Irodalom - Rendületlenül - Anjouk és Hunyadiak kora

   

Arany János - Mátyás anyja
Szilágyi
Örzsébet
Levelét megirta;
Szerelmes
Könnyével
Azt is telesirta.
Fiának
A levél,
Prága városába,
Örömhírt
Viszen a
Szomorú fogságba:

„Gyermekem!
Ne mozdulj
Prága városából;
Kiveszlek,
Kiváltlak
A nehéz rabságból.

„Arannyal,
Ezüsttel
Megfizetek érted;
Szívemen
Hordom én
A te hazatérted.

„Ne mozdulj,
Ne indulj,
Én egyetlen árvám!
Ki lesz az
Én fiam
Ha megejt az ármány?

„Adassék
A levél
Hunyadi Mátyásnak,
Tulajdon
Kezébe,
Senkinek se másnak.”

Fekete
Viaszból
Nyom reá pecsétet;
Könyöklõn
Várnak az
Udvari cselédek.

„Ki viszi
Hamarabb
Levelem Prágába?
Száz arany,
Meg a ló,
Teste fáradsága.”

„Viszem én,
Viszem én,
Hét nap elegendõ.”
„Szerelmes
Szivemnek
Hét egész esztendõ!”

„Viszem én,
Hozom én
Válaszát három nap.”
„Szerelmes
Szivemnek
Három egész hónap!”

„Istenem,
Istenem,
Mért nem adál szárnyat,
Hogy utól-
Érhetném
Az anyai vágyat!” -

S ahol jön,
Ahol jön
Egy fekete holló;
Hunyadi
Paizsán
Ül ahhoz hasonló.

Lecsapott,
Lecsapott
Fekete szélvészbõl,
Kikapá
Levelét
Az anyai kézbõl.

„Hamar a
Madarat!...
El kell venni tõle!”
Szalad a
Sokaság
Nyomba, hogy lelõje.

Madarat
Nem egyet,
Százat is meglõnek:
Híre sincs,
Nyoma sincs
A levélvivõnek.

Napestig
Az erdõn
Ûzeti hiába:
Éjfelen
Kocognak
Özvegy ablakába.

„Ki kopog?
Mi kopog?
Egy fekete holló!
Nála még
A levél,
Vagy ahhoz hasonló.

Piros a
Pecsétje;
Finom a hajtása:
Oh áldott,
Oh áldott
A keze-irása!”

(1854.)
Arany János - Rozgonyiné
"Hová, hová, édes férjem?"
"Megyek a csatába:
Galambócon vár a török,
Ne várjon hiába."
"Megállj, megállj, édes férjem!
Ne menj még csatába:
Befordulok egy kicsinyég
Öltöző szobámba."

"Én kegyesem, szép hitvesem,
Ellenemre jársz-é?
Sima vállad, puha kebled
Töri az a páncél;
Félve tartod a nagy kardot
Remegő kezedben:
Mit keresnél, gyönge asszony,
Véres ütközetben?"

"Azt keresem, hív magyar nő,
Véres ütközetben,
Hogy lehessek, élve, halva,
Mindig közeledben:
Súlyos a kard, de nehezebb
Százszor is a bánat;
Jobban töri, mint a páncél,
Kebelem utánad."

Gyöngyös arany fejkötőjét
Sisakkal borítja,
Karcsú fűzött selyem vállát
Páncélba szorítja;
Kardot is köt: bársony övre
Gyémántos fogantyút;
Pici piros csizmáira
Szép ezüst sarkantyút.

Csalogatja csemegével
Muci paripáját;
Lebke szellő lebegteti
Tengerzöld ruháját;
Széles úton, poros úton
Felleget ver a ló,
Csillámlik a... villámlik a
Fényes acél patkó. -

"Fogadj Isten, húgom asszony,
Itt az ütközetben;
Nyilat ugyan, amint látom,
Hoztál szép szemedben -"
"Uram király, Zsigmond király?
Nem oly divat már ma
Nyíllal lőni, mint felséged
Fiatal korába.'"

Galambócot a Dunáról
Ostromolni kezdik;
Folyamon is, szárazon is
Egyre törik, vesztik.
Elöl, elöl Rozgonyival
Kedves élet-párja,
Hív szerelme, szép Cicelle,
Szentgyörgyi leánya.

Pogány török a Moráván
Érkezik új haddal:
"Most vitézek! hajós népek!
Közül-akarattal!"
maga vivé Rozgonyiné
Ellenök a gályát,
Követi a sok dalia
Lobogós ruháját.

Szól az ágyu - szokatlanul
Durva ozmán fülnek;
Hajóira tűz kanócok,
Koszorúk repülnek;
"Vizet, vizet!" a pogányság
Ordítoz hiában;
Mind odaég, bár van elég
Víz a nagy Dunában.

Maga Murad ezt a dolgot
Nem veszi tréfára,
Közeledik nagy hadával
Törökök császára;
Százezerre megyen serge,
Sok basával, béggel,
Török, tatár - spahi, jancsár,
Válogatott néppel.

Kár volt neked, Zsigmond király
Mingyárt megijedned,
Gyalázaton a pogánytól
Egér-utat venned,
Fut a farkas néha-néha,
De szikrázó foggal:
Népedet te átkeletted
Szökve, mint a tolvaj. -

Spahi, jancsár utóhadnak
Ered az inába:
Sok rohan ott éles tőrbe,
Még több a Dunába;
Gyalog szerrel a király is
Csak nehezen futhat;
Jó Rozgonyi karja, kardja
Csinál néki utat. -

"Hej! ki hozza, kormányozza
Ide azt a gályát?
Vagy már senki meg nem menti
Magyarok királyát?"
"Én, én hozom, gyönge asszony,
Hajómat az éjben:
Ülj fel uram, Zsigmond király,
Te is, édes férjem!

Lászlóvárott a magyarság
Vala bátorságban.
Híre futott a csatának
Széjjel az országban.
Egy árva szó sem beszéli
Zsigmond győzedelmét:
Mind a világ, széles világ
Rozgonyi Cicellét. -
Arany János - Szibinyáni Jank
Ritka vendég Rácországban
Zsigmond, a király, a császár:
jól fogadja István vajda,
István, kinek apja Lázár:
hét egész nap látja dúsan,
becsülettel, emberséggel;
nem felejti, ki a gazda,
s nem felejti, kit vendégel.

Majd vigasság: zene, tánc, bor
tartja ébren a fölházat,
majd ujudvar, öklelés áll -
hangos erdőn nagy vadászat:
száz tülök szól, hajt az eb s pór,
nyomja össze a vad berket,
szorul a rés, a lovag lés,
íja pendül, ménje kerget.

Áll a hajsza, vége-hossza
nincs vetélgő hetyke dicsnek:
"Magyar a magyar" Zsigmondnak,
"Szerb a szerb" Lazárevicsnek;
"Ámbás - mond ez - udvaromnál
van egy apród, csak parányi:
az magyar lesz!... Erdély szülte,
neve Janko Szibinyáni."

"Hallod-e Jánk...!" Ím azonban
zörmöl a gaz, reng a sűrü:
nagy csikasz vad urgik föl, de
visszaperdül, mint a gyűrü -
"Hallod-e Jánk! Ím királyod
szeme látja - s ez jutalma,
hogy te nékem azt a farkast
megkerítéd élve, halva."

Rövid a szó - gyorsan hangzó
kísérője büszke jelnek:
de sokallja, meg se hallja,
már nyomul a hősi gyermeke.
Hol királya, még a tájra
szeme egyszer visszalobban,
s a vad állat meg sem állhat:
mind szorítja, űzi jobban.

S majd a róna sorompója
nyílik, amint hajtja ménjén,
majd eltűnnek a sürűnek
lombos, ágas szövevényén.
Itt gyalog száll - paripája
fel s alá nyerít gazdátlan;
szóla Zsigmond: "Kár volt, mégis!..."
Szól a vajda: "Semmit! bátran!"

Jank azonban mind nyomon van:
le, a völgynek, fel a hegyre,
vadcsapáson, vízomláson
veri, vágja, űzi egyre.
A vad olykor hátra horkol,
foga csattog, szája résnyi,
majd, mint vert eb, kit hevertebb
ostor üldöz, szűköl és nyí.

Már az állat piheg, fárad,
nem az ifju, noha gyermek:
martalékát addig űzi,
míg ledobban s vár kegyelmet.
A királyhoz és urához
rabul vonja, szégyenszemre;
szól a vajda: "Ez nem első!"
Szóla Zsigmond: "Istenemre!..."

"Tartom a just e fiúhoz!
Enyim a fa, az gyümölcse:
visszakérem. Te kegyelmed
ebben most már kedvem töltse."
Nem oly hangon volt ez mondva,ű
hogy sokáig vagy hiába...
Így kerűlt Jank, Szibinyáni,
Zsigmond király udvarába.

Ott idővel karral s fővel
Isten után vitte sokra;
másszor is még, többször is még
járt vadászni farkasokra:
mint védője a keresztnek,
megrontója büszke tarnak.
Idegen nép hőse is lett
derék hőse a magyarnak.

Most is vallják, egyre dallják
Szerbhon ifjai, leányi,
guzlicájok hangja mellett:
ki volt Janko Szibinyáni
De a magyar ajakon is
neve, híre általános:
mert hisz él még... él örökké
a dicső Hunyadi János.
Arany János - V. László
Sűrű setét az éj,
Dühöng a déli szél,
Jó Budavár magas
Tornyán az érckakas
Csikorog élesen.

„Ki az? mi az? vagy úgy -”
„Fordulj be és alugy
Uram László király:
A zápor majd eláll,
Az veri ablakod.”

A felhõ megszakad,
Nyilása tûz, patak;
Zúgó sebes özönt
A rézcsatorna önt
Budának tornyiról.

„Miért zúg a tömeg?
Kivánja eskümet?”
„A nép, uram király,
Csendes, mint a halál,
Csupán a menny dörög.”

Megcsörren a bilincs,
Lehull, gazdája nincs:
Buda falán a rab
- Egy-egy felhõdarab -
Ereszkedik alá.

„Hah! láncát tépi a
Hunyadi két fia -”
„Uram, uram, ne félj!
László, tudod, nem él
S a gyermek, az fogoly.”

Mélyen a vár alatt
Vonúl egy kis csapat;
Olyan rettegve lép,
Most lopja életét...
Kanizsa, Rozgonyi.

„Kettõzni kell az õrt,
Kivált Mátyás elõtt!”
„Mátyás, az itt maradt,
Hanem a többi rab -
Nincsen, uram, sehol.”

A felhõ kimerült,
A szélvihar elült,
Lágyan zsongó habok
Ezer kis csillagot
Rengetnek a Dunán.

„El! míg lehet s szabad!
Cseh-földön biztosabb.”
„Miért e félelem?
Hallgat minden elem
Ég s föld határa közt.”

Az alvó aluszik,
A bujdosó buvik;
Ha zörren egy levél,
Poroszlót jõni vél
Kanizsa, Rozgonyi.

„Messze még a határ?
Minden perc egy halál!”
„Legitten átkelünk,
Ne félj uram: velünk
A gyermek, a fogoly.”

Az alvó felvirad,
A bujdosó riad;
Szellõ sincsen, de zúg,
Felhõ sincsen, de búg
S villámlik messzirõl.

„Oh adj, oh adj nekem
Hûs cseppet, hû csehem!”
„Itt a kehely, igyál,
Uram, László király,
Enyhít... mikép a sír!”

Állj meg, boszú, megállj:
Cseh földön ûl a rab;
Cseh földben a király,
Mindég is ott marad,
De visszajõ a rab...!

(1853.)
Czuczor Gergely - Hunyadi
Ki áll amott a szirttetőn,
Hunyad magas falánál,
S körültekint a sík mezőn
Az esti fénysugárnál?
Hunyadi ő, az ősz vitéz,
Hazáját most nem űzi vész,
Várába szállt nyugonni.

De hirnök jő, s pihegve szól:
„Uram, hatalmad eldült,
Hazádon nem kormánykodol,
A polczra már Ulrik ült.”
„Ha úgy akarta a király,
Hunyadi akkor félre áll.”
Mond és marad nyugodtan.

Más hirnök is jő csakhamar:
„Törnek reád, uram, félj,
A főnemesség nyelve mar,
Előlök, mint lehet, térj.”
„Hogy törnek rám, hihetni bár,
De úgy nem, mint török, tatár.”
Mond és marad nyugodtan.

„Uram, hős vajda, véredet
Szomjúzza egy gonosz sziv;
S hogy oltsa fényes éltedet,
Külföldre álnokul hív.”
„Rám czélza már nem egy halál,
S ha isten hagyja, eltalál.”
Mond, és marad nyugodtan.

S a mint fennáll, a mint lenéz
Nyugalmasan szivében,
Habos lovon fut egy vitéz,
Vérlobogó kezében,
S kiált: „édes hazánk oda,
Nyakunkon a török hada,
Siet kivívni Nándort.”

„Pogány jő? hah! nem tűrhetem,
- Mond, és tűnik nyugalma, -
Magyar hazán és nemzeten
Nem dúl pogány hatalma!”
S aczélt ragad, lovára kap,
Csatáz, vív, izzad éj és nap,
S míg nem győz, nincs nyugalma.
Czuczor Gergely - Hunyadi János
Hogy réműlve futott Mahomet Nándornak alóla,
A mentett várnép istenelé Hunyadit.
"Keljetek, édeseim, mond ő föl az égre mutatván:
A harc volt csak enyém, győzelem Istenemé!"
Czuczor Gergely - Hunyadi László
Én szívből szeretém, de gyülölték ellenim a hont;
S mert ezt nem lehetett, engemet öltenek el.
Czuczor Gergely - Mátyás király
Mátyás király fölötte szereté
A népet, s ez őt nem felejtheté,
Kivált a jó szántóvető népek
Felőle mind maig regélgetnek.

Mátyusföldén az róla a rege,
Hogy ő nem volt nagy úrnak gyermeke,
Ha tán nemes volt is, csak bocskoros,
És mint szegény, lett szolga - ostoros.

Nagy orra volt-e ok, vagy más hiba,
Nem szól felőle a nagy krónika,
Elég az ahhoz, hogy ingerkedék
Matyinkkal a suhanc pórnemzedék.

De Matyi sem kért mástul kölcsön észt,
S pengőbe adta vissza a fapénzt,
S a gúnyolónak oly koncot dobott,
Melyen heted hétig rágódhatott.

Meg volt csinálva, amit dolgozott,
Minthogy mindent helyén, nyelén fogott,
Nem is vették hát rossz neven neki,
Ha tálbul a húst nem feledte ki.

Egyszer gazdája szántani küldte őt,
Nem tudni, ugart-e, avagy vetőt,
De mélyen járt ekéje, s egyiránt,
Minél többet gazdája sem kivánt.

El délnyi délig igy dolgozgatott,
Mig szolgatársa is kiballagott,
S hozzája úgy félvállon szól vala,
Matyink pedig dolgára gondola.

"Hej Matyi, nem tudod, mi hír Budán?
Az úri népek összebujtak ám,
S királyt tesznek; te orrod jókora
Nem szagolod, ki lesz a nép ura?"

A szolga szólt, röhentve jó nagyot,
Matyink reá ilyen választ adott:
"Az új királyt ma angyalok teszik,
S az lesz, aki vas asztalrul eszik."

Erre az ekéjén egyet vetett,
S a felfordult szántóvasról evett,
Midőn a szolga látta, mit mivel,
Szólott fitymálkodás igéivel.

"Koldúsvezér! ha ostorom nyele
Addig kihajt, s leszen zöld levele,
Mig a dűlőn egy fordulót teszek,
Te úgy király, s én bolondod leszek."

S hogy eshetett, hogy nem, de úgy esett,
Az ostornyélnek zöld levele lett,
S im angyalok koronát hoztanak,
Matyink felé szárnnyal csattogtanak.

Matyink ijedten ösztökét emel,
Hogy a koronát távolítsa el,
De épen csak hegyén találta ezt,
Azóta görbe rajta a kereszt.

S akarta, vagy nem, de a korona
Matyink fejére szállva ragyoga,
S belőle oly király kerekedett,
Kinél különb grófbul sem telhetett.
Czuczor Gergely - Mátyás szobra
Harcban erős, békében igaz bíró vala Mátyás.
Művészet, tudomány hírli királyi nevét.
Évek századin átragyogának tettei hozzánk,
S a nép ajkain él róla sok úri kaland,
Mátyás annyi dicső emlékét hagyta nevének:
Mily kár, hogy szobor is nem jut róla reánk!
Czuczor Gergely - Zsigmond
A lenyomott jobb ügy segedelmért égbe kiálta;
S íme, te, jobb feleink ostora, ölni jövél.

16 cikk | 1 / 2 oldal