Végül is, tudnod kell, mi volt dolgod a földön. Semmi esetre sem az, hogy bizonyos összegû, állagú és minõségû csontot, húst, zsiradékot és zsigereket vegyi üzemben tartsál. Az sem, hogy címeket, rangokat gyûjts, elnök legyél valamilyen társaságban, díszes ruhákban sétálj és rázzad a csengõt.
Az ifjúságtól jókedvûen kell búcsúzni. Tehát nem meghatottan és nem is érzelmesen, mint a gyöngék, nyafkák és tájékozatlanok cselekszik, akik lehorgasztott fõvel, könnybe lábadt szemekkel bámulnak a távozó ifjúság után, búcsút intenek és önsajnáló érzelmességtõl remegõ hangon nyögdécselik: „Vale, Ifjúság!... Tovatûnsz, boldog Ifjúság." Így nem szabad búcsúzni az ifjúkortól.
Valahányszor igazságtalansággal vagy kegyetlenséggel találkozunk az életben – egy gyermeket kínoznak, állatot bántalmaznak, egy embert megaláznak, vagy nem adják meg neki azt, ami isteni és emberi jog szerint megilleti –, mindig újra és újra megkísért a kérdés, jogod és kötelességed-e beavatkozni, közbeszólani, idegen sorsok perpatvarában a fogadatlan prókátor hálátlan szerepét ...
A világi méltóság aranyfüst és játékpénz; de az emberi méltóság valóság, színarany. Miért játszol hamis pénzért, mikor Isten megtömte zsebed színarannyal?
Bárkivel állasz is szemközt, tudjad, hogy csak ember, akinek a nagyságra egyetlen jogcíme van: az igazságosság.
Mindegy, mit mond, mit tud, mi a rangja? Csak akkor van joga ahhoz, hogy embernek tartsad, ha legyõzi önmagában a hiúságot, a vágyakat, a gõgöt és a kapzsiságot, s igazat szól ügyedben és a világ ügyében, melyrõl éppen beszéltek.
Beletörõdni, hogy ember nem tud segíteni. Nincs az a nõ és nincs az a barát. Belenyugodni, hogy talán nem is kell segítség: ez a vergõdés, ez a reménytelenség, ezek a pillanatnyi megoldások, ez az örök megoldatlansága mindennek, ami emberi, ez éppen a feltétele annak, hogy ember maradjál és emberi módon fejezd ki magad a világban.
A dolgok nem csak önmagukban vannak: perspektívájuk is van. Ezért soha ne mondjad egy tüneményrõl: „ilyen vagy olyan" – csak ezt mondjad: „ebbõl és ebbõl a távlatból ilyennek látszik."
Az emberek szívesen dölyfösek és gyûlölködõk, mihelyst módjuk nyílik erre; s legtöbbször valóban oly sajátosan kegyetlenek, mint a gyermekek. De te maradj alázatos, s ugyanakkor õrizd meg méltóságodat.
Mert a kettõt csak egyszerre õrizheted meg.
Meglep, mert egy emberbõl kibuggyan az aljasság, mint a varangyból a méreg? De gondold csak meg, miféle ez az ember? Milyen torz, milyen erõtlen, mennyire csak gyûlölt és irigység az ereje?
Töröld le a váladékot, mely arcodra fröccsent, ne taposd el a varangyot, mert cipõd bepiszkolod vérrel és gennyel.
