Irodalom - Rendületlenül - Így folytatódott

   

Ady Endre - Ad az Isten
Csordulj, kedvem,
Ezt a kutya, másért síró,
Szú-megrágta, táblabíró,
Magyar sorsot nem érdemlem.

Mordulj, kedvem,
Mert ha százszor módját múlta,
Dühbe, dacba, borba fulva
Ez a fajtám: nem szégyenlem.

Fordulj, kedvem,
Ad az Isten jót is holnap
Minden sírvavigadónak,
Verd a dobod, verd a mellem.

Fordulj, kedvem
És ha leszakad az Ég is,
Marad magyar mégis-mégis
Ősi, szép és rémületlen.
Babits Mihály - Szimbolumok
1. Ne mondj te semmirõl.

Minden lemondás
egy kis halál. Ne mondj le semmirõl.
Minden halál gyilkosság (lélekontás):
meghalni bűn, ne mondj le semmirõl.
Isten művét rongálja bármi rontás.
meghalni bűn, ne mondj le semmirõl:
minden vágyad az Isten szava benned
mutatva, hogy merre rendelte menned.

2. Szimbolum a holdvilágról.

Fenn sötét vízben arany csónak úszik
lenn arany vízben úszik barna csónak,
A menny párkányán amaz lengve kúszik
az rengve csúszik tetején a tónak.
Amaz ében egébe felbucsúzik
(mint multba emlék) meg sem áll a szónak,
mégis a vizet mind aranyba fösti,
mely lenn sötét csónakunkat füröszti.

3. Másik szimbolum.
(Új magyar költészet)

Én csöpp hazám! be messze vagy, be rejtett,
fény nélkül és magadban kushadó
a sors nagy árja féluton elejtett
s állsz mozdulatlan mint a lusta tó
lusta tó, melyet Isten is felejtett
nyúlsz Adriákig, bágyadt poshadó:
holt tükrödön, színjátszó síma márvány,
vigaszul villog sok beteg szivárvány.

4. Nunquam revertar.

Nunquam revertar - mondta Dante hajdan
nunquam revertar - mondanám bár én is
nunquam revertar - harci zivatarban
nunquam revertar - tömlöc éjjelén is
nunquam - legyen az Isten átka rajtam
revertar - bárha beledögleném is
üvölteném én is az ő helyébe'
nunquam revertar - századok fülébe!

5. Sárga lobogó.

Szálljon a lelkem sárga lobogóval
messze kerüljön minden gyáva bárka
szálljon a lelkem sárga lobogóval
s gyáva ha lát, legyen az arca sárga
szálljon a lelkem sárga lobogóval
feléd új kórok, új veszélyek árka,
szabad, magányos, bús, beteg hajóval
szálljon a lelkem sárga lobogóval.
Babits Mihály - Zrínyi Velencében
Szent Márk dicsõ terén, melyet mélán tapostam,
valaha régesrég egy másik bús magyar,
méltóbb költõ mint én, és hõs mint senki mostan,
tiport hatalmasan, ki tudta mit akar!

Ki tudta mit akar s nem tudta, hogy a roszban
fogyhatlan a világ s nem tudta, hogy hamar
ide vágy vissza a földrõl hol bármi sorsban
élni és halni kell; mely ápol s eltakar.

Ezt mind nem tudta még s árva honára gondolt
s döngött csizmája a márványon s lelke tombolt,
látván sok harci jelt õs ívek oldalán.

Alkonyfelhõ borult lagúnára, piarcra,
felhõn az angyalok készültek már a harcra,
melyre a holtakat felkölté Alderán.
Füst Milán - Magyar könyörgés
Ó mért nem küldöd sugárodat,
Ó mért nem küldöd sugárodat,
Isten, mennyei kardodat.

Ó mért nem küldöttél látnokot,
Hunyt szemmel ki vezetni szokott,
Rettenetes lángoszlopot.

Mit mutassunk? nyitott sebeket,
Sáros, szeges, nyüves szíveket,
- Megalázottat ki szeret.

Emeld fel még egyszer a fõnket,
Gyûjtsd össze megtört kis erõnket,
Könyörgeni hogy tudjuk elõtted.
Juhász Gyula - A halott vár legendája
A baldachinja vert arany, a paplana selyem,
A megölt várban így virraszt Atyuska csendesen.
Az ajtón bársony neszfogó, előtte strázsa jár,
Egyszerre csak susogni és zokogni kezd a Vár.

Gyászfátyolos a tele hold, a harmat sírra hull,
Atyuska húnyt szemmel hever, forog álmatlanul.
Orvosa nézi komoran gyors pulzusát neki
S a vár órája monoton az éjfelet veri.

Egy, kettő, három, négy, öt... ó, szent Miklós... a csoda!
Száz zárt ajtón át besuhan egy idegen katona.
Fehér az arca, mint a hold, ruhája csukaszin,
A karja csonka, szeme vak és nincs vér ajkain.

Megáll a selyemágy előtt, merően és sután
S a megmaradt kezével ím keményen szalutál:
- Eljöttem én is, mint dukál, hogy üdvözöljelek,
A tízezerből vagyok egy, ki hősen elesett.

A millióból vagyok egy, ki védte a rögöt,
Mely békés, áldott és magyar vérünkkel öntözött.
Tiéd a tág, dús félvilág, orosz puszták tere,
Tiéd a Volga és a Don s a Káspi tengere,

Száztornyú Moszkva és ezer nagy város mind tied,
Minek tenéked a hazám, e kicsi táj, minek?
A csöndes magyar rónaság, a búzát rengető,
Bölcsőnk nekünk. Nektek, ha kell, óriás temető!

Atyuska fölnéz. Félhomály. Hűs hold ezüstje süt
S a mély teremben a halál s éj csöndje mindenütt.
Az orvos lesi pulzusát, számol egykedvűen:
Tíz, húsz, harminc. Atyuska szól: - Nagyon fáj a szívem.

Orvos, nincs erre patikád, nincs erre balzsamod,
Gyerünk innen, gyorsan gyerünk, itt nem maradhatok;
Itt vérből van a vakolat, csontokból a falak
S a padló mélyén csukaszín mártírok alszanak...

Trombita recseg, dob pereg, pirkadnak az egek,
Atyuska jött... Atyuska megy, ezer kéz tiszteleg.
A nap föltámad keleten, a kakas trombitál
S örök nagyságról álmodik tovább - a przemysli vár!
Juhász Gyula - A Hymnus
E bús imádságot dalolta ajkam,
Mikor nem is tudtam még, mit dalol,
Csak éreztem, hogy orgonás szavakban,
Ezer év búja búg a hant alól.

A Végeken, hol mély magányban éltem
S Rodostó gyásza szállt lelkem felett,
A néma dacban, büszke szenvedésben
Fajtám keserve, megértettelek!

E dalt dúdoltam ott fáradt ajakkal,
Az éghez oly közel járt e magyar dal,
Kárpátok ormán ültem egyedül

És gondolkoztam Kölcsey felül,
Ki félszemével a jövőbe látott,
Szent táltosunk, teljék be látomásod!
Juhász Gyula - A muszka
A Kárpátokban ellenünk vezették,
Hozzánk a télen így került Prokop.
Szakálla kender, a szeme tengerkék,
Ó ez a szem sok szépet álmodott,
Jogról, örömről, lányról, mely övé lesz.
De ember tervez és Atyuska végez.

Most szenet és fát hord az iskolában,
Kis nebulóknak némán melegit
És él szelíden, bizton, új hazában
És várja, várja, hogy elengedik,
Mert rab a rab, ha jó is, aki tartja.
Ám szenteltessék az Ő akaratja!

Prokop Petőfi nyelvét töri lassan
S a Volga híján nézi a Marost.
Ó, a Tiszát is látta akaratlan,
Hogy januárban vérrel áradott.
Jaj, mennyi vér és víz folyt el azóta
S még mindig, mindig, mindig az a nóta.

Az iskolába jár egy szőke gyermek,
Kis hadiárva, kékszemű, szegény,
Katonaapja akkor, ott esett el
A becsület kárpáti mezején.
Prokop ezt tudja s nézi lopva, hosszan
És varjakat lát szállni Mármarosban.

És odamegy halk lassan a gyerekhez
S megsimogatja lágyan a haját,
Az ujjai oly fázósan remegnek
És hallja távol haldoklók jaját
S mintegy magának rebegi szegény:
Bocsáss meg, ó nem én voltam, nem én!
Juhász Gyula - A vidéki magyar színészekhez
Magyar színészet küzdő katonái,
Magyar igéket zengő hadsereg,
Akiknek új, honvédő hivatás int,
Szárnyas szavakkal hadd köszöntelek!
Nagy a világ, mit e deszkák jelentnek,
De legnagyobb nekünk e kis haza,
Ti legyetek e fájón szép jelennek
A könnyeit letörlő vigasza!
Ti adjatok Madách, Katona nyelvén
A gyógyuló sebekre balzsamot,
Gőgös királyi pompák naplementén
A lélek kincsével - ragyogjatok!

És ne feledd, magyar tragédiának
S komédiának hőse, ne feledd,
Hogy hangja vagy a magyar, árva bánat
S öröm szavának, mely az égbe zeng!
És ne feledd, hogy hős Egressy Gábor
Harcolt s esett el a magyar szinen
S az első, boldog forradalmi mámor
E deszkákon tombolt győzelmesen!
Magyar szó hirdetői a vidéken,
Művészetünk örök tüzét szitók,
Oszoljatok apostol küldetéssel!
Jelszó: a magyar Ige győzni fog!
Juhász Gyula - Adyra gondolok
Adyval vitézkedtem egykor én még
És virrasztottam Adyval sokat,
Fiatalságunk csókos, boros éjén
És most idézi őt az alkonyat:
Ó hova lett a régi, furcsa mámor
És mire ment a régi viadal?
Egy hant mered rám: itt pihen a bátor
Isten vitéze és sír az avar.
Igaz, a dal szól és száll egy világnak,
Megérti lassan kelet és nyugat,
Megdöngeti az új botondi bánat
És betöri az aranykapukat.
De jaj, hová tűnt ama büszke Holnap
És merre van a végső diadal
S akit imádtunk átkozódva, ó jaj,
Mivé lett fajtánk, a szegény magyar?
Juhász Gyula - Anyák
Ők ülnek talpig gyászban a világon
S virrasztanak, némán virrasztanak
És sóhajokat hoz nekik a távol,
A mellük és a könnyük elapad.

A csillagokba néznek nyáron, ősszel,
Télen, tavasszal mindig, mindig ők;
A föld nekik most tágas temetőkert
S a vonatok fáradt halottvivők.

A győzelem nekik fekete hintó,
Mely holtakon és bénákon görög,
Múló a mámor és a gyász örök.

Az ég, a kék, derűs ég méla sírbolt
S mint obulusz rég holtak ajkain:
Tört szívükön gubbaszt nagy, néma kín.

49 cikk | 1 / 5 oldal