Amit eddig írtam, az a magyar lélek tartalmáról szólt, képzeletvilágáról. A magyar lélek minden, csak nem szegény, s nem halvány. Sokszínűvé kellett fejlődnie. Ahogy a faj* és nyelv már predesztinálta, s a táj és történet nevelte.

Igaz, az alföldi magyar élete nyugodt és egyforma. Ő talán még hegyet se látott, mint mások viszont nem láttak alföldet. De éppen ez a sok változat, mindenik a maga sajátos világának jellegzetességével, együtt adja ki a magyar lélek teljes mélységét és gazdagságát. Mint egy sztereoszkóp* testvérképei, melyek egymástól mind némi részletekben különböznek...

Egyszóval a magyar lélek tarka és dúskáló, színek és benyomások, tájak és emlékek szokatlan sokfélesége gazdagítja. Csakhogy e benyomások s emlékek gazdagságával, konkrétságával és változatosságával nem mindig áll arányban mélységük. A magyar, hozzászokva a viszontagságokhoz, éppen az a lélek, akinek egy és más csak „katonadolog!”. Föl se vesz holmi kis karcolásokat. Annyi változást átélt már, annyi bajt kiállott! Ő már születésétől edzve van. Annyi tájat látott, annyi fordulatát az időjárás hangulatainak... Mindez valami józan és fölényes bölcsességet szűrt le e nép lelkében, régtől fogva. A nil admirari* bölcsessége ez, a magyar ember nemigen szeret csodálkozni. A vándor és bujdosó szerzője azt mondja erre, hogy nem is tud csodálkozni. Csak a némettől tanult csodálkozni. A csodálkozás a „vándor” életformája, akit a végtelenség vágya hajt, s ez éppen a német. A valóságban azonban mindannyian vándorok vagyunk, míg élünk, és a csodálkozás nem az egyik vagy másik nemzet kiváltsága. A nil admirari* mást jelent már a görög bölcsnél is. Nem képességről, hanem magatartásról van itt szó. A bölcs szájában életszabály volt ez: óvakodni a dolgok túlbecsülésétől, helyesebben a részletek túlbecsülésétől, mert a világ egészében csoda. A magyarra nagyon is rászakadt ez az egész csoda, kisebb csodák neki már nem csodák. A csoda maga az élet, teljes gazdagságában; ha egyszer ezt elfogadta, a részletek már nem kábítják el. Mondhatni, nem imponál neki semmi. Nincs is szava erre a fogalomra.

Ami persze nem jelenti azt, hogy ne tudna a dolgok pompájában gyönyörködni. A fiatal ragadozó madár kedvtelve szállt minden fényesség felé, s a külföldi krónikások nemegyszer emlegetik a rabló magyarok gyermekes örömét a csillogó tárgyakban, fegyverekben. Ragadozó kedv és művészi ösztön nem állnak mindig oly távol egymástól. A magyar később is szerette a pompát! Erről mindig ismertek bennünket. Királyaink és kiskirályaink elégszer kápráztatták az idegent. Még Mohács idején is, a magyar prímás túlragyogta Rómát. Hunyadi Mátyás népe vagyunk, s az Eszterházyaké. Íme, megint egy „keleti” vonás. Vörösmarty, drágaköveivel s aranyzsinóraival, igazi magyar költő.

Egyszóval örülni tudunk a csillogásoknak. A világ csillogásának is, és szó sincs róla, hogy az élettel és benyomásokkal szemben közömbös vagy fáradt volna tán a magyar! Egyáltalában nem. De túlságos mélyen nem hatnak azok rá, hozzájuk szokott és hozzájuk edződött. Irodalmunk is mutatja ezt. A magyar líra jellegzetes műformája az úgynevezett „dal”, könnyed csapongásával, mely minden benyomást röptében megragad, s már el is ejt megint. Ez a gazdagság és röpkeség jellemzi a magyar kedélyt legegészségesebb állapotában. A magyar költő típusa ebből a szempontból Petőfi, akinek verseiben úgy kergetik egymást az élet különböző benyomásai, mint az áprilisi mezőn a felhők árnya a napfényt. Ebben az egészséges impresszionizmusban, ebben a könnyen gyógyuló és túlröpülő edzettségben, ebben a vidám tárgyilagosságban a magyar lélek önmagára ismert.

Víg kedélyű, csapongó, derűs nép hát a magyar? Sajnos, erre nem sok oka lenne. De éppen azért nem búsul ok nélkül, s tovább, mint az ok tart. Petőfi legalább olyan, mint a tükör, amelyen nem hagy nyomot a legfeketébb kép sem: noha igen egészségesen tud kétségbeesni. Ezért mondják, hogy a magyar érzés mindig egy kicsit „szalmaláng”. Ady nem oly derűs, mint Petőfi, s nem is annyira kifelé fordult tükör. Benyomások helyett inkább sorsérzések villannak dalaiban, hetyke, dacos, kéjes, keserű vagy baljós... De ezek is kifogyhatatlanul váltogatják egymást. A magyar nem rágódik egy-egy érzésén sokáig, nem mélyíti ki magában, nem temetkezik bele. Nem kenyere a tárgytalan kesergés. Ez a fajta líra hiányzik belőle. Semmiféle érzés sem teszi vakká a többi világra. Aranynál nincs nyíltabb, figyelőbb világszem, pedig ő ugyancsak búsongó és töprengő lelek. „Túlérző fájvirágnak”* nevezi magát. De már csak az is, hogy ezt ilyen jól látja és tudja... Igazában ő is csak akkor búsul, ha oka van. S ha a kesergés nem áll arányban az okkal, ő maga érzi azt legjobban! Fölénnyel, sőt humorral tud gondolni a saját bánatára. Csúfolódik magán, hogy „elefántnak néz szúnyognyi bajt”. „Ámbár nagyobb is ért biz engemet” – teszi hozzá tárgyilagosan.

Ez a józan és tárgyilagos fölény a világszemlélet realizmusát jelenti. Ez elsősorban szemlélődő realizmus, nem gyakorlati, mint például az angolé, amellyel némelyek összehasonlították. A látás realizmusa ez. Oly nép magatartása, mély megtanulta folyton figyelni a rátóduló ezerféle hatást és benyomást, noha jól tudja, hogy igazában úgyis tehetetlen azokkal szemben, akár az időjárással. A magyar éppen az az ember, aki lustán kiáll a kapuba, pipázva nézelődni, lesni a felhőket. A látás fölényes, tiszta, nyugodt, nincs benne semmi homály, semmi miszticizmus vagy metafizikum. De annál több a szín és valóság.

Nem épp a szó szerinti látást értem, s nem a festőket hívőm tanúkul. A magyar festészet nagy részének naturalista-impresszionista jellege nyilván csak történeti véletlen. Ámbár nem véletlen maga a színek és látás művészetének oly hirtelen és gazdag kivirágzása hazánkban, mihelyt csak mód volt rá, hogy kivirágozzék. De legyenek koronatanúim most is a költők. Nálunk még a líra is csupa realizmus és leírás. Petőfi és Arany egyformán realisták. A Tündérhonba igyekvő Csongort váltig kíséri a sáros lábú Balga. A világirodalom legtisztább rajzú s legtárgyilagosabb tájfestő verseit a tüzes lírikus Petőfi írta. Itt minden gazdag és éles és konkrét. S nem beszélek modern regényíróink naturalizmusáról. De a legromantikusabb Jókai is mily élethűséggel tudja ábrázolni e színes világ apró figuráit! Akár középkori festőink a Krisztust ostorozó bajszos hajdút. A magyar képzeletben semmi sem marad általános, halvány vagy eszményi. Még a legelemibb szárnyalás is, vallási vagy érzelgő révület, megtart valami kapcsolatot a földdel. A mi papunk Pázmány Péter, a vaskos szavú, testes képzeletű. Illyés Gyula figyelmeztet a Fazekas Mihály Esti dal-ára, melynek „első két szakasza még* csupa lehelet, de a harmadik szakaszban hirtelen

A mocsáros nép kuruttyol,

Prüccsög a sok kis bogár,

Réce hápog, fürj palattyol.”

– és így tovább. Zrínyire gondolok, a régi Zrínyire, aki fenséges tárgyú s klasszikus mintájú époszának dörgedezései közt sem mulasztja el megfigyelni, hogyan ül le a török, „összehajtván lábát”. És Berzsenyire, ki fellengő érzések és eszmék röptében is látja önmagát, amint szenelője mellett gubbaszt, és bajuszát tépi.

Az ilyen látásmódot szoktuk érezni különösebben magyarosnak.

Ez mindig egy kicsit a humor határán van, ahol nem is lépi át ezt a határt. Fölény kell hozzá, és nyugodt szemlélődés. Csak a fölényes nyugalom tarthat szüntelen szem előtt ily apró vonásokat. Akit meg nem veszteget és el nem vakít semmi. Mindent észrevenni, és semmire rá nem csodálni... A nil admirari* bölcsessége ez, s elsősorban csakugyan magatartás. Más szóval parasztflegma, és meg figyelhetjük a magyar parasztban. De megfigyelhetjük éppúgy a magyar úrban, sőt a politikusban vagy diplomatában. Abban például, aki legsajátlagosabban magyar közöttük, Deák Ferenc. Sőt, akármilyen meglepően hangzik, azt mondhatnám, hogy ez a realisztikus magatartása kiváltképpen alkalmassá teszi a magyart a politikai és diplomáciai szerepre. Aminthogy, Mikszáth szerint, már a magyar paraszt is született diplomata. A jó diplomatának legelső kelléke, hogy ne „imponáljon” neki semmi: azaz éppen a nil admirari*. Nem szabad, hogy valami elkábítsa, vagy befolyásolja ítéletét, akár külső benyomás, akár túlságosan erős érzelmi visszahatás. Egészséges és igazi magyarnál ettől nem is kell félni. Ő az, aki nyugodtan és szinte fölénnyel jár Európa nagy diplomáciai termeinek parkettjein, ámbár távoli, kis nemzet gyermeke, melynek sorsa többnyire a nagyobb és boldogabb nemzetek politikájától, gyakran csak jóindulatától függ. Ő az, aki ragyog és kápráztat, mint Rákóczi Ferenc vagy Andrássy Gyula*. Ő az, aki hideg szemmel figyeli meg a hatalmasok egymás közti viszonyait és titkos szándékait, s fölhasználja őket egymás ellen, miközben valamennyit megnyeri magának nyugalmával és őszinteségével.

De nem adtam-e túlságosan is fényes képet a magyar politikusról? Szegény, gyámoltalan kis nemzeteknek nagyon is hajlamuk van ilyenféle szerepléseiket túlbecsülni.

Hiszen a végét kell nézni mindennek! Rodostóra gondolok, és Turinra... S mégis, akárhogy is, az az egy bizonyos, hogy a magyar nemzet ma is él, s rég elpusztult volna, ha politikai meggondoltsága fenn nem tartja. Sajátságos módon harcos és tüzes nemzet létére országa megmaradását mindig inkább evvel biztosította és vitte tovább, mint kényszerült vagy virtusos harci tetteivel. Jellemző, hogy európai helyzetét és lehetőségét igazában azzal alapozta meg, hogy lemondott a harcról. A fiatal ragadozó madár, megtépázva, de ép karmokkal, fészkébe vonult, nem zsákmányolt többé, sőt fészkébe bocsátott idegen szárnyasokat. S azontúl is egész élete a józan megalkuvások sorozata, a lehetőségekkel való folytonos számolás. Először csak az idegennel és az idegenséggel alkudott meg, de aztán megalkudott az ellenséggel is. Sokáig csakugyan egyiket a másik ellen játszotta ki. Majd megalkudott a hatalmasabb államtárssal, tisztán mérlegelve a körülményeket, s legyőzve lázongó érzelmeit. Végre, a világháború után, a tiszta látásnak és keserű önuralomnak ismét kemény próbáját kellett adnia.

Némi pótlásra szorul hát az a sommás megállapítás, hogy „a magyar harcos nemzet”. Bizonnyal többet mond, ebben a vonatkozásban is, aki azt mondja, hogy „a magyar politikus nemzet”. De nem úgy értve, mintha politikailag cselekvő volna. Hisz legnagyobb politikai teljesítményei nem is cselekedetek! Legnagyobb cselekedete akárhányszor a cselekvéstől való tartózkodás! Nem cselekvő, hanem szemlélődő, aki nyugodtan néz körül, és mindig jól tudja, mikor nem szabad és mikor nem érdemes cselekedni. Már helyzete is erre utalja. Cselekedettel többnyire csak ronthat. Egyetlen önvédelme az óvatosság. Így lomhának látszik, egykedvűnek: valóban esze ágában sincs tülekedni. Ha van keleties vonás a magyarban, ez a lusta, szemlélődő természet az! S engem, bevallom, meglep, hogy a legnagyobb és legjelentősebb magyar nemzetkarakterológia ezt oly kereken tagadja. Szerinte „téves nyomon jár az, aki a magyar meggondoltságot a keleti ember szemlélődő, lusta egykedvűségével hozza vonatkozásba”. Őszerinte ezt a tulajdonságunkat nem hoztuk készen magunkkal Európába, hanem itt tanultuk. Éspedig igazi suhanc tanulók módjára. Ez „iskolázás eredménye”, a latin szellemmel való „átitatódás”.

De hát a latin szellem egészen más! A latin „meggondoltság” egyáltalán nem szemlélődő, hanem cselekvő. Gyakorlati, mint az angol. S ami a magyart illeti, ez a meggondoltság jellemzett bennünket, amikor még szó sem volt köztünk latin szellemről. Már amikor a fiatal ragadozó madár abbahagyta a zsákmányolást. Már evvel kezdődött történelmünk! Már a latin szellemet ennek a meggondoltságnak nevében kezdtük tanulgatni, ezért iratkoztunk az iskolába. Persze, ami ebben a latin szellemben a mi hajlamainknak kedvezett, azt dupla eredménnyel sajátítottuk el. A nil admirari* latin hirdetői lelkünkhöz szólottak. Horatius, a latin józanság költője, szinte magyar költővé lett.

S hogy „hol található fel Európán kívül ez a körülményeket mérlegelő, mindig kissé racionális életforma, melyik az a keleti nép...?” Erre felelni csak egy orientalista volna illetékes. Talán a keleti szó úgyis csak szimbólum itt... Talán ilyen keleti nép nincs is. De nyugati egész biztosan nincs! Körülöttünk csupa fürge népek laknak, cselekvő, sőt tülekvő nemzetek. A magyart éppen ez különbözteti meg minden mástól, ez a szemlélődő nemtörődömség. Hiszen mi is megmutattuk párszor a világnak; de hamar eluntuk: nem érdemes! Ahogy mondtam, nem honfoglaló kalandjaink a jellegzetesek, azokat bármely más nép éppúgy csinálta volna. A kalandok abbahagyása a jellegzetes! „Racionális életforma?” Bizonyos, hogy a szemlélődő élet, a tág és tiszta látás valami nyílt értelmességet nevel a lélekben, ez azonban a szkeptikus bölcs okossága, sokat és tisztán látni mindig közömbössé tesz a cselekvés iránt. Ez nem céltudatos, mint a latin értelmesség. Inkább lemondó, legyintő! S nem annyira észbeli, gondolkodás jellegű, sokkal mélyebb. Ez látványokból, élményekből szűrődött, s többnyire egyáltalán nem jut tudatra. Annál erősebbek az érzésbeli gyökerei.

Itt is a régi tanulmányomat idézem. A magyar nem tudatosan szkeptikus a cselekvés értékével szemben. De a jellegzetes magyar típushoz mindig hozzátartozott valami úgyismindegy filozófia. Valami kényelmes és megvető nehézkesség, mely elválasztott minket a fürgéktől. Arany János jól ismerte ezt is, önmagában:

Nem dolgozom, csak ha valami hajt

Egyébkor lusta mélabú temet...

S nem tagadom meg a keleti fajt*...

Ez a lusta mélabú hatja át az Arany-fajta lírát is. Amely csupa rezignált nézelődés. Arany még hőseit sem tudja nagyon cselekvőnek elképzelni, még Toldi Miklóst sem. Folytonos töprengés és magában füstölgés: íme, a magyar Herkules, az őserő! Petőfi nyugtalanabb; szláv vérű. Ami megint arra vallana, hogy ez a magyar „meggondoltság” csakugyan nem puszta intellektuális hagyomány, hanem a fajban* van... De azért Petőfi is csak úgy látja a magyart, Pató Pálnak, ha ostorozza is. Hisz már Vörösmarty is ostorozza ezt. Nem is említve Széchenyit s a politikusokat. Viszont a Berzsenyi-féle horatiusi ideál legmélyén mégis ennek a patópálságnak egy magasabb és nemesebb formája lappang. Meglepő eszmény egy tüzes költőben! A magyar regények lapjain is nem annyira cselekvéseket, mint inkább történéseket kapunk. Vagy álom és mese kiszámíthatatlanságával, mint Jókainál, vagy sorsszerű végzetességgel, mint Keménynél... S talán evvel függ össze a cselekvést kívánó drámai műfajnak* szegénysége is mélyebb gyökerű irodalmunkban.

Tehát a magyar nem nagyon cselekvő nép, inkább kételkedő; szkepszise azonban nem cinizmus, hanem józanság. Nem cinikus keserűség, legfeljebb vállvonó, kissé mélabús lemondás, jóindulatú, s fölényes humorral enyhítve.

A híres magyar humor, irodalmunknak is egyik fő vonása, tulajdonképp ily flegmatikus parasztbölcsesség: a nyugodt szemlélőnek fölénye a cselekvővel szemben. Nem csúfolódik, nem is irigykedik, mint más népek humora, nincs benne keserűség. A magyar sokat látott, tudja, hogy sok minden nem érdemes; de azért csak szeretettel mosolyog a világon, azokon, akik törik magukat. Mint a tapasztalt férfi a bohó gyermeken. Nem fáradtság ez, hanem edzettség. Katonadolog, láttam én már különbet is! És ahogy mondtam már, a cselekvést nem nézi le, sőt gyönyörködik benne. Néha, egy pillanatra, maga is elragadtatja magát valami nagy dologra, hogy erejét megmutassa. Nem is bánja meg aztán, mert semmit sem érdemes megbánni. De könnyen abbahagyja, a kitartó cselekvés nem kenyere. A magyar tudós típusa Bolyai, hosszú tétlenségeivel, hirtelen zseniális nekibuzdulásaival. A költőé Arany, sok töredékével. A festőé a birtokára vonuló, hosszú évekig ecsethez nem nyúló Szinyei.

Az ilyen karakter nem nagyon érvényesül a világban, mert nem is akar igazán érvényesülni. Hogy tovább idézzem magamat, ezúttal szó szerint: „nemigen érzi érdemesnek. Otthon pipázik inkább, és jobban fogja szeretni földjét, mely leköti, családját, környezetét, mint a nagy világot és nagy cselekedeteket. A családias érzés sokkal nagyobb helyet foglal el a magyar költészetben, mint bármely más európai nép költészetében; Petőfi igazán világ klasszikusa ennek. A magyar nép szeret mesélgetni kukoricafosztáskor az egyszerű királyfiról, aki »elment szerencsét próbálni«; de maga nemigen szeret szerencsét próbálni. A vándorló iparoslegények nem a magyar faj* típusai. A magyar restebb és okosabb: csak képzeletben járja az óperenciákat.” „Mint viszontagságos múltú nép, annyi kalandon keresztülment, nem sokba veszi már a kalandokat. Nem keresi, mert ismeri őket. Fantáziája tele van velük, nem veti meg őket, mesélgeti szívesen, gyönyörködik is bennük, de nem érintik már nagyon, és akaratát kitartóan föl nem buzdíthatják.” „S ha külön kényszer, a katonaság, messze utakra viszi a magyar legényt, János vitéz vagy az obsitos megtér ismét a falujába ezer kalandok után is; és a kalandból mese lesz. Minálunk a hazaszeretetnek is ez a konkrét lokálpatriotizmus az alapja, ez az okos otthon- és családszeretet. Nem misztikus presztízzsel fellépő politikai frázisok, mint más nemzeteknél...”

 

Forrás: Babits Mihály : A magyar jellemről

Mindezeket tekintetbe véve nem nagyon tudok bízni abban a kínálkozó kiindulásban, amelyet az ősi és primitív magyarság vizsgálata adhatna. Miből induljak hát ki, hol kezdjem kutatásaimat? Voltaképp mindegy, hogy miből indulok. Egy nemzetnek, mint egy embernek jelleme, egységes és szerves valami; a lényeg, melyet meg akarok fogni, mindenütt jelenvaló és mindent összeköt. Itt minden egyformán középpont, s egyformán lehet kiindulás. Ez éppen a kutatás eredményességének egyik próbája és biztosítéka. Biztosítéka és próbája annak, hogy a magyar jelenségek között belső egységet és összefüggést sikerült találni...

Nem áltatom magamat azzal, hogy egyszeriben rátapintok a lényegre, s mintegy metafizikailag* megragadom. A lényeg nem ilyen egyszerű valami, hogy egy szerencsés szóval vagy egyetlen fővonás hangsúlyozásával azonnal kifejezhető volna; ne legyünk oly mohók! A metafizikai* vizsgáló tévedése éppen ebben áll: azt hiszi, hogy a jellemet, mint valami gondolati dolgot, szavakban lehet kivonatolni. Meg lehet találni benne a főmondatot, az alanyt és állítmányt. A jellem azonban történeti dolog, azaz életbeli, s nem hasonlítható logikai szerkezethez. Itt nincsen főmondat, sem fővonás; a faculté maîtresse* csak a kritikus fikciója, „munkahipotézis”. A lényeget nem lehet egyetlen szóval megnevezni, hacsak nem azzal az egy szóval, hogy magyar, mint egy ember lényegét a nevével. Lassú, türelmes útra kell indulnunk, a lényeget majd megfogjuk útközben. Apránként talán majd elősugárzik, látszólag keveset mondó vonásokból, melyek egymástól kapnak jelentést, mint egy arc vonásai. A filozófus munkája helyett a regényíróé vár ránk: az elemzés.

A regényíró elsősorban a jellem alakulását akarja megérteni. Ezért megpróbálja fölbontani a lélek szövetét a szálakra, melyekből szövődött. Az ember lelke a faj* adottságaiból s a környezet hatásaiból szövődik. Egy nemzet lelkének képzetvilágát „egy ország, egy föld, egy éghajlat színei s egy történet viszontagságai alakítják ki, egy faj* temperamentumán átszűrve”. Ezt a mondatot régi tanulmányomból idézem, ahonnan sokat fogok még idézni, esetleg változtatva s macskaköröm nélkül. Óhatatlan, hogy amit ott írtam, azt itt helyenkint meg ne ismételjem. A magyar kevert faj*, de ez nem jelenti, hogy jelleme ne lenne egységes. A magyar nép nem két-három fajtának egyesüléséből keletkezett, mint például az angol, hanem számtalan apró fajtöredéknek* egyetlen erősebb törzsbe való beolvadásából. Ekként lett egységesebb és mégis sokszínűbb sok más népnél, lelkében s a lelkét kifejező kultúrában is. Az erősebb törzs, mely a többit beolvasztotta, igazában már eltűnt a rárakódott rétegek alatt, s tisztasága talán már történelmünk kezdetén is kérdéses volt: minden kétely lehetséges itt. Egységét azonban ráhagyományozta az előállott új közösség lelkére és kultúrájára. Amely tovább működött helyette, mint beolvasztó erő.

Persze nem kell itt mindjárt valami magasrendű, tudatos kultúrát érteni, irodalommal és műremekekkel. Kezdetibb fokon kultúra maga a nyelv. A magyar másként oldotta meg a nyelvi problémát, mint például az angol vagy épp a francia, mely akármilyen egységes is ma, eredetileg szintén kevert faj*. Az angolnál a nyelv maga is vegyes, keveredett, s elemei máig tisztán különválnak. A francia viszont külföldi kultúrnyelvet vett át, a latint, hogy elrontsa és továbbfejlessze. A magyarnál győzött a győztes törzs nyelve. Ezt magával hozta távoli őshazájából; különös jellegű, mondhatnám, egzotikus nyelv ez, az itt lakó vagy beköltözött s lassan beolvasztott néptöredékek akármelyikének nyelvétől teljességgel idegen. Érthető, ha nem tudott egyikükkel sem testvérileg felemássá keveredni. De még csak fölvenni sem belőlük lényegi elemeket, melyek különleges valóját elváltoztathatták. Mégis átgazdagodott hatásaikkal, s nincs talán nyelv Európában, amely anyagában tarkább, s ahogy mondják, heterogénebb színekből szövődött, s alkatában mégis ennyire egységes és egyénien különös.

S méghozzá ennyire friss. A magyar nyelv szavai kevésbé halaványak, mint más elhasználtabb nyelvek szavai. A szóból idővel klisé lesz, vagy algebrai jel, már csak jelent, de nem ábrázol. Ami ma csak betű, valamikor kép volt. A magyar „konkrét idióma”*, közelebb még ehhez a képszerűséghez, mint például az árja nyelvek, melyek távoli múltjukból már egy értelmi kultúra emlékeit hozták. A nyugati szó szinte nemzetközi, magába itta az egész szellemi Európát. Az elvont és átvitt értelmek fokozatos rétegződése elfedte eredeti színét. A képzeletet közvetve izgatja, a gondolaton át. A magyar szó átlátszó. Közte és jelentése között úgyszólván semmi sincs számunkra, történetét csak nyelvünkön belül ismerjük. Rendszerint semmi másra sem tudjuk visszavezetni, a magyar szó egyéniség. Ahogy egyéniség például a magyar rím is, vagy a magyar mondat; aki magyarul gondolkozik, az nem gondolkozik sémákban. A magyar szó majdnem tulajdonnév, egyenest a konkrét tárgyat nevezi meg. Az idegen hatások tarka kultúrája természetes, konkrét tarkaságba ojtódott itt bele, mely még ma is ősbenyomások frisseségét őrzi.

Ez a nyelv vette tehát legelőször is át az eltűnt és elkeveredett ősfaj* szerepét, őrizni és formálni azt a szellemi képződményt, amelyet magyarságnak nevezünk. „Nyelvében él a nemzet” – mondták régebben, s ez a magyarságra nézve majdnem szó szerint igaz is. „Valami mágusi befolyása van nyelvnek a nemzetre, s viszonthatóságok által egyiknek a másikra” – írta Széchenyi a Világ-ban. Napjainkban divat a nyelv szerepét kicsinyelni. De éppen a magyar az a nemzet, amely legkevésbé kicsinyelheti. A magyar nyelv tudása magában még bizonnyal nem tesz magyarrá. A vezeték nem teszi az áramot. A magyar nyelv közeg és vezeték, melyben a magyarság eleven lelki árama továbblüktet. Ez az áram a faj* mélyeiből indult és indukálódott; de a nyelv vette föl és vezette tovább. S a nyelvhez szegődik még ebben a szolgálatban a kultúra, irodalom és művészet, mely a nyelvnek mintegy meghosszabbítása s polifonikus* fölerősítése.

Ezek nyilván máig átmentettek egyet-mást, ami eredetileg az ősfaj* sajátsága volt. Ma már gyökeres öröksége oly magyaroknak is, kiknek ereiben az ősvérből egy gyűszűnyi sem folyik. Kölcsey még vérbeli őseire gondolva pattogtatta a hexametereket:

Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak,

Nyugati ég forró kebelem nem tette hideggé*...

Mi azonban semmivel sem érezzük a Kölcsey lelkét például keletibb hőfokúnak, mint a Petőfiét, akinek családja nem származott az Ete vezér egyenes neméből. A keleti forróságot talán nemcsak a nyugati ég, de a nyugati vér sem tudta mindig kihűteni... Csakhogy ki elemezhetné ezt ma még ki? Ezer év tellett el, vérünk elkeveredett, szavaink megszaporodtak és kicserélődtek. Átváltozott és kicserélődött képzetvilágunk, lelkünk tartalma is. Az ősmagyarok akárhonnan jöttek, bizonyos, hogy mi ma már pontosan itteni nép vagyunk, s életünk színeit nem Kelet vetíti, hanem túlnyomórészt s ezer év óta már ez a Kárpátoktól Adriáig terjedő földkaréj, melyen a magyarság kalandos története lefolyt.

Itteni nép vagyunk, itt összeverődött fajtákból keveredtünk nemzetté. Életmódunk itt lett olyan, amilyen lett. Képzeletünk, érzésvilágunk, egész kultúránk az itteni tájak és éghajlat színeiből, benyomásaiból, hangulataiból szövődött. Nemcsak ez a föld őrzi életünk és történetünk emlékeit, mi is elválhatatlanul hordjuk magunkban legkisebb gyermekségünktől kezdve ennek a földnek ezerféle emlékeit. Mi magunk vagyunk ez az emlék. Ha van nép és ország között mély összefüggés és lelki kapcsolat, bizonnyal megvan ez a mi népünk és országunk között! Persze az ezeréves országot értem, a hegyektől félkörben koszorúzott földet... Ennek minden része részt vett a kapcsolatban; politikai véletlenek nem számítanak itt. Ez a szép, kerek terület a magyar lélek szülőágya és nyújtózómatraca, ez a magyar vér vegyítőedénye s kultúránk festékes palettája. Ha Keletről hoztunk egyet-mást magunkkal, jellemvonást és lelki sajátságot, abból is alighanem csak az maradt meg bennünk mostanig, amit ennek az országnak levegője táplált. Aminek ez az itteni éghajlat kedvezett; amit ennek a tájnak benyomásai erősíteni tudtak. Például képzeletünk színgazdagsága, vagy hangulataink változékonysága, vagy flegmánk „méltóságteljes” nyugalma.

A fantáziát mindenesetre elég színessé nevelhette ez a táj és éghajlat maga is. A magyar tájat nehéz jellemezni, mert nagyon sokféle. Szinte vidékenként különböző; ebben a mindössze-se-nagy hazában szokatlan-sok színt és alakot vált a föld. S még az időjárás is csupa szeszély, bolond, átmenetek nélküli változatosság. Minden évszaknak megvan a maga meglepetése, és minden környéknek a maga klímája. Mintha a természet is megyékre szabott volna, autonómiát adva a tájisteneknek. S mégis milyen egy és egységes ország ez, kikanyarítva, mint egy leszelt kenyér, kikerítve a többi világból, külön „magyar glóbus”! Oly egység, hogy hiába darabolták szét évszázakra, mihelyt lehetett, magától összeállt megint. Ha rendszerben és szimmetriában akarnék tetszelegni, azt mondanám, a magyar föld is egységbe zárt sokféleséget mutat. Akár a heterogén kölcsönszavakból fölgazdagodott magyar nyelv. Vagy maga a sok fajból* keveredett s mégiscsak egynyelvű és egylelkű magyar nemzet.

A nyelv minden más nyelvtől különböző, s a nemzet „testvértelen ága nemének”, idegenül áll Európában. Mily neki való hely volt ez a bekerített, kisvilágnyi ország, hol külön lehetett, közel és mégis távol! Azok, akik legújabb időkben a magyar lélek titkait kutatják, sokat emlegetik a gyepűszellemet. Értve ezen azt a különös hajlamát a magyarnak, hogy elkerítse és elsáncolja magát. Ha ez sugallta az országválasztást, keresve sem találhattunk volna jobbat.

Vajon a magyar „finitizmus”* bűnét kell-e ebből kikövetkeztetni? A szándékos megfeneklés vágyát, az élettől való elzárkózásét, a véglegesség kóros szomjazását, amely a szellem öngyilkossága? Annyi bizonyos, hogy akármilyen elsáncolt hazát szereztünk is, az élmények elől hiába akartunk volna itt elbújni. Még ha nincsenek is a gyepűkön kapuk. Amiken át minden időben bőven ömlött hozzánk az idegenség. Ez a föld elég élményt adott magában is.

Már csak egy utazás is, az országon végig! Ahogy mondtam, a tájak valóságos antológiája... Egy írónk még a háború előtt azt írta egyszer, hogy „mihelyt a vonat Marcheggnél átlépi a magyar határt, valami szürke vegyül a táj színébe”, s a „magyar táj igazi színe a szürke”. A következtetés nagyon is ugrik; ez csak annyit jelent, hogy a magyar tájszínek közt a szürkének is van képviselője. A háború előtti entellektüel vonatról nézte a magyar vidéket, Bécs és Budapest közt. Én szülőföldemet, a nyájas Dunántúlt, mindig kéknek láttam, „kék tájnak”, azon osztályozás szerint, amelyet Ruskin* ad a tájakról. Erdély viszont, emlékemben, a barna; de mindez túlságosan is egyszerűsítő beszéd. Erdély igazában maga is sokszínű, s a Dunántúl is az. Tarka itt ég és föld, sőt még az ember is, mert a magyar sehol sincs egyedül. Pécsett a cifra sokacot bámultam, Fogarasban a lógósüngű oláht. Még az Alföldre is lejártak a tótok. A fajok* olvasztótégelyében vagyunk; de egyelőre hadd maradok a tájak színeinél. Szürke, kék és barna, nyájas és zord! Elegáns és barbár. Bérc, völgy, szelíd dombok, virágos mező és homoksivatag. Egy kis magyar tenger. S méltóságos folyam, s vadul bugyborgó patakok. Minden van itt, bizonyos, hogy unalmas táj is van. De ez is csak kaland. És mellette kaland a szomszédság. A délibáb hegyeket mutat a rónának. Lelkünk a tájemlékek egész skáláját énekli, ha nem is téptünk soha túl a gyepűn. Az időjárás tréfát űz velünk, és színházat játszik. Nem csoda, ha költészetünk is tele színnel-képpel. Líránk csúcsa Vörösmarty tüzes pompázata és a tükörlelkű, kifogyhatatlan Petőfi. Halvány lírikus nálunk alig akad. „Csak össze kell hasonlítani egy magyar költőt például Leopardival”* – írtam régi tanulmányomban.

Mit mond a magyarság jelleméről ez a gazdagsága a környezet benyomásainak? Igazában még semmit. A magyar jellemet nem lehet a magyar tájból levezetni, mint ahogy a Taine-féle* iskola akarta levezetni például a skót balladák hangulatát a skót táj színeiből. Ilyen sajátlagos magyar táj nincs is. Igaz, a Nagyalföld pusztáit külföldi vendégeink eléggé sajátlagosnak találják... De ez csak egy vidék, egy regionális szín a magyar tájak sorozatában. Mellette ott van Erdély, egy kis Skócia; a Dunántúl olasz egeket és dombokat idéz, a Felvidéken német motívumokra bukkan a festő. A magyar lelket nem egyetlen sajátlagos táj színei nevelték, hanem e sok és sokféle tájék benyomásainak évezredes összejátszása.

Tarka táj és ingatag időjárás! Változatos föld és változékony ég! S vegyük ehhez most még a történelem viszontagságait. Ez is időjárás, s hozzátartozik az országhoz, mint az időjárás. Szép hazánk rossz helyen van. Nyugat és Kelet határvidéke ez, népek keresztútja. Ütközőpontja a kultúrának. A magyar úgy ült itt le, a Kárpátok körbástyája alá, ahogy a pásztor leül a viharban, s maga köré keríti subáját. Ha zuhog a zápor, mindenki finitista. S való igaz, hogy nem lehet a magyarnak külön, jellegzetes tulajdonságául fölírni a harciasságot sem. Próbált volna csak nem lenni harcias!

Kereste vagy nem kereste,

De harcolni kelletett.

 A harciasság, amit magával hozott, csak olyan volt, mint minden vándor népé. Kergetve, nyomva jött-e a magyar, vagy kalandra jött, Nyugat csillogásaitól csábítva, mint egy fiatal ragadozó madár, aki szereti a fényességet? Kaland és fényesség nem hiányzott, de a kockázat és siralom se. A magyar történet a viszontagságok és valószínűtlenségek sorozata. Ragyogó dicsőségek ormairól hulltunk a végveszélybe. Egyedül voltunk és meztelen, a gyepű nem védett. Nekünk kellett védeni a gyepűt. Útban álltunk, nagyobb erők néztek rajtunk át farkasszemet. Muszáj volt harcolni, és reménytelen. Ravaszul kellett evickélni különböző örvények között. Néha úgy elfogytunk, magunk se találtuk magunkat. Néha a magyar is idegen volt, néha az idegenből lett a legjobb magyar. Néha már ott álltunk a végső bukás partján. A csoda mindig az utolsó percben jött. De a csoda se segített véglegesen. Minden bizonytalan maradt, még a föld is ki-kicsúszott lábunk alól, az ország darabokra tört, majd ismét összetapadt, megmentő és ellenség szerepet cseréltek, minden kétértelmű volt, minden lehetséges. Mi magunk jóformán tehetetlenek voltunk, szinte csak szemlélői saját életünknek. Hősköltemény vagy tragédia helyett mesét éltünk. Memóriánk nemcsak színnel, hanem kalanddal is teli, lelkünk megedződött minden csodálatosra és nevetségesre. Képzeletünk buján termi a mesét és anekdotát. Ez is egyike a „keleti” vonásoknak, amik Nyugaton sem sorvadtak el. A csodát már nem is tudjuk nélkülözni, kell az, mint a mindennapi kenyér. Történelmünk legkalandtalanabb kora egy nagy, felelőtlen mesélőt szült, akit a nemzet költőjévé fogadott, Jókait. Ugyanez a kor volt a híres anekdotázások kora is, az úri kvaterkáké. A végzet ekkor már ott suhogott fölöttünk, messziről hallható szárnycsapásokkal. A magyar föl se nézett, látott ő már különbet is. Látott már csodát is, eleget.

 

Forrás: Babits Mihály : A magyar jellemről

A magyar lényég és jellem tudománya tehát teljességgel nemzeti tudomány. Nem lehet úgy tekinteni, mint csupán egy részét valamely általános nemzetkarakterológiának, amely közös szempontokból és azonos módszerekkel, egymáshoz való viszonylatukban vizsgálná például valamennyi európai nemzet sajátos jellemét. A mi kutatásunk független és „immanens”*. Semmi köze külföldi szakmunkákhoz s német idézetekhez. Magának kell útját kiépítenie. Tárgya, célja, forrásai és módszere szerint egyformán nemzeti.

Mint ilyen, megfelel korunk nacionalista szellemének*, s kaput látszik tárni mindazon ellenvetések előtt, melyekkel a korszerű, világnézeti divatok nyomán igazodó tudományokat illetni szokták. Vissza kell utasítanunk ezeket az ellenvetéseket! Hogy a magyarság mind izgatottabban forduljon kutató ösztönével lényének és létének problémái felé: ehhez nem volt szükséges külföldi divat vagy világnézeti áramlat. Nem is lett volna elégséges. Ehhez az utolsó évtizedekben átélt magyar sorsnak végzetes megrendülései kellettek. S ezek bőséges magyarázatul is szolgálnak, önmagukban.

Nincsen egyébiránt megírva sehol, hogy világnézeti áramlat vagy kordivat nem hozhat létre érdemes tudományt. A „század szelleme” vezeti az emberi kíváncsiságot, s érdeklődést kelthet oly kutatás iránt, melynek tudásgyümölcseit az utód-századok fogják élvezni. A nacionalizmus tudományait nemegyszer érte komoly szemrehányás, hogy azt hangsúlyozzák, ami az embereket elválasztja, ahelyett hogy szellemi kapocs s egyesítő erő gyanánt jótékonyan működne ebben a széttépett világban. A nemzetkarakterológiát illetőleg ez a szemrehányás talán nem is volt mindig egészen jogosulatlan. A tudósok által több-kevesebb elfogulatlansággal megfogalmazott jellemzésekben a népek közti vetélkedés keresett és talált magának táplálékot. A magyart azonban nem éri gyanúja ily vetélkedésnek. Ő nem hasonlítja magát senkihez a fölébe kerekedés alattomos szándékával. Inkább nagyon is meg van győződve a maga kicsiségéről. De nem is akarja magát elválasztani senkitől. Érzése szerint úgyis túlságosan elszigetelt, magányos. Ha nemzeti jellemét keresi, azzal éppen a lelki kapcsot keresi, az egységet, mely minden magyart összefűz, azt a kevés embert a világon, aki magyar! S helyét keresi az európai nemzetek közt: nem elválni tőlük, hanem közéjük állni. Önmagát keresi, nem mások nyomán, mások példáját irigyelve és utánozva, hanem csak magának, magáért, magából kiindulva, a maga módszerével.

Erre bizonyosan joga van! Épp tisztán nemzeti célja és módszere óvja meg és választja el szerény töprengését a korszerű tudomány vetélkedő nemzetjellemzéseitől.

Úgy érzem tehát, hogy nemzeti jellemünk lényegének az a vizsgálata, melyet egy fiatal tudósunk a mai filozófia divatba jött műszavával „a magyarság egzisztenciális tudományának” nevezett, semmiféle külön igazolásra vagy indokolásra nem szorul. Jogossága, érdemessége, lélektani szükségessége vitán fölül áll. Más kérdés, hogy lehetősége szintén ennyire vitán felül áll-e? Először is, pusztán a magyar tényekből kiindulva, a kívánt „immanens”* eljárással el lehet-e jutni e tények megkülönböztető lényegének és egységének megismeréséhez? Van-e a tényeknek egyáltalán ily lényegi, belső egységük, önmagukban nézve? Nem csupán az idegennel való összehasonlításból, mintegy a maradékok módszerével állapítható-e meg, hogy „mi a magyar”? Erre igazában csak maga a vizsgálat felelhet. Hátha belső érzésünk hazudik, s a magyarság csak egy véletlen történelmi gyűjtőfogalom... Elszántan fogunk a kutatásba, ígérve magunknak, hogy őszinték leszünk, s hívek ahhoz a becsületességhez, amelyet apáink szintén a magyarság lényegi vonásai között szerettek fölsorolni.

Az első lépés: mérlegelni a módszer teherbírását. Ehhez pontosan ismerni kell építőanyagát és veszélyeit. Itt van előttem a magyarság életrajza, a történelem, s lelki eseményeink naplója, az irodalom. Itt van azonkívül körülöttem a mai széttépett Magyarország eleven, bár nem nagyon vidám mozgóképe. Ismerek magyarokat, s ismerem magamban is a magyart. Ennek a rengeteg anyagnak legnagyobb veszélye az, hogy mint anyag éppenséggel nem tiszta. A magyarság tényei nem mind magyar tények.

A történelem vegyesen mutatja a magyarság reakcióit és az európai áramlatok hatását. A „nemzeti” irodalom egy része még abban is visszhang, amiben nemzeti. Felsőbb rétegeink Nyugathoz idomulnak. A nagy magyar szellemek egyúttal a nagy kiröpülők és tanulók. Mondják, a kevesekben él a nemzet; de épp ezek azok, akikben leginkább változik, s elüt önmagától. Talán a „magas kultúra” helyett a mélykultúrához kellene fordulni... Ha a művelt labirintusban eltévedünk: talán útba igazíthat az őskor vagy barbár népiség. A magyar életben úgyis azt szeretjük legmagyarabbnak látni, ami ősi, népi és primitív. A folklór azonban megtanít, hogy gyakran éppen az ilyesmi a legnemzetközibb. Az ősi népszokások, mint a népmesék és balladák, világrészeken át ismétlődnek. Hol kapjuk hát magát a magyarságot, tiszta és sajátos állapotban, vagy hogyan tudjuk azt elkülöníteni, mint egy elemet, amely csak vegyületekben fordul elő?

Nemzeti hiúságunk arra ösztönöz, hogy mindenben, ami derék, nemes és rokonszenves, különlegesen magyar vonást lássunk. Legmeggyőzőbb és legmegnyugtatóbb, ha az egyszerű, patriarkális és természetes előkelőségű viselkedésben és lelkiségben keressük a nemzeti jelleget. Könnyen el hitethetjük magunkkal, hogy ez a faj* ősi rétegeiből való maradvány, s nem látszik valószínűtlen eszményítésnek, hisz a hajdankori durvaság és kezdetlegesség képzeteivel társul. A durvaság és kezdetlegesség viszont az erő képzetét idézi, s csöppet sem ellenszenves vagy szégyenletes. Ez az egész gondolatmenet annyira kínálkozó, hogy úgyszólván minden népnél egyforma magátólértetőséggel merül föl. Ez okozza, hogy majdnem minden nemzet a saját eszményien jellegzetes típusát hasonló vonásokkal szereti rajzolni. A magyar vendégszerető, lovagias, harcias, büszke, bátor és nyílt. De ha megkérdem a castiliait vagy a szerbet, egészen bizonyosan az is vendégszerető, lovagias, harcias, büszke, bátor és nyílt. Sőt a japán vagy az arab is ilyen. Valamennyi jogot formál e primitív erényekre.

Hozzájárult ennek az internacionális „nemzeti” típusnak kialakulásához az irodalom is. A legelső nemzeti öneszményítés, mely európai kultúránkban megjelent, irodalmi mintát adott minden későbbi nemzet számára. Ez a legelső a római volt: a külön nemzeti jellem problémája először a rómaiakat foglalkoztatta. A görög csak a „barbárral” állt szemben, nem egyenrangú nemzetekkel. A spártai és az athéni ellentéte nem volt nemzeti ellentét, itt egy és ugyanazon nemzet szellemének két pólusa nézett farkasszemet. Annál több oka volt a rómainak, éppen a göröggel szemközt, érezni különbözőségét. S érthető, ha nemzeti öneszményének vonásait is ez a művelt és kifinomult görögséggel való dac sugallta. Így képződött a latin költők aranykoreszménye, mely az „igazi rómait” az ősiben, a romlatlanban és durván-egyszerűben látta. Az újabb kori nemzetek készen vették át ezt az ideált, a klasszikus műveltség hatása alatt, s nem csodálkozhatunk, ha például Berzsenyi elképzelése az igazi magyarról meglehetősen hasonlított ahhoz, amelyet Horatius már kissé szkeptikus sóhajjal idézget mint az igazi római eszményét.

Ezt az irányzatot, mely a valódi nemzeti jellemet a primitívben és ősiben kereste, csak még támogatta kultúránk minden újabb áramlata. Így romantikusaink kéjelgései a régi dicsőség tündöklő vigaszában. Vagy nemzeti klasszicizmusunk költőinek népies demokratizmusa. Sőt a kiegyezés utáni idők történeti látásmódja is, mely mindenben az eredethez akart visszanyúlni, s a hajdani formák iránt érdeklődött.

Pedig éppen a történelmi nézőpont figyelmeztethetne, hogy egy szellemi jelenség lényege csak teljes időbeliségében ragadható meg. A gyümölcs benne lehet a csirában, s a fizikus számára a kezdősebességek ismerete maradéktalanul jellemezhet egy egész bonyolult folyamatot. A szellem azonban a szabadság birodalma. Itt minden pillanat újat hoz, s az eleven lényeget mindig csak utólag lehet megpillantani, ahogy mondtam már, az egész addigi múlt, régibb és újabb, egyforma figyelembevételével. Az ősi és kezdetleges vonásoknak semmivel sincs itt nagyobb jelentőségük, mint a későbbieknek. Sőt az eleven szellemi jelenség a fejlődés folyamán egyre gazdagabbá s sokszínűbbé válva jobban elkülönböződik más jelenségektől, mint primitív állapotban. Ahogy a parasztkultúra nemzetközibb a magas kultúránál, úgy az sem áll, hogy az egyszerű parasztság élete jellegzetesebben nemzeti volna, mint az úri osztályoké. Ellenkezőleg, a primitív népélet mindenütt meglepően egyforma vonásokat mutat, s inkább csak viseletben s külsőségekben különbözik, mint jellemben és gondolkodásban. Maupassant parasztjai nincsenek olyan messze a Móricz Zsigmond parasztjaitól. Gyakran bukkanunk egy-egy külföldi közmondásra vagy apró jellemvonásra idegenországbéli népéletből, amely éppoly meggyőzően hatna ránk akkor is, ha a mi népünk lelkivilágának jellemzésére hozná föl valaki. Orosz környezetrajzokban magyaros vonásokat érzünk, éppen azért, mert összetévesztjük a parasztit a magyarral.

Hasonlóképpen nem szabad túlbecsülni a magyar őskor gyér adatait. A krónikák tudvalévőleg eléggé száraz-elvontan és nemzetközi egyszínűséggel jegyezték föl ezeket az adatokat: a középkor, amelyből ránk maradtak, elvont látású és nemzetközi szellemű korszak volt. A kutatók szinte górcső alá veszik a szavakat, hogy értelmükön messze túlmenő jelentést olvassanak ki belőlük. A krónikás például fukar szavakkal értesít, hogy a magyarok vezérükül választották Álmost, mert „nem dolgában a legjelesebb” ő volt. Ebben semmi különösebben jellemző nincs. Vezért más népek is választottak már, s vezér többnyire az lesz, aki „nem dolgában a legjelesebb”. Egy újabb magyar nemzetjellemző mégis jelentős tényeket vél megtudni ebből az ártatlan pár szóból. Sőt nem habozik ezen az alapon elképzelni és körvonalazni „a magyar nemzeti szellem első, ősi rétegét”. Megállapítja, hogy a magyar lélek „értékrendszerének középpontja s egész struktúrájának meghatározója a hatalom értéke”, s „ideálja az úr”. S minthogy a magyar voltaképpen csak Álmos megválasztásával alakult nemzetté, megállapítja azt a „meglepő” történeti tényt is, hogy nálunk, magyaroknál, a nemzeti szellem „léte megelőzi magának a nemzetnek a létét”. Amiből ismét igen messze ható következtetéseket lehet levonni. Erről eszembe jut az a másik fiatal kutató, aki Árpád fejedelem jellemét, mely felől egyébként a világon semmit sem tudunk, részletesen meg meri rajzolni abból az egyetlen krónikás adatból, hogy Árpád a hozzáérkező követeket sátra előtt „sétálgatva” fogadta. Ebből már nyilvánvaló előtte, hogy „békét szerető, megfontolt, egyezségre hajló” fejedelem volt. Sajnos, mindaz, amit az ősmagyar jellemről fecsegünk, nagyrészt ilyen spekulációkon épül.

 

Forrás: Babits Mihály : A magyar jellemről

Szerencsére nem valami határozatlan és tartalmatlan hangulat vagy lelkiállapot szavakba öntéséről van szó, nem efféle költői feladatról. Sietek ezt, ahogy mondani szokták, leszögezni. A magyarság, melyet az életből és könyvekből ismerek, s magamban is érzek, éppenséggel nem határozatlan s még kevésbé tartalmatlan. Tartalma maga a nemzeti hagyomány: azaz sorsemlékek s szellemi és érzelmi élmények összessége. Külső megjelenése pedig a magyar jellem és viselkedés, mely tapasztalatilag megfigyelhető s szavakkal kétségtelenül körülírható.

Csakhogy, mint mondtam, ezer arca van. Ezerféleképpen eltér önmagától éspedig nemcsak időben, hanem térben is. A viselkedés változik koronkint, és különbözik egyénenkint. S maga a magyarság lelki tartalma is folyton hullámzik a társadalmi osztályok és nemzedékek között. A hagyomány szétágazik, s olykor maga magának ellentmond. Mi biztosít ennek az egész sokrétű jelenségcsomónak egységéről és összetartozásáról? Egyelőre csak egy belső érzés, s éppen ez az, amit a logika nyelvére szeretnék fordítani. Vagyis szavakba foglalható összefüggések átlátásával helyettesíteni. Ez annyit jelent, hogy meg kell keresnem a közösséget és titkos kapcsolatot, amely belső érzésemnek magukban a tényekben megfelel. Feladatom nem a kifejezhetetlen kifejezése, hanem egy határozott s pontosan kijelölhető tüneménysorozat ösztönszerűleg érzett egységének észbeli megértése. Ami már nem költői, hanem tudományos feladat.

De számunkra egyúttal valóságos életfeladat is. Ráeszmélés nemzeti kilétünkre; szembenézés avval, ami vagyunk, és ami bennünk van. Nem csoda, ha izgat, s mióta fölmerült mint tudatos cél és munkaprobléma, nem hagy többé nyugton. Csoda, hogy olyan későn merült föl. Ezer évet éltünk már e honban, s alig-alig jutott még eszünkbe módszeresen vizsgálni magyarságunk jelentését és jelentőségét. A nagy szótár, amelyet kerestem magyarérzésünk önmegértéséhez, máig sem készült el. De még glosszákat és szójegyzékeket sem igen találok, egészen a XX. századig. Az érzés nem kívánt tudatossá válni. Elég volt önmagának.

Nem mintha a magyar szellemekben egy-egy pillanatra föl nem villant volna magyar voltunk mibenlétének problémája azelőtt is. Ez mindig olyan pillanatokban történt, mikor a magyarság önérzése valamely okból bizonytalanná vált, vagy veszélyeztetve érezte magát. Ahogy némely természetbölcselők tanítják: a tudat a bizonytalanság reakciója. Széchenyi úgy döbbent rá magyarságára, mint egy ritkuló kincsre, mely veszőfélben van. Zrínyiek izgalma, Kölcseyek és Kemény Zsigmondok töprengései viharlabdának dobták föl a kérdést, sorsunk különböző fordulóin. De ez csak a látnoki pillanatok kérdése volt, maga a lírai hevület kizárta a módszeres vizsgálatot. Erre idő se lett volna. Ilyesminek csak akkor van először nyoma, mikor a magyar élet és szellemiség a világháború előtti években nyugalmas csúcsra ért. A lendület magaslatának holtpontjára... Bizonytalanság érzete fogta volna el ezen a csúcson is? Mindenesetre kívülről akarta látni magát, összehasonlítani az idegennel, megkeresni helyét, tárgyilagos mérleget készíteni értékeiről.

Én magam is így jutottam először a problémához. Egy régi tanulmányomban a magyar irodalom értékét vizsgáltam világirodalmi szempontból. Ehhez a kutatáshoz látszott szükségesnek megrajzolni a „magyar jellemet”, legalább vázlatosan s főbb vonásaiban, mint ahogy a kritikus jellemzi az író egyéniségét, akinek műveiről beszél. Iparkodik egységben látni az ellentmondó adatokat, s reménytelenül is tapogatózik valamely faculté maîtresse* felé. Az én feladatom persze némileg más volt és sokkal bonyolultabb. Az író, akit bírálnom vagy méltatnom kellett, kollektív lény, egy egész nép, egy nemzet! A magyarság tájszíneit kellett kielemeznem, a magyar lélek végleteit kinyomoznom. Csak így remélhettem, hogy megsejthetem a korlátokat, melyek a nemzeti egyéniség körvonalait megadják. Munkám nem lehetett más, mint kísérlet. Módszerem ugyanaz volt, amit a kritikus az írók jellemzésénél alkalmaz. Felhasználtam a rendelkezésemre álló életrajzi adatokat, azaz magát a történelmet. De megállapításaimat főleg magukra az irodalmi művekre alapítottam, nagy költőink munkáira. Ezek szándéktalanul is a legőszintébben tárják föl a nemzeti lélek mélységeit. Hisz a nagy irodalom csak a lelki valóságból meríthet, s ami egyszer kivirágzott a költészetben, annak mély gyökere kell hogy legyen a lélekben.

Látszólag hasonló módszert követtek a probléma újabb vizsgálói is, akiket a háború utáni magyar sors tragikus fordulata tett elmélkedőkké és kutatókká. Most aztán itt volt a bizonytalanság, sors és veszélyek soha parancsolóbban nem kényszerítettek az öneszmélésre. Nemzeti létproblémánk előtérbe nyomult, s a „nemzetkarakterológia” divatos tudomány lett. Az európai nacionalizmus áramlata is kedvez ennek a kutatásnak. Könyvek és tanulmányok mind sűrűbben foglalkoznak a magyarság jellemzésének kérdésével, s ezek többnyire szintén költőink és bölcseink idézeteiből indulnak ki. De igazában mégsem egészen az én módszerem ez. Ők nem azokat a helyeket idézik, ahol a magyar lélek mintegy önkénytelen árulja el titkait, s külön, tudatos szándék nélkül leplezi le magát. Ők kész kijelentéseket keresnek, tudatos vallomásokat, nagy magyarok nyilatkozatait a magyarságról, amelyekkel a saját feltevéseiket tekintélyi érvek gyanánt támogathassák.

Ez más, kényelmesebb és kétségesebb. A tudattalanból föltörő költészet a lélekről mindig igazat mond. A készakart és tudatos nyilatkozatokat viszont sok minden befolyásolja. A honfiak és nemzeti látnokok szavait ritkán sugallja tudományos cél. Ezekben inkább megdöbbenéseik és vágyaik kitörését kell látni. Gyakran politikai és nemzetpedagógiai szándékaik vannak; azokat a kor eszményei diktálják, melyek nem is magyar eredetűek. Egy szerelmes vers megbízhatóbb forrás lehet a magyar karakterre nézve, mint a költő legszebb kijelentései a magyarságról. Különben is – hányféle színben látta már a magyarság önmagát! Egy és ugyanazon író műveiből a legellentétesebb nemzetképeket olvashatom ki. Alig juthatna valami eszembe, amit például Ady-idézetekkel igazolni ne tudnék.

A mai kutató távol áll attól, hogy közömbös tudós legyen. A magyar jellem vizsgálata az ő számára nem öncél. Őt igazában a magyar sors érdekli. Erről az események hatása alatt, politikai reményei vagy félelmei szerint, már meg is van a maga elmélete. A magyar karakter fogalmi megragadására azért van szüksége, hogy ezt a sorselméletet tudományosan alátámaszthassa. Sors és jellem közt titkos összefüggést lát, s önkénytelenül is oly módszert keres, melynek segítségével a jellemet sorselméletének megfelelően rajzolhatja meg. Legalkalmasabb erre éppen az a módszer, mely a nagy magyar szellemeknek a magyarságról való gondolatait gyűjti össze. Ezekből azt lehet kiválogatni, ami az előre megtervezett gondolatépítménybe készen illeszkedik.

A magyar „nemzetkarakterológia” legjelentősebb előmunkálata Prohászka* Lajos könyve: A vándor és a bujdosó. Prohászka* német műveltségű gondolkodó, s figyelmét teljes erővel megragadta az a döntő befolyás, mellyel a német szellem és hatalom az európai magyar sorsot mindig fenyegette, s a mai világhelyzetben különösen fenyegetni látszik. Szerző és időpont egyformán hozzájárultak, hogy ez a könyv a magyarság jellemét és lényegét a német jellemmel és lényeggel való viszonylatában vizsgálja és világítsa meg. Prohászka* elgondolásában a két jellem, magyar és német, valahogyan megfelel egymásnak, bizonyos értelemben szimmetrikusak. Ez az elgondolás már magában hord egy egész eszmemenetet, s az író ennek az eszmemenetnek illusztrálására gyűjti és csoportosítja adatait és idézeteit. De nem megy túlságba a dokumentálásban; úgyszólván csak pár közismert történeti tényre s néhány Ady-sorra és szólamra támaszkodik. Tárgyát inkább „metafizikailag”* ragadja meg. Megpróbál rögtön a lényegre tapintani, egy sűrű jelentéssel átitatott szóban, s aztán ebből kiindulva halad tovább. Egyáltalán érzéke van a sugalmas, festői szavakhoz, azokat keresi ki, állítja össze, hozzájuk formálja elméletét. Baj, hogy a magyar karakterről írván, ő maga nélkülözi a magyar realizmust és józanságot. A szavak és gondolatok elragadják, néha szinte megszakad minden kapcsolata a valósággal. Gondolkodása, a gondolatok fűzésének módja, sőt még stílusa is inkább német, mint magyar.

Műve mégis szép és jelentős kísérlet, s erősen hatott is, kivált „szellemtörténészeink” ifjú gárdájára, akik maguk is német igézet alatt állnak. Velük szemben viszont a költők és írók is mind sűrűbben eszmélkednek magyarságukról. Ők tudományos igény nélkül, rendszertelenül, s töredezetten jegyzik le megfigyeléseiket s gondolataikat; kérdésük – „mit jelent magyarnak lenni?” – inkább a sorsot kutatja. Mintha kutat használnának tükör helyett. Egy kicsit szédülnek. Néha mégis tiszta vonásokat látnak még a mélyben, és bátran elmondják, amit láttak. Ilyen könyv az Illyés Gyuláé:* Magyarok. Itt nincs rendszer és tudományosság. De annál több a mondanivaló, vagy akár probléma, hogy a tudósoknak legyen min tűnődni. S főleg, ami itt van, az mind magyarul van.

 A rendszertelenség jobb, mint az idegen mintára formált rendszer. A magyar tény elveszti alakját, s fölismerhetetlenné válik, ha oly eszmevázba erőlteted, melyen a made in Germany bélyege olvasható. Székfű Gyula méltán nélkülözte Prohászka* könyvében a „magyar irodalom önelvűségét”. Itt azonban nem pusztán az irodalom elvűségéről van szó, egy tudományos mű önelvűségéről. Maga a magyar szellem önelvűsége vetődik föl! Ezt csak önmagából lehet megérteni. S csak önmaga mértékével szabad mérni.

 

Forrás: Babits Mihály : A magyar jellemről

Különös kérdés, látszólag egészen egyszerű, valójában nagyon is bonyolult. Őszintén szólva még megérteni is nehéz, nemhogy felelni rá. Mi a magyar? Felesleges vagy természetes kérdés ez? Úgy tör föl belőlünk, mint egy létprobléma, korszerűnek látszik és sürgősnek. Soha izgatottabban nem kérdeztük, mint ma. De ha egy kicsit sarokba szorítanak, kiderül, hogy voltaképp magunk se nagyon tudjuk, mit kérdezünk?

Mi a magyar? Mit jelent ez a mi?, mit jelent a magyar, és mit jelent itt a kérdőjel? Próbáljuk elemezni. Nem azt kérdezzük, ki a magyar, hanem hogy mi a magyar? Hogy ki a magyar, azt tudjuk magunkról, hisz mi magunk vagyunk a magyar. De mi az a magyar, ami vagyunk? S most nem az önismeretről van szó, nem valami lelkiismeret-vizsgálásról, nem arról, hogy milyen a magyar? Nem is a jellemzés érdekel annyira. A meghatározás érdekel. Mi a magyar? A jellemzés csak eszköze itt a meghatározásnak. A magyarság lényege érdekel, az, ami benne sajátos és összetéveszthetetlen, ami mindentől megkülönbözteti.

A faji* vonás tehát? Nem éppen, vagy egyáltalán nem.

Semmi esetre sem valami testi vagy törzsi jelleg, fizikailag örökölhető. Antropológiai kutatásokból nem remélek sokat megtudni arról, amit én keresek. Petőfi, ki nem is volt tiszta magyar faj*, többet mond nekem erre nézve, mint az antropológusok minden koponyái. A magyarság, amelynek lényegét kérdezem, történelmi jelenség. S ahogy történelmileg kifejlődött, nem testi, hanem szellemi jelenség. Az átöröklés, mely folytonosságát biztosítja, nem testi, hanem lelki. A testi átöröklés hatása inkább ellenkező itt, az egyre színez és változtat. Hiszen a magyar kevert és állandóan keveredő nép, Szent István óta s egész bizonyosan már azelőtt is. Vajon mit nevezhetnénk itt jogosan alapszínnek, legrégibb rétegnek, „ősmagyarnak”? S azonos-e ez még azzal, amit ma magyarnak ismerünk? Legalábbis nem árnyalódott és gazdagodott-e azóta a felismerhetetlenségig?

Hogyan ragadjam meg az ilyen alakuló, időbeli valóságot, mely mint egy kibontakozó növény az évszakokon át, nyújtja el életét egy évezred mozgó közegében? Nehéz módszertani kérdés: hol keressem azt, amit keresek, melyiket fogadjam el igazi magyarságnak? Próbáljak visszatérni az ősihez, elképzelni a magot, mely még nem is hasonlít a felnőtt palántára? Vagy csak a kifejlődött növénnyel törődjek, a jelennel, az érett virágzással? Vagy ez viszont talán már inkább hervadás, talán a virágzás már mögöttünk van, s az igazi magyarságot valahol közbül kell megtalálnom, újabb történetünk valamely dicsőséges állomásán? Zavartan pillantok végig századainkon. Kép kép után sorakozik előttem, a magyarság változó arcai, mint egy film szalagja, végtelenig szaporítható kockákkal: melyik az igazi?

Persze, mindegyik igazi. De egyik sem teljes arca a magyarságnak. Olykor alig mutatnak valami közösséget, s némelyik szinte idegenül néz ránk. Értelmüket s azonosságukat az előzők és következők sorozatából nyerik. A film egységes: egyetlen kép, az idő dimenziójában. Az egészet kell tekintenem, egyszerre látnom múltat s jelent, mint egy kép szélét és közepét, a jövőbe ívelő vonalakkal. Mert ennek a képnek egyik oldalát még függöny borítja.

Egyszóval a magyarság élő valami, s kiterjedése az időben van. Lényegének vizsgálatát nem alapíthatom pusztán mai formájának ismeretére. Ez elégtelen volna; lapos, mélység nélküli vetület, véletlen síkján a jelennek. A lényeget és maradandót csak más vetületekkel való összehasonlítás sejtetheti meg. De éppoly kevéssé lenne elegendő alap az ősi vagy „eredeti” magyarság feltárása és visszaidézése, ha ilyesmi sikerülhetne is. Az a magyarság, amely bennem él, már sokkal többet és mást jelent, mint az ősi és „eredeti”. Én nem az ősit akarom visszaállítani, én ennek a ma-létező és bennem is élő magyarságnak mibenlétét és jelentését kérdezem. Ehhez szükségem van az egész történelemre. Régire és újabb korira egyformán.

De mit jelent itt az, hogy „kérdezem”? Úgy érzem, a kérdés minden szavát könnyebb megvilágítani és megérteni, mint magát a kérdőjelet. Miféle feleletet tudok elképzelni egy ilyen kérdésre? Ha a magyarság bennem él, közvetlenül s belülről ismerem lényegét. Minek akkor még kérdeznem azt? Nincs a világon szó, mely többet mondhatna róla, mint az én belső, közvetlen érzésem. S mégis, mihelyt egyszer a gondolat fölmerült, ellenállhatatlan kívánság ösztönöz, hogy lefordítsam ezt a szavak és fogalmak nyelvére. Hogyan lehetséges az ily különös műfordítás? Hogyan fogják hozzá? Vannak-e szótárak, glosszák, lexikonok, hogy megkönnyítsék vagy utat mutassanak?

 

Forrás: Babits Mihály : A magyar jellemről

A magyarság ontológiai képe mellé most tegyük oda az axiológiait is. A magyarság nemcsak valóság, hanem érték is. Érték először kozmikus szempontból, a teremtettség jogán. Belehelyeztetett ebbe a világba, önálló és tiszta léthez jutott, épp annyi jogcíme van élni, mint bármely más létezőnek e világon. A magyarság kell, hogy legyen, azért, mert van. 

Lehet, hogy valakire nézve káros lehet, hogy másvalaki helyette jobbat ajánlana: Isten nem ezen a véleményen volt akkor, amikor megteremtette és a világba belehelyezte.

A magyarság értékét biztosítja az is, hogy az emberi szellemnek sajátságos minőségét adja, olyat, amilyet e világon senki más nem ád, csak a magyar és a magyarral az emberi szellem gazdagabbá és változatosabbá lesz. Ezt érezte ösztönszerűen Széchenyi, mikor arról beszélt, hogy az emberiséget meg kell ajándékoznunk egy nemzettel: a magyarral. Lehet-e nagyobb ajándékot adni az emberiségnek, mint egy önálló, tiszta formájú, egyeneslelkű nemzetet?

Ezt meg is tette a magyar. Ezer esztendő alatt egy darabnyi földön teremtett egy önelvű, egyéni művelődést. E nagy mű megalkotásánál nagy erkölcsi és szellemi erőkről tett tanúbizonyságot. Keményen dolgozott, szorgalmas és takarékos volt, bátran verekedett „tékozolva híven életét” és vérével öntözte ezt a földet. Sorsdöntő órákban erkölcsi felelőssége tudatában és bölcsességgel járt. Ezzel létrehozott, kifejlesztett egy nyelvet, e nyelvben egy európai mértékkel is megbecsülendő irodalmat.

Létrehozott társadalmi rendet, jogrendszert, alkotmányt, európai szempontból is értékes alkotást. Hitéről bizonyságot tett, alkotott műremekeket, igazat mondott és jót tett, bűneit megbánta, megvezekelt érte és reménységét nem engedte kilobbanni. Mindezzel a Közép-Dunamedence vezető nemzetévé vált. Kiegyenlített és összefoglalt, elválasztott és egybekapcsolt ellentétes művelődéseket, sokszor saját teste és saját lelke pusztulása árán.

Mindebből azonban még csak az következik, hogy a magyarság eddig értéknek bizonyította magát, kozmikus szempontból épúgy, mint emberi és történelmi szempontból, de nem következik az a nagy dolog, ami pedig reánknézve lényegesen döntő: a magyarság nemcsak állapot, hanem feladat is, nemcsak olyasvalami, ami létezik, hanem olyasvalami is, aminek lennie kell. A magyarságnak is alaptörvénye az, hogy legyen. Ezért olyan mély a Széchenyi látása és olyan helyes az ő tanításának összefoglalása ebben a mondatban: „Magyarország nem volt, hanem lesz.” Ezt eredetileg Széchenyi így mondta: „lennie kell”; egyszóval nem prófétáit vele, hanem elénk írta a nemzet kategorikus imperativusát.

Van tehát két íratlan törvény, s ez a kettő egymással összefügg. Az egyik az, hogy minden magyar ember köteles minél jobb magyarnak lenni, a másik pedig ez: magyarnak kell tartani azt az embert, azt a gondolkozásmódot, lelkiséget és cselekvést, amelyik ilyen meg ilyen. Meg kell keresnünk tehát a magyarságra nézve a helyes szabályt. Mi a magyarság normája?

Először állapítsuk meg a helytelen szabályt. A legáltalánosabb az, amikor egy nép vagy csoport magát a norma egyetlen letéteményesének véli s fenntartja azt a jogot, hogy ő dönt, ki mennyire üti meg a mértéket. Ez a jelenség egyetemesen emberi. Minden erkölcsi szabályozásnál előállott egy csoport, vagy társaság, s azt igényelte, hogy az ő kezében van a kánon, a mérővessző, ő jogosult ítéletet mondani a helyes és a helytelen felől; egyedül bírja és egyedül illetékes alkalmazni a mértéket. 

Igen sokszor megtörtént, hogy egyetemes érvényű mértéknek mondta azt, amit ő sajátmaga a maga érdekében állapított meg. Ki ne látná ezt a gondolatot érvényesülni pl. a politikában? Azt lehet mondani, hogy ez a természetes politikai fonna. Egy párt, vagy csoport azt igényli magának, hogy ő állapítsa meg, ki a hívő, vagy a hitetlen, a becsületes, vagy a becstelen, a jó hazafi, vagy a hazaáruló. Nem ritka eset ez Magyarországon sem, hiszen mi különösképpen politikus nemzet voltunk. Ezért volt az, hogy századokon keresztül keleti és nyugati magyar nem tartotta egymást jó hazafinak. Kuruc és labanc állandóan hazaárulózta egymást; hatvanhetes és negyvennyolcas szintén így cselekedett s mai nap sem ritkaság az, begy a liberális és konzervatív irányzatú ember egymást nemzetárulással vádolja.

Nem segít ezen a dolgon az sem, hogyha a magyarságra nézve akár általánosságban, akár valamelyik rész-jelentésére különösen a múltnak egyik-másik tiszta megfogalmazását vesszük alapul és azt általános szabállyá szélesítjük. Különösen látszik ez az erkölcsben és a művészetben. Az erkölcsben ott, ahol az egyszer magunkévá tett és a gyakorlat által beidegzett életformát gyermekeink vagy unokáink számára egyedül lehetséges formának tartjuk. Különösen érthető ez, mikor az erkölcsi életnek nem nagy, alapvető kérdéseiről van szó, hanem az alkalmazott etikának egyik-másik időleges kérdéséről, pl. a szokásokról, divatról, modorról. Mindaz, ami a magyarságból erkölcsi vonatkozás, főképpen ami a magyar embernek a nemzeti életben való erkölcsi magatartására vonatkozik, könnyen e csoport alá vehető. Épígy látható ez művészi vonatkozásban is. Egy nagy mester megoldási módjai, ezek a nagy győzelmek szabályokká válnak az iskola falain belül s a tanítványok nem tudnak más művészetet elképzelni, csak azt, amelyik ezeknek a torvényeknek hódol. Ez az epigon korszak bölcsessége és minden művészi korszak epigon, amelyik egy láng címe eltűntétől a másik lángelme megérkeztéig tart. A „közbeeső idő”-ben érvényes ez a szabály. Mindenütt, ahol azt keresík, hogy mi a magyarság az irodalomban, a művészetben, könnyen megtörténhetik, hogy egy klasszikus korszaknak, vagy egy nagy géniusznak az alkotásmódját egyetemes szabállyá szélesítik, s ami attól eltér, az nem magyar. Különösen az irodalomban, s különösen a legújabb időkben tehetünk errevonatkozóan tapasztalatot. Nagy tehetségeket magyartalannak nyilvánítottak azért, mert másképpen írtak vagy alkottak, mint a művészetükben felléptükig uralkodó lángelme cselekedte.

Itt említem meg ennek negatív formáját, amikor a magyar ságot a maga egészében valaki műveletlennek, elmaradottnak és ízléstelennek tartja, s azt hiszi, hogy a magyarság azonos a bundaszaggal, bürgepaprikással, kifent bajusszal és káromkodással. Aki európai műveltségű ember, az nem lehet magyar, mert európaiságot csak német, francia, angol szellemiséggel lehet elérni. A magyar csak paraszt lehet és sohasem lehet európai. Ismerjük ezt a hamis és gonosz, hála Istennek lealkonyulóbán lévő felfogást.

Mindezek a megoldások a norma logikumának a félreértésén alapulnak. Megfeledkeznek arról, hogy minden norma csak mint forma lehet állandó; mihelyt tartalommal megtelik, többé nem szabály, nem mérték, hanem tény és eredmény. Pl. a norma csak azt mondhatja az irodalmi alkotásra nézve, hogy a magyar nyelv szellemével, kifejező erejének szélesítésével, a magyar történelmi folytonosság és a néplélek alkotásainak felhasználásával örökbecsű irodalmi mű alkotására törekedjünk. Ezt a normát nagyszerűen betöltötte Arany János, de Arany János maga még norma, mert túl és kívül rajta még mindig érvényes a szava, s el nem képzelhető, hogy minden irodalmi alkotás arany-jánosi stílust viseljen, mert ez a magyarság alkotó géniuszának az elnyomorítása lenne. Nem lehet azt mondani, hogy csak az a politika magyar, amelyik akár a kurucos, akár a negyvennyolcas, akár a liberális, vagy totális állameszmét szolgálja, mert ezzel örökre elnyomorítanók a magyarság politikai géniuszának a szabad működését. Csak azt állíthatjuk, hogy olyan politikát kell követni, amelyik az egész magyarságnak, a magyarságnak, mint életegységnek fizikai, szellemi és erkölcsi megerősítéséhez, átnemesítéséhez vezet, s a magyarságot mennyiségben és minőségben egyaránt fokozza.

Meg kell tehát állapítanunk, hogy nincs sehol egy olyan tárgyi vonás, amely akár az irodalomban, akár a művészetben változhatatlan kánonul, mérővesszőül elismerhető volna, s amelyikről azt lehetne mondani, hogy ami ezt a jegyet magán hordozza, az magyar, amiből hiányzik ez a jegy, az nem magyar. Eltűnt korszakok, vagy megkövült művelődések alkotásait vizsgálva, történeti szemmel meg lehet pl. állapítani, hogy az ilyen meg ilyen építkezési forma tiszta görög lelemény és mindenütt, ahol jelentkezik, görög hatásra lehet következtetni, de mindaddig, amíg a görög szellem élő és alkotó szellem volt, nem lehetett volna zárlatot csinálni és azt mondani: a görög szellem ezentúl ezt meg ezt a mintát köteles követni, különben nem nevezhető görög szellemnek. Perikles-szel nem záródott le a görög szellem, nem záródott le Justiniánus-szal sem. Lehetséges pl. azt mondani, hogy Délkelet-Európában bármely nép zenéjében jelentkező pentatonikus forma kétségtelenül magyar hatásra vezethető vissza, mert a magyar zene valóban pentatonikus, de nem azért, mert magyar, hanem azért, mert ága és része annak az ősi ázsiai művelődésnek, amelynek bizonyos népfajokra és területekre érvényes szabálya a pentatonikus zene.

De azért balgaság volna azt gondolni, hogy a norma csak üres szabály és nincs benne semmi tartalom. Ugyancsak van: az élet. A norma ugyanis nemcsak logikum, hanem élet is. Mint logikum egy formai szabály, független a mindenkori tartalmi megvalósulástól, hogy mindenikre érvényes lehessen. Mint élet, önelvű, titokzatos, megmagyarázhatatlan, magát eltartó létező.

Nem tud más alkatot ölteni, csak ami a teremtettségéből következik, például a bojtorjánból sohasem lehet füge, de akárhányszor testesül meg, sohasem lehet azt mondani, ez a végső tőkéletes forma, mert az élet mindig nagyobb, elsőbb, mint a gyümölcse, s nem a fa függ a gyümölcstől, hanem a gyümölcs a fától.

A normából azt, ami logikum, később ismerem fel, azt, ami élet: benső megrendüléssel, intuitíve megragadom, – ha van bennem érzék iránta. Lehet, hogy nincs, s akkor örökre titok marad előttem. Mihelyt megragadom, meg is ismerem. Ez az ismerő munka két ágra oszlik. Egyik abból áll, hogy megismerem és öntudatosítom magamban a lényegét alkotó tartalmi vonásokat (ezt végeztük el az első részben) és lassankint megalkotom a norma formális, szabályozó természetéről szóló ismeretemet, tisztába jövök az érvényességével. (Ezt tesszük itt, a második részben.) Három lépésről van tehát szó, itt és most a magyarságnál. Egy alapmegrendülésről, ősi örök igenről, amellyel felfogok és visszhangozok egy titokzatos érzelemfeletti életet. A második és harmadik lépés elágazó: egyikkel megismerem ezt az életet a maga ezerféle megvalósulás formájában, s azt mondom: ez az, ez is az. A másik ágazat értékelő: akarom, szeretem, gyakorlom azt ami magyar, mint életfunkciót, mert abban az életem nő és hozza meg gyümölcsét.

Kiderül tehát, hogy a magyarság az irodalomban, a művészetben, tudományban, egyszóval az öncélú értékmegvalósítás terén nem anyagi, tárgyi alkatelem, hanem egy becslő  viszonyulás a magyarsághoz, mint értékes szellemiséghez. Az irodalmi, művészeti és tudományos alkotást magyarrá egy bizonyos lelkiség teszi, amely magában a műben vagy szerzőjében, illetve a kettő összefüggésében rejtőzködik és onnan sugárzik széjjel. Ennek különféle fokozatai és megnyilvánulási módjai vannak. Első az, hogy a magyarság örül önmagának, kedve telik önmagában, szeréti azt, ami magyar. Ez valójában nem egyéb, mint az a magától értetődő tény, hogy a magyarság, mint valóság addig terjed, ameddig a magyarságnak, mint értéknek érvénye ér. Szereti mérhetetlenül ezt a földet, minden más föld felett, ahol ezeréves történelme lejátszódott. Szereti a magyar embert a maga külsejében, belsejében önmagáért, nem azért, mert mint egyén rokonszenves, hanem azért, mert magyar. Hazánkat sem azért szeretjük, mert szép, hanem azért, mert a mienk. Ki volna olyan balgatag, hogy édesanyját azért szeretné, mert szép, bájos, előkelő? Édesanyánkat azért szeretjük, mert az anyánk, s nem változtat a szeretetünkön, ha csak nem fokozza, az a tény, hogy csúnya, beteg, elhagyott és szegény. Gyermekeinket sem azért szeretjük, mert kiválóak, szeretetre méltóak, sőt jobban szeretjük az eszesnél a fogyatékost és az egészségesnél a bénát. Amikor magyarokká lettünk, nem szabad választásunkból lettünk magyarokká; ezt így vettük, létünknek, sorsunknak alkotórésze a magyarság. A magyarság szeretetében tehát az Ámor Fati végzetszerűsége rejlik. A magyar ember szereti a fajtáját, minden hibája ellenére, s minél hibásabbnak látja, szeretete annál fórróbb és emésztőbb iránta. Szeretnünk kell mindazt, amit ez a nép ezen a földön alkotott, a történelmét, a nyelvét, az alkotmányát, a művészetét, egész művelődését. Ereznünk kell, hogy a magyar művelődés a mi lételemünk, s úgy vagyunk vele, mint a hal a vízzel, rajta kívül nem tudjuk elképzelni magunkat és oda bárhonnan vissza-visszatérünk. Szeretnünk kell a magyarságot, mint ajándékot, akár sors, akár küldetés. Igent kell mondanunk erre az eleveelrendelésre, s alázatosan, de határozottan kell vállalnunk minden következményét. Amelyik műből ilyen magyarság érezhető ki, ott mindegy, hogy az író milyen nyelven beszél, milyen alakokat szerepeltet, milyen világba helyezi művének személyeit, az az író és az a mű a magyarságnak, mint értékelési irányzatnak egyik élő darabja.

Mindebből az is következik, hogy a magyarság nemcsak valóság és érték, tény és szabály, hanem ezenkívül még hivatás, küldetés is. Minden magyar emberre áll pl. az a kötelesség, hogy minél jobb magyar legyen. Legyen jobb magyar általánosságban és részletekben is. Általánosságban szellemi erőinek a magyarság körül való központosításával, magyar öntudata fényesítésével, elmélyítésével, a magyar élet- és sorsközösség minél bensőbb átélésével. Részleteiben pedig a magyarság különböző megvalósítási módjának a fejlesztésével. Ez azt jelenti, hogy próbáljuk minél jobban és minél helyesebben beszélni a magyar nyelvet, nemcsak grammatikája, hanem muzsikája szempontjából is. Igyekezzek minél jobban megismerni a magyar történelmet, mint olyan valamit, ami az én életemnek, sorsomnak hátrafelé kivetített, legyezőszerű én szétfeszített alkotórésze. Vegyek fáradságot arra, hogy ismerjem meg a magyar embert a maga néprajzi sajátságaiban és alkotásaiban. Vegyem körül magam azzal, amit a magyar lélek alkotott művészetben, tudományban, néprajzban. Érezzek roppant felelősséget, amikor a nemzet sorsáról kell határoznom és egész életemet rendeljem alá a nemzet és benne a magyarság érdekének. Tudjam megvédeni a magyart ellenségeivel és önmagával szemben is. Mutassak rá arra, ami a magyarban szép, jó és nemes, s ezt ne engedjem kétségbevonni vagy elhomályosítani; de lássam meg a magyar hibákat és bűnöket, s indítsak kemény harcot ellene. A bűnt mindig gyűlöli a jóakaratú ember, de leginkább akkor, amikor a szívéhez legközelebb eső lényeket pusztítja. Mindent el kell követnünk, hogy népünk magához térjen, bűnbánatot tartson, elforduljon vétkeitől és előre haladjon az új életben. A prófécia tüze, az ítélet keserűsége és az ostorozás súlya egyenes arányban áll a szeretet mélységével és igazságával. Ebben a magyarságért vívott nagy etikai harcban egy ponton bizonyosan győzelmet arathatok, egy embert meg tudok szabadítani nemzeti bűneink és gyarlóságaink bilincseitől: önmagamat. Ha kicsiny vagyok is, lehetek nyereség a magyarság számára.

Magyarnak lenni nemcsak tény, nemcsak érték, hanem küldetés is, művészi szenvedély, alkotó vállalkozás, megvalósítandó életcél. Mondhatom tehát, hogy magyarság az a szenvedély, amely ezen a földön mindent magyarrá akar tenni, legelsősorbán azt, ami különben is az. Mondhatom, hogy nagy összeesküvés, titkos forradalom, vérszerződés arra, hogy a döntés pillanatában uralkodó gondolattá az válik bennünk, amitől magyarabbá lesz a magyar, s a magyar szellemiség becsületesebbé és nemesebbé válik.

Végül még csak azt kell megállapítanunk, hogy a magyarságnak mint erkölcsi és szellemi valóságnak a tömörítése, a fokozása kétféleképpen történhetik: egy formai és egy tartalmi úton. Formai úton akkor, ha minél inkább öntudatosítom, minél tisztább fogalmat alkotok róla, tartalmát minél bensőbben és biztosabban ragadom meg s minél határozottabban és szenvedélyesebben mondok igent és áment a magyarság fényére és becsére. Másodszor azzal, ha a magyarságot formai tényezőnek nézem és minél nemesebb emberi tartalmat igyekszem elhelyezni benne. Két egyformán jó magyar közül magyarnak is az a különb, aki igazabb, becsületesebb, hívebb és önfeláldozóbb.

A magyarság akkor lesz teljessé, ha minél tisztább öntudattal és minél nemesebb erkölcsiséggel párosul.

A magyarság a tiszta szellem és jó akarat úgy, amint ennek α népnek természeti, szellemi és történelmi egyéniségében megjelenik mint tény és megvalósul mint érték.

 

Forrás: Ravasz László : A magyarság

Először a magyarságot úgy kell vizsgálnunk, mint egy csomó ténynek az összefüggő rendszerét, sőt mondhatnám, hogy egy csomó összefüggő tényrendszert. Nem kérdezzük most, hogy jó-e a magyarság, vagy rossz, hasznos-e, vagy káros, értékes-e, vagy értéktelen, kívánatos hogy legyen, vagy ne legyen: egyszerűen megállapítjuk, hogy van, itt előttünk jelenik meg, kiterjed a térben, végbemegy az időben, tehát az emberi ismeret azt mondja: adottság, a hit azt vallja: teremtmény. Tudomásul kell vennünk, hogy van és rászánjuk magunkat, hogy megismerjük. A magyarság előttünk egy óriási és szövevényes valóság darab, s mindenestől fogva ontológiai világképünknek egyik fontos alkotórésze.

Ha hozzáfogunk a magyarság megismeréséhez, már az első lépésnél kiderül, hogy ez bizony igen nehéz dolog, a tárgy nagyságánál és bonyolultságánál fogva egyaránt. Nagyságánál fogva átnyúlik a lét különböző méreteibe. Pl. a magyarságot vehetnem tárgyi és vehetnem alanyi értelemben. Tőlem független, egészen más, mint én, s ha én nem vagyok, magyarság akkor is van, mint ahogy volt addig, amíg nem születtem és lesz, amikor már én nem leszek. Ez a magyarságnak tárgyi képe. De a magyarság bennem is megvan, mint személyiségemnek egyik döntő fontosságú belső minősége Ha pl. elveszne odakünn a magyarság, elsüllyedne úgy, mint a Szent Anna tó meséjében a gonosz várúr kastélya és birtoka, bennem akkor is megmaradna s élne, mint képek, érzések, ítéletek, alapmeggyőződések és elszánások szétszakíthatatlan szövedéke. Mindebből én újra meg tudnék alkotni egy kis darab magyarságot, s ha gyermekeim, házam népe, környezetem átvenné belőlem ezt a lelki valóságot, újra megeredhetne tárgyi életfolyama is. Jártam amerikai gazdaságokban, s ott egy-egy kis tanyán tiszta magyar világot találtam; ház, udvar, szérűskert, bútor, étel, ital, képek, könyvek, emlékek, érdeklődések, vágyak, tervek annyira közösek és ismerősök voltak, mintha csak egy marosmenti atyafi házánál tettem volna látogatást. Kanada nyugati részén nagy magyar telepek vannak, többezer holdas magyar parasztgazdák gyűlnek össze s vasárnap délutánonként csöndes pipaszó mellett elpolitizálgatnak. A magyarság tehát lehet tárgyi és lehet alanyi dolog.

Másik megoszlása a magyarság valóságának az, hogy a magyarság félig természet, félig szellem. Embertani, földrajzi tény szövedék, akár ha azt nézzük, milyen a fajtája, akár ha azt, miképpen függ össze a természettel és hogyan alakul a természet kényszerítő következményeihez képest; de ugyanakkor szellem is a magyarság, mert egy nép életében, alkotásában, észjárásában, jellemében és történelmében jelenik meg, tehát tárgya a néprajznak, néplélektannak és művelődéstörténetnek. Azonkívül a magyarság sors is, észszerűtlen és megdöbbentő összefüggése embernek és világnak, állandóságnak és erőhatásoknak, lényegnek és formának, eleveelrendelésnek és szabadakaratnak, egyszóval olyan valami, ami átnyúlik a metafizikai megismerések világába.

E nehézségek nemcsak a magyarságnál tapasztalhatók, hanem minden más népnek a megismerésénél. Nem csoda, ha legyőzésükre különböző módszerek keletkeztek. Egyik módszer az, ha egyik nép legjellemzőbb vonásait, azokat, amelyek nyilvánvalók és szembetűnők, leírom s rögtön összehasonlítom egy másik népnek megfelelő, de valójában mégis különböző vonásaival. Minél többféle oldalról, többféle kapcsolatban végzem ezt az összehasonlítást, annál inkább elérhetem, hogy a végén az összes egybevetett népek jellemét megközelítően megismerem és ábrázolom. Ez az összehasonlító módszer. Másik módszer az, amikor elmondom egy nép kialakulásának a menetét abban a sorrendben, amint a természeti és földrajzi viszonyok történelmét alakították és történelme folyamán visszahatott ezekre a viszonyokra. Ez volna az eredeztető vagy genetikus módszer. Szeretik követni az emberek azt a módszert is, amikor valamely máshonnan, rendesen világnézeti előfeltételekből vett magyarázó elvet átsugároztatnak minél több lehetséges tényen s ezzel a sajátosságnak nagy részét megokolni vélik. Ez a magyarázó módszer. Újabban általánossá vált az ú n. dialektikus módszer is, amely egy roppant nagy és bonyolult ismereti tárgyat azzal jellemez, hogy merőben ellentétes ítéletek ikerpárjait alkalmazza rá mindaddig, amíg az egész ismereti anyagot ezekbe az ellentétes ítéletekbe beleillesztette. Miután feladatunk az, hogy a lényeges és jellemző vonásokat, azt, ami a magyarságban általános és különös, állandó és változó elem, úgy kapcsoljuk egybe, hogy egyik a másikat megvilágosítsa s a szükségszerűség és igazság érzését keltse, magam részéről leghelyesebbnek az ú. n. intuitív módszert tartom. Ez igyekszik megragadni a magyarságnak belső alkatát, azt a goethei ősmintát, a schopenhaueri ideát és ennek tárgyiasulását látja a külső jelenségekben.

A külső jelenségek egybegyűjtésére használhatok összehasonlító vagy dialektikus módszert, végezhetek származtatást vagy magyarázást, végeredményben azt csinálom, hogy az alapvető jelentésekkel igazolom a részjelentéseket és a részjelentésekkel világosítom, dolgozom ki és juttatom teljes érvényhez az alap jelentés igazságát. Nem áltatom magam azzal, hogy ez a végieges és helyes módszer, csupán azt állítom, hogy végezetül is minden módszer ide jut s ezt cselekszi; jobb tehát akkor ezt megvallani.

Az elmondottakból az is nyilvánvaló, hogy egy ilyen tárgynál roppant nagy lehetőségek vannak a tévedésre. Miután a magyarság nemcsak tárgyi, hanem alanyi dolog is, igazán csak magyar ember tudja megmondani, hogy mi; ha másvalaki látna hozzá, benne is a magyarságnak, mint alanyi valóságnak, valamilyen formájában élni kellene De ez nemcsak a tárgyi megismerés lehetőségének a feltétele, hanem alkalom arra is, hogy rokonszenv és ellenszenv, szeretet és gyűlölet vegyüljön bele a kutatásba. Az elfogultság kovásza magában a műben szörnyű pusztítást végezhet. Lehetséges az, hogy a goethei mintát nem pillantom meg, hanem ahelyett sajátmagamnak többé vagy kevésbbé igaz és szellemes ötletét helyezem bele a megismerendő tárgyba. Ebből az következik, hogy a beláthatatlan tény rengetegből csak azokat veszem ki, amelyek ötletemet igazolják, minden mást, tudva vagy öntudatlanul, elhallgatok. Megtörténhetik az, hogy a magyarságot nem önmagában akarja valaki megérteni, hanem egy másik nép életkörülményeit, jellemét alkalmazza reá s pl. a némettel, a franciával méri a magyart.

Nagy tévedésekre ad alkalmat, ha túlságosan hiszek e tárgyban mások, főképpen nagy magyarok nyilatkozatának. Megtörténhetik, hogy egy ilyen nyilatkozat nem a tárgyi megismerés eredményeit hozza hideg, észszerű megállapításban, hanem egy izgatott és szenvedélyes lírai kitörést. Milyen helytelenség volna a prófétai kitöréseket, a szent harag lávás beszédét egy nemzet hideg és ítéletes jellemzéséül fogadni el. Mindezeket a hibákat szinte egyesíti magában dr. Prohászka Lajos könyve: „A vándor és a bujdosó”. Amellett, hogy ebben a könyvben egy kiváló szellem és jeles író nagyrabecsülendő irodalmi értékeit látjuk, sajnálattal kell megállapítanunk, hogy hamis képet rajzol a magyar leiekről. Először azért, mert a németből akarta megérteni a magyar szellemet, másodszor azért, mert a magyar szellemet a német torzképének látja; azután profetikus nyilatkozatokat, főképpen Széchenyi és Ady izgatott, feddőző, ostorsuhogtató nyilatkozatait a magyar lelki minőség hű és valódi képéül állítja. Végül a tények felsorolásánál nagy egyoldalúsággal tolmácsol és hallgat el. Mindezekből egy elvetélt, megromlott magyarság-eszményt hoz ki. Ilyennek a hirdetése pedig alkalmas arra, hogy csakugyan ilyenné tegyen egy népet, ha abban egyébként is megvan a hajlandóság a szegénylegényes, kurucos, céltalan, hontalan bújdosásra, garabonciás diákok és futóbetyárok termelésére. Néha hasonlít a magyar ahhoz, amilyennek Prohászka festi, de csak a kivert, letört, csatát vesztett és bitang magyar.

Ezekután megpróbálom elmondani, hogy milyennek látom a magyarságot. Fájdalom, szakmunkát nem tudok írni; ezt talán ma még más sem tudna. Egyetlen előnyöm, hogy a kérdés minden ágában egyformán műkedvelő vagyok, tehát egyes kérdésekben való különös szakszerűség nem fogja zavarni a kép összhangját. Nincs is más igényem e fejtegetéssel, csak megmutatni: a kor egy adott pontján egy magyar ember minek tartja a magyarságot. 

 

 

Sajátságos lehetett a magyarság belső tapasztalásában az az egymást kirekesztő ellentét, amely a honfoglalás előtti és utáni életérzéseket egymástól megkülönböztette. Azelőtt övék volt a világ egyik legnagyobb fensíkja, határtalan pusztaságaival, korlátlan barangolási lehetőségeivel; azután bekerültek a Kárpátövezte medencébe, körülfogta őket egy óriási gránitkarám, a Kárpáthegység félkaréja, s a nyílást elzárták az Alpok nyúlványai. Ezt a területet a magyarság soha sem tudta teljesen kitölteni; nagy összefüggő foltokban helyezkedett el benne és engedte, hogy közöttesen az itt talált vagy ide bevándorolt idegenek építsék meg a maguk életüket. Maga a terület földrajzilag és főképpen éghajlat dolgában szintén tagolt: a Kis-Alföld a pitvar, Erdély a szerszámos és a fegyveres kamara, az Alföld maga a nagy ház, a nagy lakószoba. Magától tagozódott tehát az ország dunántúli részre, duna-tiszai síkságra és erdélyi medencére. Mindegyiknek más a földje, más az éghajlata, mindenik külön gazdasági egységet alkot. Ne csodálkozzunk rajta, ha a történelem is fejlesztette ezt a tagoltságot és hozzájárult ahhoz, hogy a nyugati és a keleti magyar lélek között különbség támadjon. A nép, mielőtt idejött volna, már erős keveredésen ment keresztül, itt pedig ezer esztendőn keresztül szakadatlanul rajta szűrődött át a germán, szláv és török néprétegek közlekedése. Történelme folyamán sokszor irtották ki a nép jelentős részét s előbb természetes folyamatképpen, a történelmi nyomás hatására következett be nagy bevándorlás, később öntudatos és messzirenéző telepítési politikával igyekeztek fajiságának erejét meggyöngíteni. Mégis magába olvasztott teméntelen idegenséget és magyar szellemiségét rányomta a beolvadt elemekre. Ma már nem lehetne megmondani, hogy a legtisztább és legtörzsökösebb magyar rétegek közül is melyik volt merőben idegen származású. Társadalmában különböző rétegek alakultak ki. Katonanemzet, pásztornemzet, földművelő nemzet, politikusnemzet egyképpen a magyar. Ha azt nézzük, hogy történetének mi volt az a végső hatása, szinte azt mondhatnám, összbenyomása, amelyik lelkületét különösképpen alaki tóttá, azt mondom: mindig árvának érezte magát a nagy világban, mindig idegen volt számára a körülötte levő világ és ő is a körülötte levő világ számára; mindig a lét és nemlét kérdésével volt elfoglalva, az élet és halál kockajátékát játszotta; valami megfoghatatlan végzetszerűség jellemezte történetét: ha egy kicsit megépült, elbukott; viszont legmélyebb elbukásából hamar lábra állott; mindig készen állt a legrosszabbra is, de azért nyugodtan végezte munkáját. A fenyegető lehetőség legkevésbbé sem zavarta, s midőn a csapás bekövetkezett, úgy fogadta, mint valami természetes eseményt, régvárt vendéget.

Szigetlakókban, akiket időnként elsöpör és tönkretesz az árvíz, vagy tűzhányóhegyek oldalára telepedett községek lakóiban alakul ki ez a lelkület; szántanak, vetnek, mintha semmi sem  fenyegetné őket, s mikor jön az elemi csapás, minden erejüket összefogva igyekeznek menteni azt, amit lehet. Nem panaszkodnak, nem jajgatnak, távol áll tőlük a képzelődés, aggodalmaskodás. Ezzel valami nyugodt egykedvűség alakul ki bennők élettel és halállal szemben. A magyar ember az életet nem habzsolja nyugtalanul, mohón, mintha ma akarná felhajtani a holnapi kelyhet is s ha eljön az órája, felindulás és jaj vészékelés nélkül dobja el a félig kiivott kelyhet. Nem csodálkozik, nem panaszkodik, nem szereti ha szánják s a holnapi nap árnyékával nem sötétíti el a máét.

S ha most közelebbről nézzük s megkérdezzük, hogy milyen ennek a népnek a szellemi alkata, észjárása, azt mondhatjuk, hogy a magyar szellem tagolt, nagy egységekben dolgozó, egyenletes, egyszerű, tömör. Látszik ez abból, hogy a magyar nyelv képekkel dolgozik inkább, mint fogalmakkal, hasonlít ahhoz a festőhöz, aki nagy foltokkal ábrázol, egységekkel mondja el a részleteket is. Hasonlít ahhoz az épülethez, amelyben a falat a kövek nehézkedése tartja össze inkább, mint a közéjük rakott vakolat vagy az összkötéseknek és kapcsolásoknak finoman kidolgozott rendszere. Beszélgetésében is átlag kevés szóval él, sokat mond a hangsúllyal s lényeges társalgási tényezője a szünet. Nem hajlamos az elvonásokra; az absztrakció egy bizonyos magassága már nem érdekli, üressé és értelmetlenné válik számára. Nem hajlamos rendszerezésre sem, szereti a világ képét nagy egységekből állítani össze s köztük éppen csak a legszükségesebb kapcsolatot létesíti. Rendszercsinálási kedvtelése sohasem volt. Tömör annyiból, hogy gondolkodása és kifejezése súlyos; nincs meg benne a pattanó, szikrázó könnyűség még akkor sem, ha a játékos kedve egészen kifejlődött.

Reálisnak kell mondani a magyar szellemiséget és józannak.

Egészen távol áll tőle a spekuláció, nem hajlamos az ábrándozásra. Realitása azonban nem teljes: minden magyarba beleszakadt egy foszlány a puszták tündéri igézetéből, a délibábból.

Helyhezkötöttsége és az előtte feltáruló rettentő távolság kész teti arra, hogy túl a lehetőségeken elgyönyörködtek távoli álmok csillogó foszlányaiban. De lehetetlen magyar Don Quijotét elképzelni, aki lóra ülne, hogy megússza a délibábok vizét.

Szeret mesélni és mesemondásába a sajátmaga világát, életét viszi által egy megnagyobbított és megszépített világ boldog lehe tőségei közé. A bojtárlegény királyfi lesz, a királyfi bojtárnak öltözködik; a gonosz mostoha csele felsül, a fiatalok boldogok lesznek; aranynyájak legelnek aranymezőkön, de sem kozmikus csodákat, sem átöröklött démonológiát, sem dualista világcsatát mesemondásában nem találunk. Első emlékei a keresztyénség felvételekor elpusztultak, mesemondásának történelem előttí eredete eltűnt s azt lehet mondani, hogy mesevilágából lényegesen hiányzik a múlt. 

Napsütötte pusztákon, fénnyel betöltött völgyekben, kedves, sugárzó dombokon élte le életét, Közép-Európának legszárazabb és legnapfényesebb földjén: nem csoda, ha tiszta, erős színeivei mély és igaz távlat, zavartalan valóságlátása nagy világossággal kapcsolódik. Szellemiségében is sok a napfény; tiszták, biztosak a méretek, nem mosódnak el az alakok; lényét öntudatlanul is világosságból valónak tartja a magyar. Amit nem ért meg, neki meg kell magyarázni: magyarrá és világossá tenni. Nincs érzéke a félhomály, az ismeretes chiaro oscuro iránt. Meséiben, költészetében nem szerepel a köd, az angolszász és germán mondavilágnak ez a legfontosabb hangulat csinálója. Világossága miatt idegenkedik a miszticizmustól, az értelmi miszticizmustól éppen úgy, mint az érzelmitől. Amaz túlságosan elvont, emez túlságosan idegen és férfiatlanul érzelmes volna számára. Mindehhez hozzájárul szellemiségének egyszerűsége. Nem a primitívséget értem ezen, hanem az ősi tehetségnek gyermeteg egészségességét és természetességét.; A magyar lélek nem bonyolult, nem dekadens, nem kiélt, ereje nem „halk remegésekben” áll, jaj lett volna neki, ha kard és eke helyett „halk remegésekkel” akart volna ezer esztendeig fennmaradni!

Egészbenvéve férfias nép; ahol igazán magyar a magyar, ott a férfiak a szebb példányok, a nő csak kísérőzene a férfiasság vezérszólamához. Sok tartalékerő rejlik még benne: ezer év óta van itt és még egyáltalában nem kopott el. Itt-ott látszik a kifáradás egy-egy önmagába házasodó rétegnél, főképpen a szaporaság megszűntében és a kényelmesebb foglalkozás kéréséseben, de ez helyi tünet. Okos keveredéssel, elegyítéssel és megmunkálással ez nagyon hamar eltűnhetik.

Kedélyét tekintve, a magyar lélek uralkodó vonása a nyugodt, talán egykedvű külszín alatt elraktározott és rendbentartott érzelmesség. Ezért van benne valami ellenmondó, néha meglepő. Sokszor nem olyannak bizonyul a magyar, mint amilyennek vártuk. Ez nem a lelke hamisságától vagy erkölcse álnokságától van, hanem kedélyének a belső feszültségétől.

Alapjábanvéve hallgatag; nem is igen van kivel beszélnie, sem szántás-vetés, sem pedig verekedés közben nem lehet társalógni. A társalgás vagy kézműves, vagy papirosemberek foglalkozása. Ebből következik, hogy mondanivalói felgyűlnek s ha éppen nem történik meg vele az, ami a pásztorokkal, hogy a felgyűlt mondanivalót sem mondják el soha senkinek, ez néha kikívánkozik s ha jó emberére akad, poharazás közben beszédessé válik. Komolyságát néha átüti meglepő jókedve. Jókedvében mindig van valami komoly és fájó vonás. Ha gátló képzetei meglazulnak és lelke kicsordul, előttünk áll a sírva vigadó magyar, aki:

Úgy megdalol, táncol, vígad,

Hogy a szíve majd megszakad!

Ezekbe az ellentétekbe azonban nem könnyen megy át, bizonyos erőszak és törés kell hozzá, ami az érzelmek erejét és a kifejezés hevét fokozza. A csendes ember így válik duhajjá, a szelíd mérgessé és szilajjá. De azután – éppen ezért – hamar elviharzik, visszaesik egykedvűségébe, vagy zákányos lehangoltságába. Mozdulata tempós, megfontolt, szinte ünnepélyes, de tánca felülmúlja a forgószél sebességét s szívesen veti magát nyerget nem ismert vad ménre s az ember és állat eme nagyszerű párbajában rendesen az ember győz.

A magyar erkölcsöt nézve, uralkodó vonását a férfiasságban látjuk. Ezzel együtt bizonyos keménység jár. Közeli szomszédság ide a büszkeség, a rátartásig. Ez bizony sokszor az üres gőgig fokozódik. A rátartiságból következik, hogy szeret imponálni, bár neki, alapjábanvéve nem imponál senki.

Büszkeségből fényűző is tud lenni. Sohasem a maga érzése, szüksége és kívánsága szerint, hanem mindig azért, mert valamit meg akar mutatni, reprezentálni akar. Férfiasságába kegyetlenség is vegyül néha, de éppen úgy beleszövődik a nagylelkűség is. Nem érzékenykedik, nem sápítozik, tettének következményeitől nem nád vissza, azt vállalja, de sokszor a gyengét ütni engedi, az ártatlant nem bántalmazza s ha jótettet kell visszafizetni, kedve telik a bőkezű fizetésben. Mindamellett alaptermészete szerint ragaszkodik a földhöz, erősen összeszövődik a lelke ezzel a világgal; kevés benne a transcendentális hajlam.

A földhöz való ragaszkodása ösztönös önvédelem. Mint ahogy az akác 8-10 méter mélyre nyújtja gyökerét a sívó homokban, hogy a pusztító szelek ellen szilárd réteget kapva megálljon, úgy a magyar lélek is nagyon mélyen belebocsátotta gyökereit ebbe a földbe, a laza magyar homokba, hogy a történelem szele el ne söpörje innen. Rátartisága, kedélyének zártsága, belső emberének a mélysége, csak kirobbanó formában való megnyilvánulása és férfiassága érteti meg velünk azt, hogy a magyar ember szemérmes, legbelsőbb valójában nem szeret mások előtt megjelenni; vallásban, szerelemben, barátságban kerüli a könnyen csobogó lírát s mivel nagyon komolyan veszi érzéseit, szereti elrejteni.

Ezeket ismerve, természetesnek találjuk a magyart a maga különös és jellegzetes életformáiban. Első helyre a virtuskodást teszem: ez különös magyar életforma. Oka az, hogy a csőndes, egyhangú és egykedvű életben felgyűl egy csomó energia, a férfias természet keresi a veszedelmet, a rátartiság mindenre képes, ha kételkednek a fogadkozásában; a „majd megmutatom én” magatartás következik a magyar lélek imponálniakarásából. A halál, mint minden turáni eredetű népre, reá is kevésbbé félelmes s az egész virtuskodás azért is alkalmas életforma, mert összesűrítve, hirtelen lepergő, bámulatotkeltő cselekménysorozatban az egész erőkészletet felhasználja, s azután visszavonulhat a maga régi, csöndes helyére. A magyarságnak a sportban való teljesítménye is sokkal inkább a nagyszerű, kivételeket felmutató virtus, mintsem a tervszerű, céltudatos edzés és rendszeres gyakorlat eredménye. Másik jellemző életformája a magyarnak a dekórurnkeresés. Először tekintélytartás, azután méltóságtudat, majd ünnepélyesség, végül reprezentáció; pompázó felvonulások, akár lakodalmak, akár országgyűlések legyenek. Ilyenkor kiderül: mennyi ízlés, mennyi szín, mennyi pompakedvelés van a magyar emberben, akár barokk főúr, akár egyszerű paraszt. Itt látom a magyarázatát annak, hogy különösen két vallás tett mély hódítást a magyar nép szívében: egyik az egyszerű, világos, kemény, autonómiát adó és eleve elrendelést hirdető kálvinizmus; másik a színes, pompás, látványos katolicizmus, felvonulásaival, nagyszerű szertartásaival, csodálatos vizuális élményeivel. A magyar embernek tagolt, tömör, kisebb összefüggéseket megtartó szelleméből, azután erőteljes egyéni hajlamaiból, továbbá abból a tényből, hogy aki az ő fajtája, az családtag, aki nem az ő fajtája, az idegen vagy ellenség, egyszóval: a Kárpátövezte karám világhelyzetéből következik, hogy szereti a pontos határokat, akár gyepű, akár barázda, akár jogszabály. Roppant élesen vitatja: kinek meddig tart a hatásköre. A maga portáján elismeri a gazdát úrnak, de nem engedi, hogy beleszóljon a szomszéd dolgába. Ez fejtette ki a magyarnak rendkívüli jogérzékét s ez a nagyon kifejlett jogérzék építette ki a magyar alkotmányt, a közjogi vonatkozású hatáskörök megállapításának ezt a nagyszerű intézményét. Az alkotmány egy állandó jogalkotási önvédelem a mindenkori királyi hatalommal, főurakkal, lázadó jobbágyokkal, rendi Magyarországgal, nemesi előjogokkal, hatalmas szövetséges államokkal szemben. A hadviselést és igazgatást a magyar férfi főfoglalkozásképpen űzte s ez éppúgy katonanemzetté tette, mint politikusnemzetté. Politikusnemzetnek, szakadatlanul jogi kérdéseket megoldó embereknek, legfőbb fegyvere a szónoki beszéd, ezért a szónoklás a magyarnál éppen olyan állandó és jellemző életformává lett, mint pl. a görögöknél, ahol minden kérdésben egy millió alkalom szerint váltakozó esküdtbíróság döntött és akár magánjogi, akár közjogi, akár egyszerű érzelmi vagy értelmi döntésről volt is szó, két fél érveinek gondos meghallgatása és kimérése után jött létre a döntés. A magyar szónokiasság az idők folyamán értelmi jellegéből sokat veszített, mind nagyobb szerepet talált benne az érzelmi és a morális, azaz a rábíró elem. Ennek oka a magyar természet súlyosságában, szemlélődő voltában, nehézkességében rejlik. A magyar hajlik a keleti lomhaságra, a kor pedig gyors és nagy cselekedeteket kíván, tehát a magyar életben állandóan zengett egy sarkalló, ösztökélő, lelkiismeretbe nyilaló profetikus szó a megmentő cselekedet érdekében. A legmegrázóbb profétizmus mellett ez az érzelmek felduzzasztásával, esetleg a nagy alkalmak aprópénzre váltásával és a zengő szavakkal való játékos visszaélés által az örök prófécia komoly, sürgető, jeremiási hangja mellé odaállította a hazafiaskodó, egyesületeskedő retorikának pohárköszöntős szózuhatagát. Ez egyik magyar bűnre vezet át: a szavattyúságra, majd a szószátyárságra, néha szájhősködésre.

Világos dolog, hogy a magyar életforma a tervszerű és szótlan engedelmeskedés helyett a rendszeres ellenzékiség. A magyar sohasem volt összetapadó nép, mindig laza összefüggésben élt, s inkább nagy egyéniségeket tudott termelni, mint nagy népet. Mi nagy egyéniségekből összetevődő kis nép vagyunk, míg ismerünk kis egyéniségekből összetevődő nagy népeket. A magyarnak már említett nehézkessége, jogászi gondolkozásmódja, autonómiát kereső természete engedelmességre nehezen kapott rá, ezért hamar ment ellenzékbe, de ha olyan gazdája akadt, aki kemény kézzel összeroppantott minden ellenzékiséget, megjuhászodott és szót fogadott. Minden nagy király ellen állandóan összeesküvéseket szőttek, minden nagy magyar király először a határon belül verte le az összeesküvőket, azután ütközött meg a határon kívülről jövő ellenséggel.

Ez a sor betetőződik a magyar aktivitás csúcspontjában, a magyar katona életformájában. Soha senki az ellenkezőt nem állította, minden igaz ember, akár barát, akár ellenség, megerősítette, hogy a magyar egyike a legjobb katonáknak. Itt nem a hadvezéri lángelmékről beszélek, nem is háborús társadalom szervezéséről, a hadseregigazgatásról, ezekben vitatható a magyar különös kiválósága. Beszélek magáról a háborús foglalkozásról s annak gyökeréről, a halálos veszélyű verekedésről. Ebben páratlan volt a magyar ezeréves történelme során bármikor. Az elveszített világháború, s a Trianonban széttört Magyarország páratlan értékű ajándékot és hős személyiséget állított elénk: a magyar katonát.

Mindeddig a cselekvő, vagy pedig pozitív életformák áttekintését végeztük. Van egy másik sorozata is a különös magyar életformáknak. Ezek között első helyen említem a magyar türelmet. „Nem az a legény, aki üti, hanem, aki állja”. Ez az ismerős szólás fejezi ki a magyarság rendkívüli passzív hősiességét.

Más nép hasonló kedéllyel és értelmességgel százszor forradalomba ment volna, a magyar azonban tűrt. Nem a jámbor, élhetetlen, gyáva és lemondó türelem ez, hanem az elemekkel harcoló magyar léleknek a hihetetlen erőpróbája, amellyel példátlan terheket tud elhordozni. Ennek a türelemnek az elfajulása a tehetetlen beletörődés, a patópálos lelki magatartás. Ez is magyar vonás, szomorúan magyar; az egykedvűségnek olyan foka, amely a világon semmit sem tart érdemesnek arra, hogy megmozduljon érte. Van ebben valami fáradt érzéketlenség, kipusztulása az ép reflexeknek. A magyarnak még van egy utolsó, nagyon jellemző életformája: az, ahogy meg tud halni. Élni nem mindig tud, halni mindig szépen hal. Ezért olyan megrázó a Szózatban a "Jobb kor” és a „nagyszerű halál” dilemmája. A magyar passzivitás itt megint hősivé válik, csodálatos erkölcsi tartalmat nyer s az ilyen halál, mint valami misztikus kenyér, nemzedékek életét táplálja. A magyar ezer szép halállal váltóttá meg jogcímét az egyetlen csúnya életre.

 

Forrás: Ravasz László : A magyarság

Ma többet foglalkozunk azzal, hogy mi a magyar, mint eddig. Azért, mert megéreztük: sürgősen szükséges a magyarság öntudatosítása. Ebben van jó is, van rossz is. Rossz az, hogy valahányszor okoskodunk egy érzés felett, maga az érzés kezd másodrendűvé válni. Amikor elmélkedünk a szerelemről, az érzés nem olyan erős, mint amikor reflexió nélkül, vakon és mélyen szeretünk. Viszont jó benne az, hogy minden természetes érzés, vagy magától értetődő állapot az öntudatosítással elkülönül, kitisztul és megerősödik. Sem a honfoglalók, sem a kurucok nem kérdezték, mi a magyar. Tudták, hogy magyarok, létük egy volt magyarságukkal, s érezték, hogy bennük a magyarságot pusztítanák el, s a magyarságban őket.

Magyarságuk existentiális volt s legkevésbbé a lét szokott gyakorlati kérdés lenni. Ma azonban finom repedés választja el egymástól a magyarság és az existentia fogalmát. Felbukkant itt is, ott is az életkérdés világosságával az a nagy kérdés, hogy vajjon kell-e a magyarságért a létet, illetve a létért a magyarságot feláldozni? A kisebbségi, vagy szétszórtságban élő magyarokra gondolok elsősorban, de gondolok más népek életpéldájára: osztrákokéra, csehekére, tótokéra; nem utolsó renden azokra az emberekre, akik a zsidótörvény következtében kerülhetnek ilyen döntés elé. Érthetően, egyre általánosabbá válik az a felismerés, hogy nemzetünk fennmaradása öntudatosabb és erősebb magyarság kialakulásától függ. Szükség tehát a magyarságot erősíteni.

Az erősítés lehet fizikai és szellemi, de fizikai is csak akkor, ha előbb szellemi, azaz öntudatosító.

Ez az öntudatosítás két nagy részből áll: egy ismereti és egy akarati részből. Jobban kell ismernünk, mi a magyar és jobban kell akarnunk, ami magyar. Megértés és becslés az a két tévékenység, mellyel létünk gyökerét, a  magyarságot megerősíthetjük, nemzetünket megmenthetjük és felvirágoztathatjuk.

Kétségtelen, hogy a magyarság az egyetemes embert szellemnek egyrészt egy olyan minősége, amely beláthatatlan sokféle tényrendszerben testesül meg, másrészt egy olyan magatartás, amelynek bizonyos cselekvésekben és alkotásokban meg kell valósulnia. Ebből következik tárgyunk elágazása s dolgozatunk fő két része: a magyarság, mint tény és a magyarság, mint érték.

 

Forrás: Ravasz László : A magyarság

Nemsokára három éve lesz annak, hogy a Magyar Szemle szerkesztőségében négyen-öten, mindnyájan az ötvenévesek korosztályából, megbeszéltük ennek a könyvnek a tervét. Azonban még kevesen vették észre a láthatár szélén a felhőket, melyek még csak felvonulóban voltak és amelyedről még kevesebben képzelték el, hogy egyszer majd sötét árnyadat vethetnek erre a napsugaras országra. Bevallom; mi sem éreztük a veszedelmek igazi nagyságát, de szorongó érzésünk volt és arra gondoltunk, hogy ezzel a könyvvel útbaigazítsuk azokat a jóhiszemű magyarodat, αkιk a kíméletlenül ránkrohanó szellemi áramlatok, propaganda káoszában, amikor magyar magyarra mutat mint rossz, gyönge, hamis, beteg magyarra nem tudják többé, mi is az igazi magyarság. Valami normafélének szántuk ezt a könyvet, hogy öntudatossá tegye az emberekben magyarságukat és megóvja őket a tévelygésedtől, az illúziótól, az ingoványba süllyedéstől.

Szándékunkat sokáig nem tudtuk megvalósítani; közülünk többeket hosszú betegség látogatott meg, – egyikünk, akinek nagy része van a könyv tervében, Horváth János, nagy sajnálatunkra le is mondott a részvételről – de az előmunkálatok megindultak, néhány kézirat már akkor elkészült és a könyv címét nyilvánosságra is hoztuk. Magunk sem gondoltuk, mennyire szuggesztív cím a Mi a magyar? és mily széles tömegekben feltett visszhangot. Kezdő és haladottabb írástudók egész sora vetette rá magát a témára, megérezve annak az aktuális nemzeti érdeklődésben gyökerező voltát. Megindult a könyvek és cikkek lavinája, s benne ott kavargott a magyar jellem, a fajtakép, a nemzeteszme, a nép, a mi a magyar?, a ki a magyar?, a mi volt a magyar? és mivé vált vagy lesz a magyar? kérdése, mindaz, amit mi is beleképzeltünk, mikor könyvcímünket megválasztottuk. Az el nem készült könyv tehát nagy irodalmi termelést indított meg, s most, mikor végre mi is megjelenünk, kénytelenek vagyunk állást foglalni ezekkel az új irodalmi nyilatkozatokkal szemben is. Sőt még ezen túl is, könyvünk célját is módosította ez a könyváradat. A témáról eddig megjelent könyvek szerzői, többségükben, inkább személyes érzéseivel ragadták meg a tárgyat, s megelégedtek önmaguk lírájának kifejezésével. Voltak, akik a közben fölénk gyülekező felhőket észrevéve, mégis bizakodóan ítéltek nemzeti helyzetünkről, s mindarról, ami a magyarság központi problémája köré e nem túlságosan logikus években lerakódott; ezeknek az ő egyéni optimizmusuk adott megnyugtató feleletet a magyar lét kérdéseire. Mások nehezebb szívvel nézték a változások előjeleit, s nem tudván elhessegetni a sötét jövő félelmét, aggályaidat és lelki félelmüket kivetítették a témára magára; a pesszimisták az idegállapotosok ez atra bile szemlélete csakhamar vigasztalan feketére festette múltunk, jelenünk és jövőnk nemzeti kérdéseit. De csaknem mindannyian megegyeztek abban, hogy félelmükben, elkeseredésükben vagy könnyelmű reménységeiben korlátok nélkül kifejezték saját lelki tartalmukat, s ehhez képest a magyarságkérdés legújabb vizsgálatai csakugyan az alany képzeletét és líráját fejezik ki, de annál kevésbbé a megvizsgálandó tárgy, a magyarság tényleges tulajdonságait. Érthető, hogy ebben a pozitív és tárgyilagos korlátokat nélkülöző irodalomban ott találjuk a hevesebb képzeletű, akár pesszimista, akár optimista fiatalokat, s ott azokat is, akiket szakismerethiány és amatőr lelkialkat tett lírai dalosaivá annak a magyarságnak, melyet saját személyi helyzetükben éppen el tudtak maguknak gondolni.

A mi könyvünk így jutott újabb feladathoz: kijelölni a határvonalat, melyen túl a fantázia és líra felelőtlensége veszi kezébe a magyar problémát, de amelyen belől lehetséges objektív módszerrel és eszközökkel megközelíteni, megismerni a magyarság lényegét. E feladatunk jelentősége annál nagyobb, minél inkább elszaporodnak a lírai magyarságvíziók, melyek a félénk és tépelődő, könnyelmű és vakhitű, mogorva és rosszmájú egyéni tulajdonságodat aggatják fel a magyarság fájára és elhitetni szeretnék, hogy csakugyan ilyen a magyar lombozat.

A valóságban nemzeti érdek felismerni, hogy az ily egyéni érzések és szenvedélyek méltatlanul színezik a magyarság képét, s nem kevésbbé nemzeti érdek, hogy ez elrajzolt képeket az asztalról lesöpörve, megtaláljuk az objektív tudományos megismerés módjait.

Ami pedig nem könnyű feladat. Áttanulmányozva az idegen népekről készült, tudományos igényű jellemképeket és azok módszereit, lehangolva fordulunk el tőlük. Már az elkészített jellemrajzok tartalma is lehangoló: ha a nemzeten kívül álló készíti el, tőle idegen népről, teli van kritikával és kevés elismeréssel; a megfordított esetben csupa sugárzó megelégedés, önelégültség szolgáltatja az alapszínt, ha a nemzethez tartozó írja le népe tulajdonságait. Vannak párhuzamos népjellemek, többé-kevésbbé igazságosan elosztott fénnyel és árnyékkal, de az adagolás mögött észre kell vennünk valamely aktuális érdeket, mitől távol esik az objektivitás és a humanizmus. Vannak jellemképek, melyeknek vaskos kötet végén kellene feltűnniök, de kőzben lapok százain az illető nemzet életének annyi oldalát kutatja át a szerző, csupa ismeretlen területet szaktudománya számára, hogy végül is alig jön ki valami megfogható, aminthogy megtükördarabok szilánkjaiból sem lehet tiszta és egész tükrőt összeállítani. Ellenkező eljárást találunk azon könyvekben, melyek a nemzeti jelleget egyetlenegy tulajdonságra redukálják, s ezt a tulajdonságot űzik hajtják keresztül a nemzeti lét és törtenet minden zugán és fordulatján. A legismertebb Salvador de Madariaga jellemrajza az angol, francia és spanyol népről, [1] mely e három annyira komplex, egész világodat magában foglaló és története folyamán magából kivetítő népet egy-egy tulajdonsággal jellemez: az angol a cselekvés, a francia a gondolat? a spanyol a szenvedély népe. Igaz, hogy ezt a primitív általánosságot annál bonyolultabban keresi meg mindhárom nép társadalmi és politikai struktúrájában, történeti fejlődésében, nyelvében, irodalmában és művészetében, szerelmi, hazafias, vallásos életében.

Elképesztő ellentétek és még hihetetlenebb azonosítások rakétatüzében minden realitás eltűnt, szellemes és szép játévá lesz a nemzeti jellem kutatása. Egy német művészettörténész, A. E. Brinckmann, [2] valamivel több realitást biztosít eredményeinek, amikor saját tudományából kiindulva, a művészeti tényekből próbálja az olasz, francia, német népi jellemet körvonalazni, de egy nemzet jelleme nem korlátozódik soha még oly széleskörű térre sem, minő a művészet, s ezért a kitűnő szakember kénytelen lesz egyéb idegen terekre kalandozni, s többek közt ily megállapításokat tenni: Descartes filozófiája tagadja a lelki állaggal ellátott erőt, mint az anyag mozgatóját, ami francia álláspont, holott „minden német élet alapelve ép ez a lelkes erő, a német művészetnek is ez az örök mozgatója. „Deutsche Kunst arbeitet fontrapunktisch”, ilyen és hasonló nyilatkozatodból épülnek fel nemzeti jellemképek, s ezek bizonyára alkalmasak arra, hogy a mai művelt szemlélőt gyönyörködtessék a szellem váratlan asszociációival, de alig képesek arra, hogy a valóságot visszaadják.

A két említett könyvből meg kellett tanulnunk, hogy egyetlen ember, legyen az kitűnő szakember, vagy a modern világ szellemiségének mégoly kiemelkedő alakja is, képtelen a nemzeti jellem összetett jelenségét pontosan, a valósághoz ragaszkodva leírni. Igaz, majd minden nemzetnek van jellemrajza legnagyobb fiaitól, azoktól, akik őt leghevesebben, legszenvedélyesebben szerették, de ezek a jellemrajzok az elkerülhetetlen lírai vonásokon kívül a hic et nunc, az adott időbeli és társadalmi körülmények színfoltjait is hordozzák. Széchenyi bizonyára érezte az örök nemzet szárnycsapását, de amit ki tudott fejezni beszéddel és betűvel, abban kétségtelenül több volt az akkori nemzetből, százada magyarjaiból, mint az ősödből. És hol vannak ma Széchenyiek, nálunk és más népeknél?

Ilyen módszertani töprengés során kellett felismernünk a kutatás korlátait és belenyugodnunk abba, hogy fantázia és líra elemeit akkor tudjuk a legbiztosabban távoltartani tudományos munkánktól, ha mindegyikünk a saját szakmájára korlátozza magát és ott az ő speciális tudománya módszereit alkalmazza. Ily módon a nemzet képe sok vonásból fog adódni, bár előre bizonyos volt, hogy az egyes szaktudományodtól szolgáltatandó vonások egymáshoz hasonlatossá lesznek. Az egyes vonások azonban tudományos úton ismertetvén fel, pozitív bizonyosságot nyernek anélkül, hogy a szaktudomány határain túl nyúlnának, s ezzel ködbe vesznének. Mindnyájan tudjuk, hogy tudományunk eredményei a nemzeti léthez képest arasznyi életűek, de ameddig a mai módszeresei megállapított eredmények érvényesek lesznek, bizonyosságukat kétségtelenül emeli az a körülmény, hogy egyszerre több szaktudománynak köszönhetők. Az a nemzeti jellemvonás, melyet például nyelvész, ethnografus és műtörténész egyképpen felismer a saját eszközeivel, bizonyára reálisan létezik, s vele a nemzeti életben is számolni lehet. Talán nem kell külön rámutatnunk, hogy az egyes szaktudós tanulmányok szerzői a részletekben egymástól eltérő eredményedre is juthattak; ezek az eltérések, melyek azonban nem érintik a lényeges kérdéseket illető egyhangú megegyezést, minden egyeztetés nélkül jelennek meg a könyvben; a szerkesztő óvakodott attól, hogy munkatársait bármikép is korlátozza. Némileg más a jellege a két első tanulmánynak; ezek szerzői szabadabban, a nemzeti költő, szónok, lélekbúvár és lélekgondozó intentiójával közelítik meg ugyanazt a célt, mint a többi szerző a saját külön szakmódszerével.

Tudományosabban képzett olvasónknak fel fog tűnni a nemzetfogalomra vonatkozó terminológia változatossága: népet, nemzetet egyes szerzők váltakozva emlegetnek, s nép, nemzet, nemzetiség, nacionalizmus, nemzet és kultúrállam fogalmat egyáltalában nem definiálják. A hazai és külföldi erre vonatkozó irodalom áttanulmányozásából arra jutottunk, hogy mindezen fogalmak értelme rendkívül ingadozó és alig lehet két szerzőt találni, akinek nézetei azonosak volnának. [3]

De célunkat illetőleg felesleges is lett volna ezen fogalmak elméleti fejtegetésével bajlódnunk; feladatunknak azon magyarság megismerését tekintettük, amely reális valóságként él itt előttünk, köztünk, bennünk, élt tegnap és tegnapelőtt, s fog élni holnap is, tekintet nélkül arra, hogy népnek, nemzetnek, nemzetállamnál vagy bárminek nevezzük is. A feszültségedet, melyek a magyarság reális lényében és alkotásaiban felismerhetők, úgyis megrajzolja mindegyig szerzőnk, s a hozzáértő észre fogja venni, a szellemi élet mily széles köreire terjed ki kutatásunk: benne nép és nemzet, történet és Európa, magas és mély kultúra, test és lélek és szellem, tenyészélet és szervezett társadalom egymást felváltó, egymásba fonódó működését mind megpróbáltuk lerajzolni. Mert mind együttvéve adja azt, amit nemcsak nevezünk, hanem érzünk magyarságnál.

 

 

[1] Anglais, Français, Espagnols.

[2] Geist der Nationen. Itahenc-Franzosen-Deutsche, 1938.

[3] A magyar problematikára tanulságos és tartalmilag is, ellentmondásaikat nem tekintve, leginkább elfogadható két munka: Csekey István, A magyar nemzetfogalom, 1938 és Joó Tibor, A magyar nemzeteszme, 1939; 1. mellettük Trócsányi György idevágó tanulmányait.

 

Forrás: Mi a magyar?

Táncra Magyarok,
Ki tudja meddig szól a dal
Fogjuk meg egymás kezét,
És szóljon a dal.
Legyél fiatal vagy öreg,
Bármit hoz a sors,
Menj csatlakozz a sorba,
Hisz a szíved magyar.


És, hogy ki Áder Jóska?
Chicagoban mindenki úgy hívja, Joe, a hentes. A legfinomabb kolbászokat és szalonnákat, húsdarabokat árulta az üzletében, a Western utcában. Érdemes volt benézni, Joe bácsi mindenkit szeretettel fogadott. Sok más magyar is betért minden nap, hogy jól elbeszélgessen az üzletben. Maga az üzlet volt Chicagoban egy kis Magyarország...