Megüdvözöllek régi búm dalával, Reménynek éve! álom jöttödet. Oh tégy irgalmat e szegény hazával! Ha bünhődnénk, elég a bünhödet, S elég viselni - ha mint Jób - keresztünk, Szirt is leroskad, nemhogy férfi váll. Ne csalj, ne csalj, midőn remélni kezdünk, Még egy csalódás: annyi mint - halál!
Még nem hallom a pacsirtát, Mely tavaszról zengve hírt ád S égbe fúrja énekét; A nap, a föld édes-ketten Nem mulatnak önfeledten, Váltva csókjok melegét.
Ősz ez! ősz ez!... mindhiába Tűz virágot gyér hajába, Színli csalfán a tavaszt; A mezőt bárhogy ruházza: Szebb időnek rémes váza - Közte sárgul a haraszt.
Zöld az erdők lombja bátor, Fénylik este a mennysátor: Van hiány már fönn és lenn; Csillag és lomb egyre ritka: Őszi hullás fájó titka: Rezgi által csöndesen.
Hasztalan, hogy új virágba Borul ismét a fa ága, S új szerelmet ünnepel: Kit vidítson meddő éke? Egy fuvallás... azzal vége: Váltja szemfödő lepel.
Óh, ne bizzunk e varázsra: Kész anyag gyűl hervadásra, Az enyészet gazdagul, Fű-fa zöldje azér' hajt csak Hogy, mit sírva megsóhajtsak, Több legyen majd, ha lehull
* * *
Mit remegsz? él, bár lekötve Szunnyad olykor téli nedve, Természetben nincs halál; Nyúgalom csak mély alélta, - Mindig új az ősi példa - Ami rég volt, most is áll.
És ha jő sugár, mely csábit S el-elrugja csalvirágit: Termő-elve ép marad; Legjavából nem fecsérel, - S mely gyümölcsöt ápol, érlel. Ád az Isten új nyarat!
Letészem a lantot. Nyugodjék. Tőlem ne várjon senki dalt. Nem az vagyok, ki voltam egykor, Belőlem a jobb rész kihalt. A tűz nem melegít, nem él: Csak, mint reves fáé, világa. Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága!
Más ég hintette rám mosolyját, Bársony palástban járt a föld, Madár zengett minden bokorban, Midőn ez ajak dalra költ. Fűszeresebb az esti szél, Hímzettebb volt a rét virága. Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága!
Nem így, magánosan, daloltam: Versenyben égtek húrjaim; Baráti szem, művészi gonddal Függött a lantos ujjain; - Láng gyult a láng gerjelminél S eggyé fonódott minden ága. Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága!
Zengettük a jövő reményit, Elsírtuk a mult panaszát; Dicsőség fényével öveztük Körűl a nemzetet, hazát: Minden dalunk friss zöld levél Gyanánt vegyült koszorujába. Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága!
Ah, látni véltük sirjainkon A visszafénylő hírt-nevet: Hazát és népet álmodánk, mely Örökre él s megemleget. Hittük: ha illet a babér, Lesz aki osszon... Mind hiába! Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága!
Most... árva énekem, mi vagy te? Elhunyt daloknak lelke tán, Mely temetőbül, mint kisértet, Jár még föl a halál után...? Hímzett, virágos szemfedél...? Szó, mely kiált a pusztaságba...? Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága!
Letészem a lantot. Nehéz az. Kit érdekelne már a dal. Ki örvend fonnyadó virágnak, Miután a törzsök kihal: Ha a fa élte megszakad, Egy percig éli túl virága. Oda vagy, érzem, oda vagy Oh lelkem ifjusága!
Az óra lüktet lassu percegéssel, Kimérve a megmérhetlen időt; Ébren a honfigond virasztva mécsel, Homlokra összébb gyűjti a redőt. Vajúdni meddig tart még e világnak? Sors! óraműved oly irtóztató: Hallom kerekid, amint egybevágnak: De nincs azokhoz számlap, mutató.
Jön, jön... egy istenkéz sem tartja vissza... Mint mélybe indult sziklagörgeteg: Élet? halál? átok, vagy áldás lesz? - Ah, Ki mondja meg! ki élő mondja meg! Vár tétován a nép, remegve bölcse, Vakon előtte kétség és homály. Idő! szakadna bár méhed gyümölcse... Ne még, ne még - az istenért! - megállj.
Oh mert tovább e kétség tűrhetetlen, A kockarázás kínját érzenünk; De nyújtanók a percet, míg vetetlen A szörnyü csont, ha rajta mindenünk. Egy lépés a gomolygó végtelenbe, Holott örvényzik a lét, a halál: És mi fogódzunk a hitvány jelenbe: Tarts még egy kissé, gyönge szalmaszál!
Még egy kevéssé... De mely kishitűség! El, el! ne lássam e dúlt arcokat! Ész, egybeforrt vágy, tiszta honfihűség, Bátorságot nekünk mindez nem ad? Megvert reménnyel induljunk csatába? Hitben feladjuk már a diadalt?... Nem, nem! Szivünk egy vértanú imába' Megedzve, kezdjük a győzelmi dalt!
Az nem lehet, hogy milliók fohásza Örökké visszamálljon rólad, ég! És annyi vér - a szabadság kovásza - Posvány maradjon, hol elönteték. Támadni kell, mindig nagyobb körökben, Életnek ott, hol a mártir-tetem Magát kiforrja csendes földi rögben: Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.
Nem mindig ember, aki sorsot intéz; Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb; S midőn lefáradt az erőtelen kéz, A végzet tengelye harsog tovább; Csüggedve olykor hagyja lomha gépűl Magát sodorni az ember fia: De majd, ha eszmél s öntudatra épűl, Feltűnik egy magasb hármónia.
És vissza nem foly az időnek árja, Előre duzzad, feltarthatlanúl; Csak szélein marad veszteg hinárja, S partján a holt-viz hátra kanyarúl. Bízvást!... mi benn vagyunk a fősodorban: Veszhet közőlünk még talán nem egy: De szállva, ím, elsők között a sorban, Vásznunk dagad, hajónk előre megy!
Hallottad a szót: "rendületlenül -" Midőn fölzengi myriád ajak S a millió szív egy dalon hevül, Egy lángviharban összecsapzanak?... Oh, értsd is a szót és könnyelmü szájon Merő szokássá szent imád ne váljon!
Sokban hívságos elme kérkedik, Irányt még jóra, szépre is az ád; Nem mondom: a hont ők nem szeretik; De jobban a tapsot, mint a hazát... Oh, értsd meg a szót és hiú dagályon Olcsó malaszttá szent imád ne váljon!
Fényt űz csinált érzelmivel nem egy, Kinek világát csak divat teszi: Őnála köntös, eb, ló egyremegy, S a hon szerelmén a hölgyét veszi... Oh, értsd meg a szót s függve női bájon, Külcsillogássá szent imád ne váljon!
Van - fájdalom! - kinek cégér hona. Hah! tőzsér, alkusz és galambkufár: Ki innen! e hely az Úr temploma: Rátok az ostor pattogása vár!... Oh, értsd meg a szót: kincs, arany kináljon: Nyerészkedéssé szent imád ne váljon!
Szeretni e hont gyakran oly nehéz: - Ha bűnbélyeg sötétül homlokán, Gyarló erényünk öntagadni kész, Mint Péter a rettentő éjtszakán. Oh, értsd meg a szót: fényben, vagy homályon - De kishitűvé szent imád ne váljon!
Szeretni a hont - ah! még nehezebb, Midőn az ár nő, ostromol, ragad... És - kebleden be-vérző honfiseb - Bújsz a tömegben, átkos egymagad. Oh, értsd meg a szót s győzve a ragályon Káromkodássá szent imád ne váljon!
Hallottad a szót: "rendületlenül"? Ábránd, hiúság, múló kegy, javak, - Lenn a sikamló tér, nyomás felül, Vész és gyalázat el ne rántsanak. Oh, értsd meg a szót: árban és apályon - Szirt a habok közt - hűséged megálljon!
Egy szó nyilallott a hazán keresztül, Egy röpke szóban annyi fájdalom; Éreztük, amint e föld szíve rezdül És átvonaglik róna, völgy, halom. Az első hír, midőn a szót kimondta, Önnön hangjától visszadöbbene; Az első rémület kétségbe vonta: Van-é még a magyarnak istene.
2
Emlékezünk: remény ünnepe volt az, Mely minket a kétségbe buktatott: Gyászról, halálról, szív-lesújtva szólt az, Napján az Úrnak, ki feltámadott. Már a természet is, hullván bilincse, A hosszu, téli fásult dermedés, Készíté új virágit, hogy behintse Nagy ünneped, dicső Fölébredés!
3
Immár az ég - ah, oly hideg korábban! Irántunk hő mosolyra engede; A négy folyó és három bérc honában Kilebbent a tavasz lehellete; S melynek halálos - úgy tetszék - elaszta, Életre pezsdült a kór sivatag; Lassú folyót önérzelem dagaszta, Büszkén rohant le a szilaj patak.
4
S fölzenge távol a menny boltos alja, Gyümölcshozó év biztató jele, Hallott korán megdördülő morajja - Midőn egyszerre villám sújta le. Széchenyi meghalt - Oh, mind, mind csalékony: Te víg tavasz-nap! ujjongó mezők!... Széchenyi meghalt - S e nagy omladékon: Élünk-e hát mi? búsan kérdezők.
5
Mert élni hogyha nem fajúlva tengés, Olcsó időnek hasztalan soka; De vérben, érben a vidám kerengés, Mely szebb jövendő biztos záloga; Ha célra küzdvén, nagy, nemes, dicsőre, Így összehat kezünk, szivünk, agyunk, Vezérszó: ildom, a zászlón: előre! - Ő az, ki által lettünk és vagyunk.
6
Megrontva bűnöd és a régi átok, Beteg valál, s nem érzéd, oh magyar; Nép, a hazában nem volt már hazátok: Sírt még hogy adna, állt az ős ugar. S mint lepke a fényt elkábulva issza, Úgy lőn nekünk a romlás - élvezet; Egy-két kebel fájt még a multba vissza: Nem volt remény már, csak emlékezet.
7
De, mely a népek álmait virasztja, Elhagyni a szelíd ég nem kivánt; Széchenyit küldé végtelen malasztja E holttetembe érző szív gyanánt, Hogy lenne élet-ösztön a halónak, Bénult idegre zsongitó hatás, Reménye a remény nélkül valónak: Önérzet, öntudat, feltámadás.
8
Midőn magát ez nem tudá szeretni, Ő megszerette pusztuló faját. Oh, nemzetem, ha fognád elfeledni, Hogyan viselte súlyos nyavalyád? És mennyi harcot küzde önmagával? Hány izgatott, álmatlan éjjelen? Míg bátorító Macbeth-jóslatával Kimondá: "a magyar lesz" - hogy legyen!
9
Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta Azt, ami fő, s mindent befoglaló: "Elvész az én népem, elvész - kiálta - Mivelhogy tudomány nélkül való." S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny, Bújt az önérdek, fitymált a negéd: Ő megjelenve, mint új fény az égen, Felgyújtá az oltár szövétnekét.
10
És ég az oltár. Ím, körébe gyűltünk, Szétszórt bolyongók a vész idején. Már is tüzénél szent lángra hevültünk, Fénye világol sorsunk ösvenyén. Oh, rakjuk e tüzet, hogy estve nála Enyhet találjon áldó magzatunk! Ez lesz a méltó, a valódi hála Mit a nagy Jóltevőnek adhatunk.
11
De hogy' kövesse nyomdokát az ének? Némuljon el, lant, gyönge szózatod. Hazám tudósi, könyvet nagy nevének! Klió, te készítsd legdicsőbb lapod! Évezredek során mit összejegyzél Honfi-erény magasztos érdemét, Arany betűkkel érctáblába metszél: Abból alkosd Széchenyi jellemét.
12
Ird azt, ki a pusztán népét vezérli; Ki kürtöl, és lerogy a régi fal; Tarquin előtt ki arcát megcseréli; Fülepet ostoroz lángajkival; Ki győzni Athént csellel is szorítja; Kit bősz csoport elítél, mert igaz; Ki Róma buktán keblét felhasítja - Elég... a példa fáj: Széchenyi az!
13
Ő szól: s mely szinte már kővé meredten Csak hátra néze, mint Lóth asszonya, A nemzet él, a nemzet összeretten, Átfut szivén a nemlét iszonya; Szól újra: és ím lélek űl a szemben; Rózsát az arcra élet színe fest; Harmadszor is szól: s büszke gerjelemben Munkálni, hatni, küzdni vágy a test.
14
Hitel, Világ és Stádium! ti, három - Nem kézzel írt könyv, mely bölcsel, tanít, De a lét és nemlét közti határon Egekbe nyúló hármas pyramid! Ám, hadd üvöltsön a Számum viharja, Dőljön nyugatról a sivár homok: A bújdosók előtt el nem takarja, Melyet ti megjelöltök, a nyomot.
15
S lőn új idő - a régi visszacsökkent - Reményben gazdag, tettben szapora; A "kisded makk" merész sudárba szökkent;[*] Ifjú! ez a kor: "Széchenyi kora." Nézd az erőt: hatása mily tömérdek - De ne imádj: a munka emberé - Szellem s anyag, honszeretet s önérdek Mily biztosan lejt a közjó felé.
16
Majd elborúlni kezde láthatára: Kik műve által lettünk magyarok; Nem ügyelénk többé vezérnyomára, Mi napba néző szárnyas Ikarok. Oh, hogy riadt fel intő jós-ajakkal! - S midőn a harc dúlt, mint vérbősz Kain, Hogy álla tört szívvel, merev hajakkal - Egy új Kasszándra Trója lángjain!
17
Hosszú, nehéz, sötét lőn akkor éjünk, Nyugalma egy álarcozott halál; S midőn a szív feldobbant, hogy reméljünk: Nagy szellem! íme, köztünk nem valál. Oh, mely írígy sors önző átka vett el, Hogy ébredésünk hajnalát ne lásd? - Vagy éppen egy utolsó honfi-tettel Tagadnod kelle - a feltámadást?...
18
Nem, Üdvezült, nem!... fájdalmunk hevében Hamvad ne sértse káromló beszéd, Oh, nézz egedből és örvendj e népen, Mely soha így még nem volt a tiéd! Leomlunk sírodon szent döbbenéssel, A sujtó karra félve ismerünk: De Antéuszként majd ez illetéssel Küzdelmeinkhez új erőt nyerünk.
19
Emléket, oh hazám mit adsz e sírra? Hová tekintesz földeden, magyar, Hol Széchenyi nevét ne lásd megírva Örök dicsőség fénysugárival? Ha büszke méned edzi habzó pálya, Ha eszmeváltó díszes körbe gyűlsz, Ha szárnyakon röpít a gőz dagálya, Ha tenni, szépre, jóra egyesülsz; -
20
Duna, Tisza... ez mely prüsszögve hordja Fékét, s szabályhoz törni kénytelen; Amannak hódol a sziklák csoportja, S Trajánusz híre újból megjelen; Az ifju szép Pest, ki bizton ölelve Nyujt Corvin agg várának hű kezet, S az édes honni szót selypíti nyelve - - Széchenyié mindez emlékezet!
21
Széchenyi hírét, a lángész csodáit, Ragyogja minden távol és közel: Áldozni még jerünk - ah, oly sokáig Nem értők - Széchenyi szivéhöz el. Nem láttuk, e szív néha mit palástol Hordván közöny havát és gúny jegét: Hogy óvni gyönge csíráit fagyástól Őrizze életosztó melegét.
22
Értünk hevült, miattunk megszakadt szív, Te, az enyészet ágyán porladó! Késő, de tartozott szent hódolat hív: Egy nemzeté, ím, e hálás adó. El kelle buknunk - haj, minő tanulmány! - Meg kelle törnöd - oh, mily áldozat! - Hogy romjaidra s romjainkra hullván, Adjunk, Igaz! tenéked igazat.
23
Szentebb e föld, honunk áldott alapja, Mióta, nagy szív, benne nyúgoszol; Szentebb a multak ezredévi lapja, Mióta, nagy név, hozzá tartozol. Koszorút elő!... morzsoljuk el könnyűnket; Az istenülés perci már ezek! Borítsa ünneplő mirtusz fejünket: Reménnyé váljon az emlékezet.
24
Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl; Hanem lerázván, ami benne földi, Egy éltető eszmévé fínomul, Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye, Amint időben, térben távozik; Melyhez tekint fel az utód erénye: Óhajt, remél, hisz és imádkozik.
25
Te sem haltál meg, népem nagy halottja! Nem mindenestül rejt a cenki sír; Oszlásodat még a család siratja - Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?... Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal: Egy nemzet gyásza nemcsak leverő: Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal, Van élni abban hit, jog és erő!
Reménynek éve! álom jöttödet.
Oh tégy irgalmat e szegény hazával!
Ha bünhődnénk, elég a bünhödet,
S elég viselni - ha mint Jób - keresztünk,
Szirt is leroskad, nemhogy férfi váll.
Ne csalj, ne csalj, midőn remélni kezdünk,
Még egy csalódás: annyi mint - halál!
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.
Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?
S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt'
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?
Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.
S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.
Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.
Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.
Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;
S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.
Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?
Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.
Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
Elő egy velszi bárd!
Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.
Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.
Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.
"Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!
Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sirva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!"
Máglyára! el! igen kemény -
Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.
"Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.
Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!..."
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.
De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:
"Elhullt csatában a derék -
No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.
Emléke sír a lanton még -
No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd."
Meglátom én! - S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!
Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. -
S Edward király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.
Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. -
Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!
Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
"Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik."
Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma...
De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.[*]
Mely tavaszról zengve hírt ád
S égbe fúrja énekét;
A nap, a föld édes-ketten
Nem mulatnak önfeledten,
Váltva csókjok melegét.
Ősz ez! ősz ez!... mindhiába
Tűz virágot gyér hajába,
Színli csalfán a tavaszt;
A mezőt bárhogy ruházza:
Szebb időnek rémes váza -
Közte sárgul a haraszt.
Zöld az erdők lombja bátor,
Fénylik este a mennysátor:
Van hiány már fönn és lenn;
Csillag és lomb egyre ritka:
Őszi hullás fájó titka:
Rezgi által csöndesen.
Hasztalan, hogy új virágba
Borul ismét a fa ága,
S új szerelmet ünnepel:
Kit vidítson meddő éke?
Egy fuvallás... azzal vége:
Váltja szemfödő lepel.
Óh, ne bizzunk e varázsra:
Kész anyag gyűl hervadásra,
Az enyészet gazdagul,
Fű-fa zöldje azér' hajt csak
Hogy, mit sírva megsóhajtsak,
Több legyen majd, ha lehull
* * *
Mit remegsz? él, bár lekötve
Szunnyad olykor téli nedve,
Természetben nincs halál;
Nyúgalom csak mély alélta,
- Mindig új az ősi példa -
Ami rég volt, most is áll.
És ha jő sugár, mely csábit
S el-elrugja csalvirágit:
Termő-elve ép marad;
Legjavából nem fecsérel, -
S mely gyümölcsöt ápol, érlel.
Ád az Isten új nyarat!
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Más ég hintette rám mosolyját,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek húrjaim;
Baráti szem, művészi gonddal
Függött a lantos ujjain; -
Láng gyult a láng gerjelminél
S eggyé fonódott minden ága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Zengettük a jövő reményit,
Elsírtuk a mult panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körűl a nemzetet, hazát:
Minden dalunk friss zöld levél
Gyanánt vegyült koszorujába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Ah, látni véltük sirjainkon
A visszafénylő hírt-nevet:
Hazát és népet álmodánk, mely
Örökre él s megemleget.
Hittük: ha illet a babér,
Lesz aki osszon... Mind hiába!
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Most... árva énekem, mi vagy te?
Elhunyt daloknak lelke tán,
Mely temetőbül, mint kisértet,
Jár még föl a halál után...?
Hímzett, virágos szemfedél...?
Szó, mely kiált a pusztaságba...?
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Letészem a lantot. Nehéz az.
Kit érdekelne már a dal.
Ki örvend fonnyadó virágnak,
Miután a törzsök kihal:
Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.
Oda vagy, érzem, oda vagy
Oh lelkem ifjusága!
Kimérve a megmérhetlen időt;
Ébren a honfigond virasztva mécsel,
Homlokra összébb gyűjti a redőt.
Vajúdni meddig tart még e világnak?
Sors! óraműved oly irtóztató:
Hallom kerekid, amint egybevágnak:
De nincs azokhoz számlap, mutató.
Jön, jön... egy istenkéz sem tartja vissza...
Mint mélybe indult sziklagörgeteg:
Élet? halál? átok, vagy áldás lesz? - Ah,
Ki mondja meg! ki élő mondja meg!
Vár tétován a nép, remegve bölcse,
Vakon előtte kétség és homály.
Idő! szakadna bár méhed gyümölcse...
Ne még, ne még - az istenért! - megállj.
Oh mert tovább e kétség tűrhetetlen,
A kockarázás kínját érzenünk;
De nyújtanók a percet, míg vetetlen
A szörnyü csont, ha rajta mindenünk.
Egy lépés a gomolygó végtelenbe,
Holott örvényzik a lét, a halál:
És mi fogódzunk a hitvány jelenbe:
Tarts még egy kissé, gyönge szalmaszál!
Még egy kevéssé... De mely kishitűség!
El, el! ne lássam e dúlt arcokat!
Ész, egybeforrt vágy, tiszta honfihűség,
Bátorságot nekünk mindez nem ad?
Megvert reménnyel induljunk csatába?
Hitben feladjuk már a diadalt?...
Nem, nem! Szivünk egy vértanú imába'
Megedzve, kezdjük a győzelmi dalt!
Az nem lehet, hogy milliók fohásza
Örökké visszamálljon rólad, ég!
És annyi vér - a szabadság kovásza -
Posvány maradjon, hol elönteték.
Támadni kell, mindig nagyobb körökben,
Életnek ott, hol a mártir-tetem
Magát kiforrja csendes földi rögben:
Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.
Nem mindig ember, aki sorsot intéz;
Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb;
S midőn lefáradt az erőtelen kéz,
A végzet tengelye harsog tovább;
Csüggedve olykor hagyja lomha gépűl
Magát sodorni az ember fia:
De majd, ha eszmél s öntudatra épűl,
Feltűnik egy magasb hármónia.
És vissza nem foly az időnek árja,
Előre duzzad, feltarthatlanúl;
Csak szélein marad veszteg hinárja,
S partján a holt-viz hátra kanyarúl.
Bízvást!... mi benn vagyunk a fősodorban:
Veszhet közőlünk még talán nem egy:
De szállva, ím, elsők között a sorban,
Vásznunk dagad, hajónk előre megy!
Egyre halnak,
Színe, lángja a magyarnak.
Itt is egy név,
Ott is egy név,
Hányat elvisz minden egy év.
S aki még él,
Minden névnél
Összerezzen, búsan, árván:
Mint a néma
Lomblevél, ha
Egy-egy társa hull le sárgán. -
Midőn fölzengi myriád ajak
S a millió szív egy dalon hevül,
Egy lángviharban összecsapzanak?...
Oh, értsd is a szót és könnyelmü szájon
Merő szokássá szent imád ne váljon!
Sokban hívságos elme kérkedik,
Irányt még jóra, szépre is az ád;
Nem mondom: a hont ők nem szeretik;
De jobban a tapsot, mint a hazát...
Oh, értsd meg a szót és hiú dagályon
Olcsó malaszttá szent imád ne váljon!
Fényt űz csinált érzelmivel nem egy,
Kinek világát csak divat teszi:
Őnála köntös, eb, ló egyremegy,
S a hon szerelmén a hölgyét veszi...
Oh, értsd meg a szót s függve női bájon,
Külcsillogássá szent imád ne váljon!
Van - fájdalom! - kinek cégér hona.
Hah! tőzsér, alkusz és galambkufár:
Ki innen! e hely az Úr temploma:
Rátok az ostor pattogása vár!...
Oh, értsd meg a szót: kincs, arany kináljon:
Nyerészkedéssé szent imád ne váljon!
Szeretni e hont gyakran oly nehéz: -
Ha bűnbélyeg sötétül homlokán,
Gyarló erényünk öntagadni kész,
Mint Péter a rettentő éjtszakán.
Oh, értsd meg a szót: fényben, vagy homályon -
De kishitűvé szent imád ne váljon!
Szeretni a hont - ah! még nehezebb,
Midőn az ár nő, ostromol, ragad...
És - kebleden be-vérző honfiseb -
Bújsz a tömegben, átkos egymagad.
Oh, értsd meg a szót s győzve a ragályon
Káromkodássá szent imád ne váljon!
Hallottad a szót: "rendületlenül"?
Ábránd, hiúság, múló kegy, javak, -
Lenn a sikamló tér, nyomás felül,
Vész és gyalázat el ne rántsanak.
Oh, értsd meg a szót: árban és apályon
- Szirt a habok közt - hűséged megálljon!
Egy szó nyilallott a hazán keresztül,
Egy röpke szóban annyi fájdalom;
Éreztük, amint e föld szíve rezdül
És átvonaglik róna, völgy, halom.
Az első hír, midőn a szót kimondta,
Önnön hangjától visszadöbbene;
Az első rémület kétségbe vonta:
Van-é még a magyarnak istene.
2
Emlékezünk: remény ünnepe volt az,
Mely minket a kétségbe buktatott:
Gyászról, halálról, szív-lesújtva szólt az,
Napján az Úrnak, ki feltámadott.
Már a természet is, hullván bilincse,
A hosszu, téli fásult dermedés,
Készíté új virágit, hogy behintse
Nagy ünneped, dicső Fölébredés!
3
Immár az ég - ah, oly hideg korábban!
Irántunk hő mosolyra engede;
A négy folyó és három bérc honában
Kilebbent a tavasz lehellete;
S melynek halálos - úgy tetszék - elaszta,
Életre pezsdült a kór sivatag;
Lassú folyót önérzelem dagaszta,
Büszkén rohant le a szilaj patak.
4
S fölzenge távol a menny boltos alja,
Gyümölcshozó év biztató jele,
Hallott korán megdördülő morajja -
Midőn egyszerre villám sújta le.
Széchenyi meghalt - Oh, mind, mind csalékony:
Te víg tavasz-nap! ujjongó mezők!...
Széchenyi meghalt - S e nagy omladékon:
Élünk-e hát mi? búsan kérdezők.
5
Mert élni hogyha nem fajúlva tengés,
Olcsó időnek hasztalan soka;
De vérben, érben a vidám kerengés,
Mely szebb jövendő biztos záloga;
Ha célra küzdvén, nagy, nemes, dicsőre,
Így összehat kezünk, szivünk, agyunk,
Vezérszó: ildom, a zászlón: előre! -
Ő az, ki által lettünk és vagyunk.
6
Megrontva bűnöd és a régi átok,
Beteg valál, s nem érzéd, oh magyar;
Nép, a hazában nem volt már hazátok:
Sírt még hogy adna, állt az ős ugar.
S mint lepke a fényt elkábulva issza,
Úgy lőn nekünk a romlás - élvezet;
Egy-két kebel fájt még a multba vissza:
Nem volt remény már, csak emlékezet.
7
De, mely a népek álmait virasztja,
Elhagyni a szelíd ég nem kivánt;
Széchenyit küldé végtelen malasztja
E holttetembe érző szív gyanánt,
Hogy lenne élet-ösztön a halónak,
Bénult idegre zsongitó hatás,
Reménye a remény nélkül valónak:
Önérzet, öntudat, feltámadás.
8
Midőn magát ez nem tudá szeretni,
Ő megszerette pusztuló faját.
Oh, nemzetem, ha fognád elfeledni,
Hogyan viselte súlyos nyavalyád?
És mennyi harcot küzde önmagával?
Hány izgatott, álmatlan éjjelen?
Míg bátorító Macbeth-jóslatával
Kimondá: "a magyar lesz" - hogy legyen!
9
Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta
Azt, ami fő, s mindent befoglaló:
"Elvész az én népem, elvész - kiálta -
Mivelhogy tudomány nélkül való."
S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny,
Bújt az önérdek, fitymált a negéd:
Ő megjelenve, mint új fény az égen,
Felgyújtá az oltár szövétnekét.
10
És ég az oltár. Ím, körébe gyűltünk,
Szétszórt bolyongók a vész idején.
Már is tüzénél szent lángra hevültünk,
Fénye világol sorsunk ösvenyén.
Oh, rakjuk e tüzet, hogy estve nála
Enyhet találjon áldó magzatunk!
Ez lesz a méltó, a valódi hála
Mit a nagy Jóltevőnek adhatunk.
11
De hogy' kövesse nyomdokát az ének?
Némuljon el, lant, gyönge szózatod.
Hazám tudósi, könyvet nagy nevének!
Klió, te készítsd legdicsőbb lapod!
Évezredek során mit összejegyzél
Honfi-erény magasztos érdemét,
Arany betűkkel érctáblába metszél:
Abból alkosd Széchenyi jellemét.
12
Ird azt, ki a pusztán népét vezérli;
Ki kürtöl, és lerogy a régi fal;
Tarquin előtt ki arcát megcseréli;
Fülepet ostoroz lángajkival;
Ki győzni Athént csellel is szorítja;
Kit bősz csoport elítél, mert igaz;
Ki Róma buktán keblét felhasítja -
Elég... a példa fáj: Széchenyi az!
13
Ő szól: s mely szinte már kővé meredten
Csak hátra néze, mint Lóth asszonya,
A nemzet él, a nemzet összeretten,
Átfut szivén a nemlét iszonya;
Szól újra: és ím lélek űl a szemben;
Rózsát az arcra élet színe fest;
Harmadszor is szól: s büszke gerjelemben
Munkálni, hatni, küzdni vágy a test.
14
Hitel, Világ és Stádium! ti, három -
Nem kézzel írt könyv, mely bölcsel, tanít,
De a lét és nemlét közti határon
Egekbe nyúló hármas pyramid!
Ám, hadd üvöltsön a Számum viharja,
Dőljön nyugatról a sivár homok:
A bújdosók előtt el nem takarja,
Melyet ti megjelöltök, a nyomot.
15
S lőn új idő - a régi visszacsökkent -
Reményben gazdag, tettben szapora;
A "kisded makk" merész sudárba szökkent;[*]
Ifjú! ez a kor: "Széchenyi kora."
Nézd az erőt: hatása mily tömérdek -
De ne imádj: a munka emberé -
Szellem s anyag, honszeretet s önérdek
Mily biztosan lejt a közjó felé.
16
Majd elborúlni kezde láthatára:
Kik műve által lettünk magyarok;
Nem ügyelénk többé vezérnyomára,
Mi napba néző szárnyas Ikarok.
Oh, hogy riadt fel intő jós-ajakkal! -
S midőn a harc dúlt, mint vérbősz Kain,
Hogy álla tört szívvel, merev hajakkal -
Egy új Kasszándra Trója lángjain!
17
Hosszú, nehéz, sötét lőn akkor éjünk,
Nyugalma egy álarcozott halál;
S midőn a szív feldobbant, hogy reméljünk:
Nagy szellem! íme, köztünk nem valál.
Oh, mely írígy sors önző átka vett el,
Hogy ébredésünk hajnalát ne lásd? -
Vagy éppen egy utolsó honfi-tettel
Tagadnod kelle - a feltámadást?...
18
Nem, Üdvezült, nem!... fájdalmunk hevében
Hamvad ne sértse káromló beszéd,
Oh, nézz egedből és örvendj e népen,
Mely soha így még nem volt a tiéd!
Leomlunk sírodon szent döbbenéssel,
A sujtó karra félve ismerünk:
De Antéuszként majd ez illetéssel
Küzdelmeinkhez új erőt nyerünk.
19
Emléket, oh hazám mit adsz e sírra?
Hová tekintesz földeden, magyar,
Hol Széchenyi nevét ne lásd megírva
Örök dicsőség fénysugárival?
Ha büszke méned edzi habzó pálya,
Ha eszmeváltó díszes körbe gyűlsz,
Ha szárnyakon röpít a gőz dagálya,
Ha tenni, szépre, jóra egyesülsz; -
20
Duna, Tisza... ez mely prüsszögve hordja
Fékét, s szabályhoz törni kénytelen;
Amannak hódol a sziklák csoportja,
S Trajánusz híre újból megjelen;
Az ifju szép Pest, ki bizton ölelve
Nyujt Corvin agg várának hű kezet,
S az édes honni szót selypíti nyelve - -
Széchenyié mindez emlékezet!
21
Széchenyi hírét, a lángész csodáit,
Ragyogja minden távol és közel:
Áldozni még jerünk - ah, oly sokáig
Nem értők - Széchenyi szivéhöz el.
Nem láttuk, e szív néha mit palástol
Hordván közöny havát és gúny jegét:
Hogy óvni gyönge csíráit fagyástól
Őrizze életosztó melegét.
22
Értünk hevült, miattunk megszakadt szív,
Te, az enyészet ágyán porladó!
Késő, de tartozott szent hódolat hív:
Egy nemzeté, ím, e hálás adó.
El kelle buknunk - haj, minő tanulmány! -
Meg kelle törnöd - oh, mily áldozat! -
Hogy romjaidra s romjainkra hullván,
Adjunk, Igaz! tenéked igazat.
23
Szentebb e föld, honunk áldott alapja,
Mióta, nagy szív, benne nyúgoszol;
Szentebb a multak ezredévi lapja,
Mióta, nagy név, hozzá tartozol.
Koszorút elő!... morzsoljuk el könnyűnket;
Az istenülés perci már ezek!
Borítsa ünneplő mirtusz fejünket:
Reménnyé váljon az emlékezet.
24
Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.
25
Te sem haltál meg, népem nagy halottja!
Nem mindenestül rejt a cenki sír;
Oszlásodat még a család siratja -
Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?...
Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal:
Egy nemzet gyásza nemcsak leverő:
Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,
Van élni abban hit, jog és erő!
Bujdosó gyermekid, ó haza! belőled,
Hogy a távolban se váljanak el tőled?
Amerre ők járnak, sehol sincs nyugalom:
Emlékeztetvén rád minden lépten, nyomon.
Életök egy szálon függ, s ez a fájdalom!
És a nagy óceán könnyeiktől telik,
Sohajtásaikkal a szellőt szeldelik:
Vajon hol lehetnek nyugovó helyeik?
Bujdosó társaink, be is elszakadtunk!
Ti künn sokan, mi honn kevesen maradtunk,
Mintha a föld ketté nyílt volna alattunk!
Ó, ha ketté nyilnék s betakarna minket,
Vagy inkább mag gyanánt honfi-erényinket,
Vetéssé növelné magas érzelminket!
Mert igazabb népet a világ nem látott;
Mégis az ég midőn ránk ostort bocsátott,
Egész világon sem leltünk egy barátot!
Támadni kellene egy új Etelének,
E romlott világot hogy fenyítené meg
Súlyos csapásival öldöklő kezének,
Mondván: Ez a csapás lengyelek honáért,
E második csapás szép Olaszországért,
A harmadik pedig tulajdon fajtámért!
««Mi bajod van, édes fiam?»»
«Piros vér foly a mentére.»
««Ne bánd, csak az orrom vére.»»
«Hadnagy uram, hadnagy uram!
El ne essék itt az útban.»
««Bele botlám egy nagy kőbe;
Szegezz szuronyt s csak előre!»»
Megy a honvéd, áll a hadnagy,
Mély sebében összeroskad.
«Hadnagy uram, hadnagy uram!»
««Csak előre, édes fiam!»»