Irodalom - Legújabb cikkek

   

A Balaton a magyar irodalomban
Érdekességek »

A Magyar Tenger élővilágát, egészen más szempontból mutatjuk be, Közép-Európa legnagyobb állóvizét. A Balaton ugyanis nem csupán egy csokoládégyártó cég fantáziáját ragadta meg, hanem számos fotós is megörökítette különleges természeti adottságait, és emellett megannyi magyar költőt és írót is megihletett.



Első nyelvi emlékünk a Tihanyi alapítólevél, melyet 1055-ben készítettek el I. András rendeletére. Az okirat a tihanyi monostor birtokának összeírását tartalmazza, és bár csak szórványemlék (néhány szó szerepel magyarul benne), mégis igen fontos szerepe van irodalmunkban. A Tihanyi-félszigeten ma is megtalálható az a bencés apátság (bár az épület rég nem ugyanaz), amely kibocsátotta e jeles dokumentumot.


A szépirodalmi alkotások között szinte kimeríthetetlen ama nagy szerzők sora, akiknek műveiben megjelenik a Balaton. Berzsenyi Dániel verse, A füredi kúthoz az 1820-as évek elején íródott, a költő akkoriban lelkes látogatója volt Balatonfürednek. Pozitív érzelmeket fejez ki versében, amiket a füredi kúthoz köt: 


” Így adta vissza életadó ered,


Oh, kútfő, nekem az életet és reményt.


     Így ébredék fel, s így ölelt meg


          Partidon új öröm, új rokon kéz.”


Csokonai Vitéz Mihály 1796-os A tihanyi ekhóhoz című verse szintén Balatonfüredhez köthető, a vers eredeti címe ugyanis A füredi parton volt. Szántódon emléktáblát is állítottak költőnknek, amely szerint a szántódi révcsárda falai között írta meg művét. A költő 1800-ban ellátogatott Tihanyba is.



Czuczor Gergely 1866-ban írta meg A Balaton tava című tömör, ám tanulságos epigrammáját, mely így szól:


„Lelked szép erejét a sors hullámai edzik:


   E tó testednek nyújt üde életerőt.”


Gróf Festetics György egykori palotájában található a Helikon Kastélymúzeum és a Helikon Könyvtár. Ritkaságszámba menően ép főúri gyűjtemény ez, mely egyaránt tartalmaz ősnyomtatványokat és kódexet, valamint első kiadású Voltaire-, Rousseau- és Descartes- műveket. A gróf a 18. század végén Keszthely fejlesztését a szívén viselve az ország egyik legfontosabb kulturális központjává emelte a települést. Nevéhez fűződik még a Helikon-ünnepségek megrendezése, amelynek hagyománya napjainkban is él. Az első ilyen rendezvényen Berzsenyi Dániel is részt vett.


Garay János 1847-ben egész versciklust szánt a Balatonnak, Balatoni kagylók címmel. Művében magasztalja a tavat, országunk ékességének tartja.


Úszik hajóm feletted,


Vitorlám fenn lobog,


Keblem feszűl örömtől,


Szívem ver és dobog,


Egy új világban állok


Magas hullámidon,


Hazámnak tókirálya,


Tündéri Balaton!”


Jókai Mór számára szintén Balatonfüred bírt különös jelentőséggel: A magyar Tempevölgy című regényében ír róla, kiemelve a hely számára különleges adottságait. Az egyik gimnáziumi kötelező olvasmány, Az arany ember című regényében pedig csodálattal beszél a téli Balatonról. A műben nagy jelentősége van a tónak, hiszen a regény antihőse, Krisztyán Tódor a Balaton jeges vizébe fulladva leli halálát, ezzel mentve meg a főhőst, a kettős életű Tímár Mihályt.



Kisfaludy Sándor szemében a Badacsony bizonyul különleges helynek, oka lehet ennek talán az is, hogy itt ismerte meg feleségét, Szegedy Rózát. Csobánc című versében nagy szerepet játszik a hegység:


„Múlt szüretkor Badacsonyon


Ezt Múzsámtól vettem én,


Egykor, midőn magam bolygék


A hegy szirtes tetején.”


 


Szintén ismert vers Vörösmarty Mihály A tihanyi viszhang című alkotása. Füredhez is köthető műve pedig A füredi szívhalászat.



Ady Endre is megpihent 1917-ben a füredi szanatóriumban kedvesével, Csinszkával. Két verse is született ekkor, a Véresre zúzott homlokkal és a Nagy szárazság idején. Noha ezekben nem a Balatonról ír, a tó partján született mindkettő.


Sajnálatos esemény is fűződik a Balatonhoz: József Attila Balatonszárszón lelte halálát, és itt is lett eltemetve. 


Illyés Gyula feleségével hosszú időn keresztül lakott a tihanyi Alsó-Kopasz-hegy dűlőjében. Számos verse született a táj ihletésével, és ottani emberi kapcsolatairól. Többek között a Tihanyi barátaimhoz, Új nép a parton és egyik talán leghíresebb verse, az Egy mondat a zsarnokságról is.


Akárcsak napjainkban, régen is közkedvelt üdülőhely volt a Balaton, legyen szó bármelyik részéről is. Mi is ihlethetne meg jobban egy művészt a csodálatos balatoni naplementénél, a kikötőben ringó hajók csendes morajánál? Habár manapság inkább csak a fesztiválozás és a szórakozás kapcsán említik az újságokban, plakátokon a Balatont, partján állva azért mégis elkaphat bennünket ugyanaz az érzés, amely nagy költőinket, íróinkat is megihlette.

Wass Albert:   Az utolsó táltos
Rendületlenül » Így kezdődött
Magosan a Balaton kék vize fölött a Badacsony sziklái még ma is tele vannak titokzatos, sötét barlang-üregekkel. Valamikor régen, hosszú évszázadokkal ezelőtt, ezekben a barlangokban rejtőzködtek Öregisten utolsó hűséges szolgái, és ide menekült üldözői elől az utolsó magyar táltos is. Hosszú éveken át ott húzódott meg a járhatatlan sziklavadonban, ahol sem az idegenből jött papok, sem a német lovag-urak nem tudtak rátalálni, hogy máglyán megégethessék. 
Mikor aztán már nagyon öreg lett a régi magyar Isten utolsó táltosa, egy szép napon elhatározta, hogy elbujdosik örökre az idegenek által megszállt nyugati gyepűről. 
Ragyogó szép téli reggel volt, amikor a táltos kilépett a barlangból. Füveken, bokrokon zúzmarát csillogtatott a felkelő nap hideg sugara, s odalent, a Badacsony lábánál, mint egy nagy néma tükör terült el a befagyott Balaton, messzire elnyúlva a hólepte dombok között. 
A magos, szikár vénember, a táltosok hosszú, fehér talárjába burkolózva lassan aláereszkedett a sziklás hegyoldalon. Tarisznya volt a vállán, abban szárított hús, tűzgyújtó szerszám és nehány pogácsa. Hóna alatt pedig egy cserzett bőrbe göngyölt, hosszúkás csomag, amit olyan nagy gonddal és szeretettel szorított magához, mintha a világ legféltettebb kincsét menekítette volna benne tolvajok elől. 
Bár hosszú, fehér talárja szinte beleolvadt a hólepte tájba, szálas alakját mégis felismerte hamar a tihanyi apátság őrszeme, amint lassú, méltóságteljes léptekkel haladt át a befagyott tavon. 
– Ott megy a táltos! – rikkantotta el magát a torony őre. – Fogjuk el élve! Vérdíjat fizet érte Veszprémi Gerhard úr! 
Csörömpölt a tihanyi zsoldosok fegyverzete a Balaton jegén, de a vén táltos nem indult futásnak. Még csak a fejét sem fordította hátra. Lassú, nyugodt léptekkel haladt a maga útján, keresztül a befagyott tavon a szemközti part biztonságot ígérő, sűrű erdőségei felé. Tudta, hogy sorsa Isten kezében van, s nem ember szándékában. 
A távolság egyre szűkült közte s a nyomában szaladó zsoldosok között. Már kőhajításnyira se voltak, s úgy látszott, hogy hamarosan beérik üldözői, amikor egyszerre csak retteneteset dördült lábuk alatt a Balaton, s a tó teljes hosszában, parttól partig meghasadt a jég. A repedés széles árkában meghullámzott a magyar tenger haragos vize, és megállásra kényszerítette az üldözőket. 
– Hála néked és áldás, vizeknek Ura! – morogta halkan az öreg táltos, és lassú, nyugodt léptekkel folytatta útját a tavon át, az erdők felé. 
Attól a naptól kezdve minden télen meghasad néha hasonló módon a Balaton jege. A nép rianás-nak nevezi ezt a félelmetes tünetet, és vannak még ma is, akik tudni vélik, hogy a Balaton ilyen módon kívánja emlékeztetni a magyarokat arra, hogy az utolsó táltos elhagyta a Badacsony szikláit, s amíg nem tér vissza, addig nem lesz békessége a tó sötét vizének. 
Annak a napnak éjszakáján halászember kunyhójában pihent meg az öreg táltos, s másnap ment tovább, keletnek. Akikhez éjszakázni betért, mély tisztelettel fogadták, s ellátták mindennel, amire szüksége volt. De gondteltek voltak a vendéglátók, mert tudták, hogy halálbüntetés vár arra, aki a régi Isten papjainak menedéket ad. 
Megjött a tavasz is, mire a vén táltos elérte az alföld füves, mocsaras pusztáit. Juhászok, gulyások, csikósok fogadták be sátoraikba, s vezették tovább, mindég kelet felé, szállásról szállásra. Itt már nem voltak idegen papok, idegen zsoldosok, csupán pusztai magyarok, s az öreg táltos otthon érezte magát közöttük. Mintha csak a régi szép magyar idők tértek volna vissza életébe. Kérlelték is, hogy maradjon. Ígérték, hogy elrejtik úgy, hogy a király emberei soha meg nem lelik. De ő csak rázta a fejét. – 
Dolgom van keleten – mondta –, fontos dolgom. 
S ment tovább, keletnek. Hosszú, szakadozott fehér talárjában, tarisznyájával a vállán, s azzal a titokzatos, bőrbe csavart, hosszúkás holmival a hóna alatt. Forró nap perzselte, záporeső verte, vihar tépte vedlett talárját. De ment tovább. 
Mire elérte a rónaság végét, az erdélyi hegyek lábainál kifogyott minden ereje. Az első tölgyfa alatt összeesett. Mikor újra magához tért, kis fakunyhóban találta magát. A nyitott ajtón át kiláthatott az erdőre. A fák lombja sárgult már. Ősz volt. 
Egy asszony hajolt föléje. 
– Hol vagyok? – kérdezte az öreg táltos. – És ki vagy te, leányom? 
– Látó-asszony vagyok – felelte az asszony –, gyógyítom a népeket, ahogy anyámtól tanultam volt. 
– Akkor mennem kell innen – sóhajtott fel a vén táltos és megpróbált felkönyökölni –, még bajt hozok reád, s megégetnek mint boszorkányt. 
Az asszony szelíden rámosolygott. 
– Jó ideje útban lehetsz, táltos – mondta –, már nem égetnek boszorkányt többé magyarok földjén. Kálmán király törvénybe mondta, hogy nincsenek boszorkányok. 
Az öreg táltos hosszasan, elgondolkodva nézett az asszonyra. Aztán csak annyit mondott: 
– Bölcs ember lehet ez a Kálmán. Áldja meg őt a magyarok Istene! 
– Úgy legyen! – tette hozzá halkan a látó-asszony. 
Az öreg táltos ott telelt át az erdei kunyhóban. Mikor a tavaszi csermelyek lehordták a hegyekből a havat, s járhatóvá váltak a gerincek, a látó-asszony átvezette a hegyeken a Maros folyó völgyébe. Innen aztán pásztorkodó erdei népek vezették tovább, Erdély gyönyörű, néma hegyei közé, székelyek földjére. Senki sem kérdezte, hogy hova igyekszik és miért. Tudták, hogy kicsoda, s tudták azt is, hogy tova nyugaton idegen papok és zsoldosok halálra keresik az Öregisten hűséges szolgáit. 
Lassanként szűkülni kezdett a Maros széles völgye. Kétoldalon egyre meredekebbek lettek a hegyoldalok, míg végül is a folyó már nem is volt folyó többé, csupán egy kristálytiszta, sebesvízű patak. Eltelt a tavasz, el a nyár is, s az erdők zöldje lassan aranyra változott. Mindössze a fenyő, a székely fenyő őrizte meg színét, magosra tornyosulva fent a gerinceken. Ott, a székely hegyek szívében az öreg táltos egyszerre csak megérezte, hogy útjának végére ért. Hazaérkezett. 
Életének utolsó nehány évét fent töltötte a havasban, székely pásztornépek között. Békében élt ott, senki sem zavarta. Ügyes-bajos népek messziről eljártak hozzá tanácsért. A székelyek olyan ügyesen beleillesztették a maguk ősi hitét az új világba, hogy az öreg táltos észre se vette, hogy keresztények között él. 
Mikor a székely fadöntő kivágott egy szálfát, bocsánatot kért a testvérfáktól, mert ez volt az ősi szokás. Amikor áldomást ittak, az első loccsantás az anyaföldre ment, és tábortüzeiket földdel oltották ki, sohasem vízzel. Vasárnaponként leballagtak szétszórt erdei szállásaikról a kicsi fatemplomba, ahol a papjuk Jézusról beszélt. De fent a hegyek között szabadon éltek, mint a madarak és észben tartották, hogy az Úr-Isten szépnek és jónak teremtette a világot, s a poklot csak az ember találta ki. 
Amikor a vén táltos érezte, hogy elérkezett számára az idő, kiválasztotta a székelyek legjobbját, egy bölcs és bátor erdőlakót, és megkérte, hogy vezesse őt föl a legmagosabb sziklacsúcsra. A székely nem kérdezett semmit, csak szó nélkül elindult a vénember előtt, fölfele egy keskeny, meredek csapáson, fel a tetőre, ahol a gerincek mind egybefutottak az égbe. Azt se kérdezte meg, hogy mit cipelt olyan féltő gonddal a hóna alatt. 
A meredek utolsó szakaszán már úgy kellett vigye ölben a vénembert, olyan gyönge volt. 
Mikor felértek végre a tetőre, gyöngéden letette az öreg táltost a mohára. Magukban voltak. Felettük a végtelen kék égbolt, alattuk az erdők végeláthatatlan zöldje. 
Az öreg táltos lassan elkezdte kigöngyölíteni a cserzett bőrbe csavart, titokzatos holmit, amit annyi sok esztendőn át féltve őrzött. Egy kard acélja csillogott meg a napfényben. Markolata tiszta aranyból volt, és pengéjén az ősi ékírás jelei. 
A székely elolvasta a felírást, és térdre roskadt. 
– Isten kardja…! – szakadt föl belőle a szó. 
– Géza úr ideje óta őrizzük ezt a szent kardot – mondta akadozó hangon az öreg táltos. – Elődeim közül többen életükkel fizettek, amért nem árulták el rejtekének helyét, s én egy életen át bujdostam érette. Most el kell rejtsük itt fent, ahol biztos helyen lehet, és te, fiam, le kell tedd a nagyesküt, ősi szokás szerint, hogy nem árulod el a titkát soha senkinek. Meg kell ígérd azt is, hogy gondját viseled. Évente egyszer fel kell jönnöd ide, egyedül, megtakarítanod, befaggyúznod és tiszta ruhába csavarnod. Gondoskodnod kell majd arról is, hogy amikor a te időd is eljön, legyen valaki méltó arra, hogy átadhasd neki a szent kard titkát és gondozásának felelősségét.
A székely meghajtotta a fejét. 
– Esküszöm az élő Istenre, Isten egyszülött fiára, az Úr Jézus Krisztusra – mondta áhítatosan suttogva. Majd fölemelte a fejét és hangja megcsendült keményen. 
– És esküszöm a napra meg a holdra, a csillagokra, szelekre, vizekre és a szent anyaföldre, hogy életemmel őrzöm, védelmezem és gondozom Isten Kardját! Földanya ne fogadja be testem, Vízapa lökje ki magából, és átkozott legyen örökre a lelkem, ha megszegném eskümet! 
Így történt, pontosan így, azon a régi napon, fent a székely havasban. Azóta századok jöttek és mentek, s a székely népnek ott Erdély hegyei közt kevés békessége volt a századok során. De bármilyen nehéz is volt az élet, mindég volt közöttük valahol a hegyek között egy ember, ugyanabból a vérből való székely, egyszerű hegyi ember, aki apjától vette át a nagy titok tudását, és évente egyszer felment egymagában a havasokba, hogy gondját viselje Isten kardjának. Mikor kivénült, legidősebb fiát vitte föl magával a titkos helyre, letérdeltette, és elmondatta vele ugyanazt az esküt, annak minden szavát, pontosan úgy, ahogy azt az első székely mondta volt el annak idején az utolsó táltos előtt. 
Isten kardja ott van ma is valahol, és ma is van valaki, egyetlenegy székely a sok ezer között, akinek kilétét nem tudhatja senki, de aki évente egyszer eltűnik a hegyekben, hogy eleget tegyen egy régi fogadalomnak. 
Aki szóról szóra tudja még ma is, nem csupán az eskü minden szavát, de az utolsó táltos búcsúszavait is, amiket annak az első székelynek a fülébe súgott, amikor már olyan közel volt a halálhoz, hogy beszélni is alig tudott: 
– „Isten kardja csak akkor csillog majd újra, és vezeti győzelemre megint a hunok s magyarok ivadékait, amikor egyek lesznek újra, mint a hajdani időkben, egy szándék, egy akarat, egy cselekedet, Öregisten parancsa szerint!” 
Mindenki tudja ezt ott fent a hegyekben, s mindenki imádkozik érte nap nap után, évről évre, évszázadról évszázadra, hogy ez a nap, amikor egy akarattá válik újra minden magyar, mielőbb eljöjjön.


Wass Albert: Válogatott magyar mondák és népmesék 




,,Van néhány jó ötletem” Kiss Tamás, a Forum Könyvkiadó regénypályázatának győztese: Az életnek vannak a legjobb forgatókönyvei
Mi a Magyar? » A magyar művészet szelleme

Nincs is szebb dolog annál, ha valaki megtalálja helyét a világban, azzal foglalkozik, amihez ért és sikerélményei viszik egyre feljebb élete pályáján. Természetesen a tehetség kamatoztatásához jól jön néha egy ugródeszka. 2011-ben a Magyar Nemzeti Tanács és a Forum Könyvkiadó Intézet felélesztett egy évtizedekig szünetelő hagyományt, és meghívásos regénypályázatot hirdetett. A beérkezett kéziratok közül a magyarkanizsai Kiss Tamás A tükörtestvér című regénye kapott elsőként lehetőséget arra, hogy könyv alakjában az olvasó kezébe kerüljön. A fiatal írónak ez lesz az első önálló kötete.


 


Milyen érzés volt a pályázat nyertesének lenni?


 – Természetesen nagy öröm, hiszen azt, hogy sikerült elnyernem a tekintélyes bírálóbizottság (Bányai János, Harkai Vass Éva és Patócs László – a szerk. megj.) elismerését, jelentős szakmai sikernek tekintem. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a másik két meghívott pályázó, Vasagyi Mária és Aaron Blumm kiváló, elismert alkotók. Nekem ez volt az első regénypályázatom, és annak ellenére, hogy már jelentek meg novelláim, elbeszéléseim, úgy érzem, hogy kellett ez a bizonyos első, önálló kötet, hogy legalább magamban, naiv önáltatás nélkül eljátszhassam a gondolattal, hogy „nahát, lesz egy könyv, rajta a nevemmel, talán most már író vagyok én is”. És lehet, hogy valóban A tükörtestvér kellett ahhoz, hogy megtaláljam a magam kis székét annál az asztalnál, amelyet kortárs vajdasági magyar irodalomnak neveznek.


 


 Hogyan emlékszel vissza a mű gyökereire, mi volt a regény inspirációja?


 


 – Szeretek nyitott szemmel járni-kelni a világban. Ennyi inspiráció néha pont elég, hiszen az életnek vannak a legjobb forgatókönyvei. Minden apróságot (mert általában csak apróságokról van szó), amely megmozgat bennem valamit, megpróbálok észben tartani, vagy gyorsan feljegyezni ahová csak tudom, hogy a későbbiekben mozaikkockákként rakjak össze belőlük olyan szövegegyüttest, amelynek kis szerencsével története, mondanivalója és talán még esztétikai értéke is lehet. A szöveg alapját általában (és ez esetben is) saját korosztályom érzelemvilága, problémarendszere alkotja, megtűzdelve egy kis társadalomkritikával és némi hétköznapi elmélkedéssel. A fantáziám elég gazdag, és az ötletek is viszonylag könnyen jönnek. Utána már csak a megfelelő szavak helyes sorrendjére próbálok rájönni.


 


 Miután a darabkák sikeresen összeálltak és hamarosan az olvasók kezébe kerülnek, mit szeretnél általuk üzenni a befogadóknak?


 – A könyv üzenetét én magam nem tudnám tolmácsolni. A megíráskor még valószínűleg voltak bennem átadni kívánt gondolatok, erkölcsi tépelődések, de az, hogy ebből mit és hogyan vesz ki az olvasó, már nem tartozik a hatáskörömbe. A könyvem nevében ezért nem is nagyon tudnék mit mondani, majd ő beszél helyettem. Úgy érzem, ez alatt az egy év alatt élveztem a dolgom, ezek után szabad útra bocsátom a regényt, és vegye ki belőle mindenki azt, ami számára kedves, tanulságos vagy épp vicces lehet.


 


 Honnan ered az irodalom iránti szereteted és a tehetséged?


 – Ezt nem tudnám megmondani. Az irodalmat olyan dolognak tartom, amit egyszerűen nem lehet nem szeretni. Szeretek olvasni és szeretem, ha mindig van egy könyv a hátizsákomban. Írni is szeretek, mert közben elmélkedhetek, a gondolataimat is rendezhetem, és nem utolsósorban szórakoztathatom vele önmagamat és másokat is. Nem tartom különösebben tehetségesnek magam. Szerintem csak van néhány jó ötletem, amelyek pont a megfelelő időben jutnak eszembe.


 


 Mik a terveid a jövőre nézve?


 – Van még egy nagyjából tizenöt-húsz novellát tartalmazó füzetem, amit még szeretnék kicsit bővíteni és egy kötetbe illeszteni. Sőt van jó néhány félbehagyott munkám is, amelyeket a pályázat miatt hagytam befejezetlenül. Mindemellett már nem szeretnék eltávolodni a regény műfajától sem, különösen, hogy nagyon élveztem ezt az egy évet, és úgy érzem, a regényírásban valóban megtaláltam a helyem. Ebben a műfajban számos lehetőséget látok, és azt hiszem, jó néhány ötlet van még a tarsolyomban, amelyeket mindenképpen papírra szeretnék vetni. De előtte kivárom A tükörtestvérre irányuló hasznos kritikákat, visszajelzéseket.

Wass Albert: Záróvers
Rendületlenül » A második világháború alatt és után

 


Hajótörött vagyok a tengeren.
Palackomat a tengerbe vetem.
Belesóhajtottam a sorsomat,
félelmemet és sok bús gondomat.

S most száz pecséttel elzárt bánatom
a hullámok kedvének átadom.
Merül, örökre tán, a mélybe le
s aranyhalacskák játszanak vele.

De lehet, hogy még perce jő neki,
s egy bús hullám majd egyszer fölveti.
S kidobja egy kéz – tán az istené –
egy gondtalan kor lábai elé.

Borzadtan olvassák, kik rátalálnak
és úgy suttogják döbbenve, egymásnak.
"Valahol szörnyű vihar lehetett...
S a viharban egy nemzet elveszett...!"


 



                                            Előadó: a Kormorán együttes és Kalapács József.

Túrmezei Erzsébet  - A magyar fa
Szeretni tehozzád szegődtem » Klasszikus
Ha egy fára ragyog a nap fénye,
hogyne lenne életre reménye!
Meleg a fény, fakad a rügy tőle,
zöld levélke bújuk ki belőle.
Sok kis virág, fehér kelyhű, tiszta.

A kék égre úgy mosolyog vissza.
S ha lehullik mindenik virága,
gyümölcsöktől hajlik a fa ága:
Ha egy fára ragyog a nap fénye,
hogyne lenne életre reménye!

Mért látom hát kopáran a fámat,
az én szegény, szomorú hazámat?
Hiszen Isten kegyelmének napja
sugarát rá bőséggel hullatja.
Mért mered hát csupaszon az ága?
Miért nem fakad rügye és virága?

Kis rügyecskék, ti talán tudjátok.
Hívogatón, ha letekint rátok,
talán ti nem engedtek szavának,
kis rügyei a nagy magyar fának!
Tavaszt csak nap melege adhat.
Tavaszt csak az Úr Jézus fakaszthat.
De hogy a fa virágba boruljon,
kis rügyecske kell, hogy kiviruljon,
engedjen a napfény melegének,
Megváltója nagy szeretetének.

Rügyszívecske nyílj meg valahára!
Meleg árad le a magyar fára:
az Úr Jézus kegyelmének fénye.
Hogyne lenne életre reménye!

 


 


 

Magyar tájnyelvjárások II.-8. Székely és Csángó típus
Mi a Magyar? » Nyelvünk alkata

 


 


8.Székely és Csángó nyelvjárások 


Romániában a régi Csík, Háromszék, Udvarhely, Brassó megyében és a volt Maros-Torda megye délkeleti részén, Moldovában is beszélik.  


 


Magánhangzók tekintetében „ó, ő és é”helyett ugyanúgy hangozhat „uo, üö, ië”, mint „ou, öü, ëi”, „á”-juk és „é”-jük a Dunántúli típushoz hasonlóan nyílt. Egyes területek, mint Csík megye környéke „ë, é”-ző, míg Udvarhely „ö, é „-ző: - ögyél, vöttem, kendör, Háromszék pedig „e, é”-ző terület. 


Mássalhangzóikat tekintve „ l, r, j” megnyújtja az előtte lévő magánhangzót:- szekér, levél, gyökér. Az egész székelység „j”-tő, de a Csángóknál megvan a „ly” forma is. A „t, d, l, n” nem palatalizálódik az i és ü előtt. A „v” nem hasonul. A csángókra jellemző az un. sziszegés az „ s, sz, z, zs és a c, cs, dz, dzs” gyakori használata:- szënki, szájnál, tojásszal, zák, kici, ninc. 


Jellemző még a családi határozók használata is: Sándornit, Sándornúl, Sándorni. A honnan kérdésre bol, böl, rol, röl, tol, töl raggal válaszol, a csángóknál podig buol, büöl, ruol, rüöl, tuol, tüöl raggal. A val, vel rag Háromszék környékén nem hasonul és a birtok többségét sem jelölik mindig:- ökrünk, ökrötök. Felszólító módban megkülönböztetik az ikes és az iktelen ragozást. Határozott névelő az „a, az”, de a Csángóknál például az „e, ez” használatos. 


 


"Kimentünk az ësztënár ot vótak a juhok. Ivettem ëgy madzagot, mekfoktuk a juhot, kiválasztottuk a turma koezül, akkor a zollóval lenyírtük a juhot. Mekkesztük a hasán asztán keregbe leborítottuk rólla a gyapjat, még a lábojiró ës, nyakáról ës. A gyapjat belétettük ëgy zságbo, hazavittük. A nyírett juhott elóttuk, s elengettük vissza a turma koezzi, a sokaságbo. Münk hazamentünk, meleg vizet melegítettem ëgy jó üsvel, beléásztattuk a gyapjat. Akkor ázott immár ëgyik naptól a másikig. Akkór bévittem a Szucsáváro, élvittem egy jó naty kast, beléáltom a vízbe mektőrzsőltem ajó apróra, s így kirásztom a kazsba, mert sebesset ment a víz. Hazazvittem, elterítettem egy deckáro, mikor mekszárodott, akkor meg összegyűjtoettem. Belékoettem egy abrozba, elvittem a füsüllőre. Hazajoettem a mekfontam. Félkoetettem a guzsajamra, elvétettem az órsót, leűltem a székre, s asztán fontam. Két térgyem koezzi foktam a guzsajat, elévettem az orsót, a jopkezemvél pérgettem. Az orsónak a végibe, sórkábo belészúrtam a pityókát, hogy nehezeb legyen. Nyújtottam a gyapjat, immár fonál let beloelle. "


(Istensegíts, Bukovina-Hidas)


 


 



 

Magyar tájnyelvjárások II.-7. Mezőségi típus
Mi a Magyar? » Nyelvünk alkata

 


 


7. Mezőségi nyelvjárás típus 


Ide tartozik Románia magyarlakta területének középső része, Tárkány vidéke, Kalotaszeg, Kolozsvár, Torda, Dés és a Maros vidék. 


 


Hangszín tekintetében igen tarka ez a vidék, „ó, ő, é” helyett „ou, öü, ëi”-t ejtenek, az „a” kissé zártabb, az „ö” pedig nyíltabb. A szóhangsúly Lózsád és környékén az utolsó szótagon van:- sara.glya. Kalotaszeg „ë”-ző és „í”ző, míg nyelvjárás többi része símán „e”-ző, „é”-ző vagy „í”-ző, bár kelet felé inkább az „a”-zás a jellemző:- bagár, batat, szaba, szamaru. Ezzel szemben viszont, ha „á”t mondanak akkor a mondatban utána rendszerint „o”-t találunk.:- járok, várom, házon, ágot. 


Mássalhangzó tekintetében „l, r, j” előtt csak félhosszú magánhangzó áll:- álma, ájtó, éjti, élment. Szinte majdnem az egész terület „j”-zős, csak kevés elszigetelt területen haszmálnak „ly”-t. A „t, d, n, l” nem palatizálódik. A „v” nem hasonul Dés környékén zöngésít:-ödven, élezs, borodva. 


Használatosak a családi helyhatározók:- Sándorni, Sándornul, Sándornit. A honnan kérdésre bol, böl, rol, tol, tök, bo, bö, ro, rö, to, tö alakok jelennek meg. Udvarias felszólító módban az ikes igeragozás jellemző:- üjjék le!A megyek, teszen, viszen alakok majdnem mindenhol megjelennek, ahogyan a járék és jöve is. Határozott névelőt ritkábban használnak, mint más tájakon. 


 


"Élment haha az idesannyáhó. Ó fijam, menyit ülté, aszmongya az annya, miféle kócsokat hosztál? Ó idesanyám, aszmongya, vettem ëgy nagy udvarházot. Szedöggyünk össze mennyünk az uj lakázsba. Elírkeznek az uj lakázsba. Na, idesanyám, mennyünk, aggy ide a kócsokat! Jaj fijam, hogy mennyünk mük ide bé, ëjen szoba még a kirájnak sincs. Hunnet tuggya idesanyám, hogy a kirájnak nincs ijen háza? Há én nem tudom, csag gondolom, én kirájt soasem láttam. Kinyittya Ződvitéz az ajtókot. Na, idesanyám, id vannak a kócsok ennek a tizenkét ajtónak. Egyéb dóga semmi sincs, csak a kócsokra vigyázzon és a tizenegy szobát takariccsa. Reggëre kélnek. Az udvar előd vót ëgy nagy dijófa. Az a dijófa aszt jeleszte hotyha Ződvitéz ment vadászni az erdőbe, dijófa száratt el. Mikó ment hazafelé má szipen zőggyelt a dijófa. " 


(Bálványosváralja, Dés mellett)


 


 


Magyar tájnyelvjárások II.-6. Észak-Keleti típus
Mi a Magyar? » Nyelvünk alkata

 


 


6.Észak-keleti nyelvjárás


Ide tartozik Abaúj megye, a Hernád keleti része Zemplén, Szabolcs, Hajdú keleti része és Bihar északkeleti része.


 


Abaúj megye kivételével mindenütt „ou, öü, ëi” típusú kettős hangzót használnak az „ó, ő, é” helyén. A nagyobbik északi részre az „e”-zés és az „ië”-zés a jellemző, de Hajdúságban az „í”-zés is használatos:-kiëk, sziëp. Abaúj északi részén viszont inkább „ö”zés és „é”zéssel lehet találkozni:- embör, terömt, kéz, szép.


Mássalhangzóknál zárt szótagban az „l, r, j” előtti magánhangzók megnyúlnak:- álma, fárkas, embér. Az egésaz terült „j”-zős, a „t, d, n és l” hangok itt már nem palaterizálódnak:- alig, dinnye, és „gy, ty”-.zés sincsen:- dobja, kapja. 


Családi helyhatározók csak szórványosan fordulnak elő”nul, nül:- biróunul, Sándoréknál menyek. A honnan kérdésre búl, bű, túl, tűl, rúl, rűl raggal válaszol. A val, vel nem hasonul:- ökörvel, járomval. A tárgyas alakok hasonlóak a köznyelvihez:- várja, mongya, tuggya, viszont az udvarias felszólító mód mindig ikes igeragozásban van:- üjjík le!. Az „a és az” határozott névelőket itt is használják és a sok után szintén megtaláható a többesszám ahogy a palóc nyelvjárásban is. 


 


Akkor indultak él, szengyörnap iëccakáján. Ű meg ment utánnok. Lezsbe! De űtet nem híjták, a vië Szilágyinéit...Mekkerűlték a Rózsájt. Viz vóut abba az árogba, hát nagy árok az ott. Mekkerültiëk a túsúo óudalát is a Rozsájnak, az Izsák várát, oszt ehez a patakhoz mentek. Ű meg ment utánnok, mindiëg ment. Mikor má azok a partra iëtek-ű látta-akkor szijjelniëzett a három asszo, lúra űltek- piszkapára, sziëmvonóura-bele a vizbe! Mikor a közepi tájám vóutak a viznek, ez a pártrúl kijáttya, hogy- Várjatok, éin is megyek, minek hatytok itt!? Azok oszt megfenyegettiëk, hogy : megáj, mért esz' mekkeserüllöd! 


(Gacsály, Szatmár)

Magyar tájnyelvjárások II.-5. Palóc típus
Mi a Magyar? » Nyelvünk alkata

 


5.Palóc nyelvjárás:


Nagy-Magyarország északi része tartozikl ide, a Vágtól keletre, Budapest, Cegléd, Szolnok vonalától északra. A palóc nyelvjárást három típusba sorolhatjuk, úgymint nyugatim keleti és déli palóc nyelvjárás. A három típus egymástól csak kis nyelvi különbségekben tér el.  


 


Magánhangzóit tekintve az „ó, ő, é” igen gyakran kettős magánhangzónak hangzanak „ou, öü, ëi” . A labilis hosszú „a”, ami inkább „á”-nak hangzik a keleti palóc nyelvjárásban egészen „o”-ig záródhat. 


-A nyugati palóc rendszerint „ë”-ző:-lëhet, embër, terëmt.


-A középső palócnyelvjárásban már az „e”-zés inkább „é”zésnek hangzik:- kéz, kék, jég. 


-Míg a keleti palócoknál az „e”-zés „í”-zésbe hajlik: - kéík, jéíg, kéíz.


Mássalhangzók tekintetében Nyitra vidéken az „ly”zés :- folyik, gólya, hallya, míg Érsekújvár körül már az „l”-zés fordul inkább, délen és keleten viszont a „j”-zés. Az „l, r, j” előtt álló magánhangzó csak a keleti típusnál nyúlik meg. Palatizálódás itt már nem csak a „n” estén fordul elő, hanem a „t, d, és l” hangoknál is kifejezett:- tyükör, tetyű, beszényi, gyinnye.


A "mëg" igekötő főleg a régi palócság estében teljesen hasonúl az előtte lévő mássalhangzóval:- mëttanál, mëhhal, mëffog. A honnan kérdésre a válasz- bó, bő, ró, rő, tó, tő raggal fejeződik be. A val, vel rag gyakran nem hasonul:- borval, ëgyve, kézvel. A „t” végű és az eszik, iszik igéket mindig rövid múlttal használják: - ëtt, itt, nyittam, sütte, vetted. A főnévi igenevek képzője mindig a nyi. Határozott névelőkből legtöbbet az „a”-t használják és szinte minden elé: a asztal, a embër. A sok és kevés számnevek után pedig többesszámot használ:- sok tyukok, keves malacok.  


 


"Táválelőtt áráttunk itt á faluvígënn, á pogrányi utná. Hát ászt á rëggelit köjjöt csinánunk má- ki is vótunk fárádvá és lëűtünk áz árokpártrë. Ém vótam ottant, Máris ásztánn á Jáncsi gyerëke Rezső és á Fő Imris. Hát áhugyán ëszünk ottánt, rëggelizünk, csák ém mëg mondom ánnák á Rezsőnek: Rezső gyün á kuruzsló ásszony ë! És ő áz mëg neki- nekëm ásszongyá: Të, në úgy mon neki, hoty kuruzsló asszony, - vásoró bábá. Mondom: Hugyán? Vásoró bábá? -Hát, hogy vásoró bábá. De őneki jp füle vót, Julának, min nekünk. Árrë ő mëkfordót, Julá. Pegyig én nem motám még neki, hogy vásoró bábá, csák ëgymás között. Hát hoty:Të kódós, të tetves,- áz ápád vágyonábá mëennyé árátnyi, në á másénn! Mék të tudot kicsúfonyi á másikat hogy vásóró bábá? Hát ...ém bizony' szígyëmbe máráttam áz é Julám mellett. Hát nem is tuttam neki mit visszászónyi. Hát szó níkő máráttam. Máris mëg ász mongyá nekem: Ne! Há kijjött á vásoró bábá, mos má hálgáthácc elëget! "


( Alsócsitár, Nyitra melett)


 


 



Reisz András időjárás jelentése palóc nyelvjárással.



Magyar tájnyelvjárások II.-4. Tiszai típus
Mi a Magyar? » Nyelvünk alkata

 


 


4.Tiszai nyelvjárás: 


Ide tartoznak a Duna–Tisza közének nem „ö”-ző települései, Kőrösök, Berettyó, Jászság kivételével Békés és Hajdú megye.   


 


Magánhangzók: keleti oldalon a köznyelvi „ó, ő, é”helyébe kettős magánhangzók kerölnek „óu, őü, éi” :- jóu, őüriz, jéig. Az „a, ő, á” köznyelvi marad, de az „e” nyílt. Szintén jellemző az „ë”-ző és „í”-ző hatás, 8 rövid magánhangzójából megkülönbözteti a kétféle „e”-t, hosszú magánhangzója viszont csak hét -féle van, a hangsúlyos „í” az „é” rovására megy: - kík, nígy, vír. 


Mássalhangzókból az „l” csak nagyon ritkán nem hallatszik, előtte és az „r , j” előtt lévő magánhangzó megnyúlik:- bó(ó)rjú, a(a)jtóu. Jellemző még a „j”-zés viszont nincsen „gy” és „ty”-zés: - dobja, kapja. Honnan kérdésre búl, bűl, túl, tűl, rúl, rűl alakban válaszolnak. A birtok többségét viszont nem jelölték: a lovatok és ökrötök ugyen azt jelenti, mint a lovaitok, ökreitek. A múlt idejű igeragozásban használatos „t” szintén a maival megegyező: - nyitottam, sütötte, az „ikes” igeragozást viszont nem használták.  


 


„A juhtejet mikór kifejik, elszűrjük, ëgy vájlingba, oszt beaottyuk aotouvvál, vagy ojannal, amijet magun csinálunk vaty patikaszërrel...Az aotout útycsináljuk, hogy mikór malacot ölünk, akkor a malacnak a gyomrát mëgvesszük, lëhúzzuk a fëlsejit, teletësszük souval, összevárjuk, fëlakasztyuk ëty szëgre. Áprilisik szárad. Áprilizsbe csináljuk az aotuot. Áprilizsbe összevagdájjuk a gyomrot karikára. A teheënsavuot fëlfóráljúk keëccër. Mikor a teheënsavou lëhül, akkor beleöntyük ëggy üvegbe. Akkór tëszünk hozzá csöves paprikát, szëmëzs bórsot, beletëszük a gyomrot is. Lëszoríttyut az üveget, hogy ne teërjen hozzá a levëgöü. Akkor haggyuk ëty hounapig disztoloudni, írni. Mikor mëgírik, akkór beottyuk vele a tejet. Ha jou au outou, akkor tíz literhë ëty kávëéskanállal kël. Mikor mëgalszik a birkaëé, akkor fëltörjük kanállal, hogy a savouját fëlaggya. Akkor a sajtruhába lëöntyük aszt a fëltört tejet. Akkor kinyomkoggyuk joul. Mikór beleöntyük a ruhába az aluttejet, akkor a sajtnyomouba tësszük a ruhát, oszt ot nyomkoggyuk ki. Mikór mán nindzsen benne savou, fëlakasztyuk csurogni. Másnap ki kël vënni a ruhábúl, oszt szárítouba szárad, ebbűl lëssz a gomoja. Mikór mëkszárad a gomoja, a gëipën lëdërájuk,...besouzzuk, lëgyúrjuk és kísz a túrou. 


(Kaba)


 


 


830 cikk | 1 / 83 oldal