amikor a század fiatal volt, én is fiatal voltam; s mert fiatalok voltunk, természetesen mindketten forradalmárok voltunk. Aztán múlt az idõ, s a század is, gyermeke is, a férfikorba léptek; s szerettek volna okosan öregedni.
Ha elutazol, ne akarj otthont varázsolni a szállodaszobából. Vannak emberek, akik reménytelenül magukkal cipelik útjaikra a vágyakat és kellékeket, melyekkel odahaza élnek, s legszívesebben kanárit, hintaszéket és családi fényképeket vinnének magukkal, hogy az idegen fogadó szobájában se nélkülözzék otthoni életük kegytárgyait.
A hashajtóktól pedig tartózkodjál. S ha már kínzó fejfájás vagy heveny gyomorrontás kényszerít, hogy élj velök, érd be – nagyritkán – egy pohár meleg keserûvízzel. Mind a szennakészítményekben van valamilyen erõszakos szándék, mesterségesen beavatkozni a természet életrendjébe.
Soha nem érthetem meg, miért életem legszebb emléke a pillanat, mikor – tízéves lehettem – egy téli délután beléptem anyám sötét, üres hálószobájába, s a küszöbön állva megpillantottam a bútorok politúrján és a kályha csempéin az ablak elõtt, az utcán és a szemközti házak tetején világító hó kékes visszfényét. E pillanat varázsát nem tudom elfelejteni.
Az emberek természetesen mindig azt kívánják az írótól, a magyarázótól, a kifejezõtõl, hogy érdekeik szerint beszéljen. Az író nem teljesítheti ezt a kívánságot, mert az emberi érdekek fonákok és egymással ellentétesek: az író mindig csak az igazságot fejezheti ki, legalábbis ez a szándéka.
Mert mikor az igazat – a legegyszerûbb igazságot – kimondod, tudnod kell, hogy rögtön lángok gyulladnak fel körülötted: a szenvedély, a számonkérés, a sértettség lángözöne. Aki az igazat mondja, tûztengeren halad át, s helyesen teszi, ha egyfajta azbesztruhába öltözik, máskülönben tüstént elperzselik a lángok.
Te nem hiszel a csodában, tagadod? Nézd csak, nem gyõzhetlek meg, mert a csoda legfõbb ismertetõjele, hogy csodálatos – nem lehet bizonyítani, mint egy élettani tényt, nem lehet fényképezni, sem elõre, mennyiségtani törvények szerint megjósolni és kiszámítani.
Valahányszor kishitû leszel munkádban – s milyen gyakran megkísért a fáradtság, a csömör, a céltalanság kínzó érzése! az önvád, hogy ez is csak hiúság, a homályos vágy, hogy jobb lenne hagyni mindent, csak a legszükségesebb, önfenntartó mûveleteket végezni el, olvasni és élni, jeltelenül és nyomtalanul élni és múlni el! –, tudnod kell, hogy ez a legsúlyosabb kísértés, mellyel az...
Nem nagyon sok idõ telik el, s nemcsak neved és személyed feledi el tökéletesen és maradéktalanul a világ, nemcsak mûved emlékét lepi be a feledés pora, hanem mûved anyaga is elporlad, a könyvek papírja és vászonkötése elillan a semmiségben, a képek, melyeket festettél, nem láthatók többé sehol a világon, s a márványszobrokat, alkotásaidat, finom porrá morzsolta az idõ.
