Lemondani és fejet hajtani Egy sértett asszony oldalán, aki Azon tűnődik és munkál örökkön, Hogy ostorozzon jobban, hogy gyötörjön; Ki minden jóra rásüti, hogy vétek, Ki fél s nem ért, kit félek s nem értek; Egy nő mellett, ki másra vágyik - többre - S nincs tehetsége semmi az örömre, S a fájdalom jogából mit sem enged, S fájdít, ha fáj, és szenvedtet, ha szenved; Ki igazamat sosem látta be, Mert igazát szegezte ellene, Míg védhetetlen vádjai alatt meggyűlöltem magát az Igazat, Egy nő mellett, kinek hóhéra lettem, Ki tönkretett, kit én is tönkretettem, S most úgy sajnáljuk és emésztjük egymást, Mint élő bűnjelt, izzó szemrehányást; Egy nő mellett, kit mindenekfelett Gyűlölhetnék és mégis szeretek, S a vágy, amelyen büszkeségem ég el, Úgy hozzáláncol sajgó kötelével, Hogy álmomban sem szabadolhatok, Mellette, kivel élni nem tudok, De aki nélkül elvesznék azonnal; Ki bűntudattal büntet és iszonnyal, Mert szemem láttán pusztul el miattam; Kinek, amim volt, tékozolva adtam, Most mégis rág, és sírva szegezi le, Hogy koldus lett, hogy nincsen semmije, Aki kifosztott, és akit kifosztok, Kivel napjaim külön kicsi poklok, De aki mellett egy-egy ritka percben Haláltalanná, teljessé növekszem; Mellette, ki - bár félem és gyalázom - Egyedül méltó hozzám a világon, Mellette élni, egy fedél alatt: Ez most a tét és ez a feladat.
Nézd, a hajnal jéghideg kezével tépi ketté álmomat. Szememből elűzve a képet a színeket, az arcodat. S a néma csönd, ez marad csak súlyos emlékkép csupán bennem reggel ébredéskor egy túl hosszú éj után. De szemem lehunyva most is előttem az az álom forog így születnek a papírra vetve ezek a lopva írt sorok.
Kezdetben még álltam a sarat, az voltam, akinek születtem, akivé váltam ésszel s erővel.
- Nem adom - mondtam. - Nem is kérem - mondtad.
Amire föleszméltem volna, balzsamos ujjaid kiszedték zsigereim, ördöngös erőművekbe vezetted vérem, idegeimből pulóvert kötöttél születésnapomra, hogy védjen legalább a hidegtől, ha már a halál ellen neked sincs hatalmad.
Csak a szemem hagytad meg, hogy lássam, milyen mesterien játszol begykövekké csiszolódott csontjaimmal.
Bántani én nem akarlak, szavaimmal betakarlak, el-elnézlek, amíg alszol. Én sohasem rád haragszom, de kit bántsak, ha nem téged, az én vétkem, a te vétked, mert akarva, akaratlan, halálom hordod magadban, s a fiammal, akit szültél, halálom részese lettél, és történhet már akármi történhető, e világi, oldhatatlan köt hozzád a magasztos bizonyosság, világrészek, galaktikák távolából is mindig rád emlékeztet ez a vétked. Kit szeressek, ha nem téged.
Megyek utánad, jössz utánam, csupasz a vállad, csupasz a vállam, s akar a bőrre tapadó inget, cipeljük pőre kétségeinket, meg azt a terhes, meg azt az áldott, azt a keserves bizonyosságot.
Szándékot szándék félve kerülget, karjatárt árnyék lopva feszül meg, szólsz botladozva, szolok dadogva, s legyűrnek félszeg, didergő félszek.
Szempillád néha nyugtalan rebben, mint lüktetés a kötözött sebben, s szavunk a semmi rácsához koccan kétemeletnyi hűvös magosban.
Valami lomha időtlenség süketen kongja ideges csendjét, s ebből a csendből, ösztönünk börtön- odvából feltör, feltör dübörgőn az a parázsló, magát veszejtő, meg nem bocsátó. el nem eresztő, eszelős, fojtott kényszerűség, vérünkbe oltott védtelen hűség, az a sikoltó, láncokat oldó, borzongó óhaj, sunyi, kegyetlen, emberi szóval nevezhetetlen, amitől félsz, és amitől felek, amiért élsz, és amiért élek.
Én édesem, én édes kedvesem, Az elválás órája itt vagyon, Vonagló szívem végre megszakad, Az élet harcát immár felhagyom. Kifáradtam... nem küzdhetek tovább; Elzsibbadnak a lüktető erek... Leroskad a kínok bús vándora: Ki tégedet úgy imád, úgy szeret.
Pihenni térek, elpihenni hív A szenvedőkkel jót tevő halál, de, elviszem magammal képedet, Ki oltárképem, szentségem vall. Síromban is csak rólad álmodom; Hol virágot hajt hűlt szívem pora... Hol róla csattog a dalos madár, Ha fészket rejt a lombok sátora.
Mert lesz ott fészek, lesz dalos madár, Hol az elvirult költő elpihen; Hol rólad szövi örök álmait Szenvedésektől meggyötört szívem. Ez álmok-álma oly édes leszen: Nem háborítja többé földi nesz... A csattogó dal, mely egekbe tör, Szerelmemnek a folytatása lesz.
Hallgasd meg e dalt, jöjj ki majd ide; E dalok szárnyán beszélek veled: A párja után felsíró madár Ajkról hallod fájó lelkemet; Szerelmében: szerelmem száll feléd – Hozzád – utánad – későn és kora: Hol elpihenve, rólad álmodik, Megszakadt szívem hamvadó pora.
Ha elmegyek, csak egy arcot viszek magammal, a Tiéd, ahogy csöndes lángra gyújt a hajnal, kedves orrod, ajkad, szelíd mosolyú szemed, ezt viszem magammal, ha egyszer majd elmegyek.
Ha elmegyek, csak egy hangot viszek magammal, ahogy nevetsz, és mesélsz, és a dúdolós dal, és abban öröm, bánat, mind-mind benne lesznek, ezt viszem magammal, s benne lesz minden kezdet.
Ha elmegyek, egy érintés jön majd énvelem, abban benne lesz a tiszta, hűvös végtelen minden mély bársonya, puhán simító ujjad; hogyha fázom, pille-érintésedbe bújjak.
Ha elmegyek, a számban csak egy örök íz lesz legyőzve minden mást, a sóhajom, hogy ízlesz, újra él a gondolatra most is nyelvemen; ha elmegyek, ajkad íze ott lesz majd nekem.
Ha elmegyek, magammal viszek egy illatot, a bőröd, s hajad, ahogy a sátra rám hajolt, parfümöd, tested… ős-álmom ez az egyveleg. Ezt elviszem magammal, ha egyszer elmegyek.
Ha elmegyek, semmi mást, csak Téged vinnélek, lelked lelkembe oltva nincs fájó ítélet, sötét se rettent, sem léten túli képzetek. Csak Te leszel velem, ha egyszer majd elmegyek.
Miért kívánsz fordított vallomást? Miért vallatsz, hogy szerettem-e mást rajtad kívül, és mennyire szerettem, míg kezed, birtokul, kezembe vettem? Ne vallass, ne gondoltass a régi szeretőkre; ami nincs, nem is volt az, megsemmisült örökre.
Igen, szerettem. Mint orvosi kés boncol az objektív emlékezés, s felfejti a már halott idegszálat, mely egykor vonaglott, mint sebzett állat. A szívem meg se dobban, a régi tűz nem éget. Szerettem egy nőt. Jobban szerettem, mint ma téged.
Jobban szerettem, de értsd meg : nem őt! Benne szerettem minden ifjú nőt, mert véget ért a vaksötét gyerekkor. . . Jobban szerettem magamat is akkor. Ragyogott a halál is, akik öleltek, öltek, a dolog irreális fényben tündököltek.
Fényekben tündökölt a vad titok, hő szemem nem látott : világított. Fénye kihunyt már, a világ sötétebb, - de a sötétben fényleni lát téged! Csillogj, Margitka, tennen fényeddel csillogj fennen, fényeddel segíts engem az igaz úton mennem.
A bűvész istent, aki semmiből eget és földet és embert bűvöl, detronizálja már az érett férfi, ki a világot nem teremti : érti. Világolj hát, világom, világolj életemben, fényednél a világon a rendet megteremtem.
Egy sértett asszony oldalán, aki
Azon tűnődik és munkál örökkön,
Hogy ostorozzon jobban, hogy gyötörjön;
Ki minden jóra rásüti, hogy vétek,
Ki fél s nem ért, kit félek s nem értek;
Egy nő mellett, ki másra vágyik - többre -
S nincs tehetsége semmi az örömre,
S a fájdalom jogából mit sem enged,
S fájdít, ha fáj, és szenvedtet, ha szenved;
Ki igazamat sosem látta be,
Mert igazát szegezte ellene,
Míg védhetetlen vádjai alatt
meggyűlöltem magát az Igazat,
Egy nő mellett, kinek hóhéra lettem,
Ki tönkretett, kit én is tönkretettem,
S most úgy sajnáljuk és emésztjük egymást,
Mint élő bűnjelt, izzó szemrehányást;
Egy nő mellett, kit mindenekfelett
Gyűlölhetnék és mégis szeretek,
S a vágy, amelyen büszkeségem ég el,
Úgy hozzáláncol sajgó kötelével,
Hogy álmomban sem szabadolhatok,
Mellette, kivel élni nem tudok,
De aki nélkül elvesznék azonnal;
Ki bűntudattal büntet és iszonnyal,
Mert szemem láttán pusztul el miattam;
Kinek, amim volt, tékozolva adtam,
Most mégis rág, és sírva szegezi le,
Hogy koldus lett, hogy nincsen semmije,
Aki kifosztott, és akit kifosztok,
Kivel napjaim külön kicsi poklok,
De aki mellett egy-egy ritka percben
Haláltalanná, teljessé növekszem;
Mellette, ki - bár félem és gyalázom -
Egyedül méltó hozzám a világon,
Mellette élni, egy fedél alatt:
Ez most a tét és ez a feladat.
Törvényben sem és bűnben sem a társam.
Tudom, hogy nincs, és már nem is lehet
Jogom, hogy magam életedbe ártsam.
Tudom én, kedves, hogy virágaid
Énnekem már csak bánatot teremnek.
És mégis boldog és hálás vagyok
Azért, hogy vagy, és azért, hogy szeretlek.
Fellombozol, mint csonka fát a komló.
A legnagyobb rossz és a legnagyobb jó
Vagy énnekem a földön és égen.
Láng vagy, mely perzselt, míg köröttem lengett,
De távolabbról éltet és melenget:
Elvesztett társam, megnyert kedvesem.
tépi ketté álmomat.
Szememből elűzve a képet
a színeket, az arcodat.
S a néma csönd, ez marad csak
súlyos emlékkép csupán
bennem reggel ébredéskor
egy túl hosszú éj után.
De szemem lehunyva most is
előttem az az álom forog
így születnek a papírra vetve
ezek a lopva írt sorok.
az voltam, akinek születtem,
akivé váltam ésszel s erővel.
- Nem adom - mondtam.
- Nem is kérem - mondtad.
Amire föleszméltem volna,
balzsamos ujjaid kiszedték
zsigereim,
ördöngös erőművekbe vezetted
vérem,
idegeimből
pulóvert kötöttél
születésnapomra,
hogy védjen legalább a hidegtől,
ha már a halál ellen
neked sincs hatalmad.
Csak a szemem hagytad meg,
hogy lássam, milyen mesterien
játszol begykövekké csiszolódott
csontjaimmal.
- Játsszál csak - mondom.
Dobj minél magasabbra!
szavaimmal betakarlak,
el-elnézlek, amíg alszol.
Én sohasem rád haragszom,
de kit bántsak, ha nem téged,
az én vétkem, a te vétked,
mert akarva, akaratlan,
halálom hordod magadban,
s a fiammal, akit szültél,
halálom részese lettél,
és történhet már akármi
történhető, e világi,
oldhatatlan köt hozzád
a magasztos bizonyosság,
világrészek, galaktikák
távolából is mindig rád
emlékeztet ez a vétked.
Kit szeressek, ha nem téged.
jössz utánam,
csupasz a vállad,
csupasz a vállam,
s akar a bőrre
tapadó inget,
cipeljük pőre
kétségeinket,
meg azt a terhes,
meg azt az áldott,
azt a keserves
bizonyosságot.
Szándékot szándék
félve kerülget,
karjatárt árnyék
lopva feszül meg,
szólsz botladozva,
szolok dadogva,
s legyűrnek félszeg,
didergő félszek.
Szempillád néha
nyugtalan rebben,
mint lüktetés a
kötözött sebben,
s szavunk a semmi
rácsához koccan
kétemeletnyi
hűvös magosban.
Valami lomha
időtlenség
süketen kongja
ideges csendjét,
s ebből a csendből,
ösztönünk börtön-
odvából feltör,
feltör dübörgőn
az a parázsló,
magát veszejtő,
meg nem bocsátó.
el nem eresztő,
eszelős, fojtott
kényszerűség,
vérünkbe oltott
védtelen hűség,
az a sikoltó,
láncokat oldó,
borzongó óhaj,
sunyi, kegyetlen,
emberi szóval
nevezhetetlen,
amitől félsz, és
amitől felek,
amiért élsz, és
amiért élek.
Az elválás órája itt vagyon,
Vonagló szívem végre megszakad,
Az élet harcát immár felhagyom.
Kifáradtam... nem küzdhetek tovább;
Elzsibbadnak a lüktető erek...
Leroskad a kínok bús vándora:
Ki tégedet úgy imád, úgy szeret.
Pihenni térek, elpihenni hív
A szenvedőkkel jót tevő halál,
de, elviszem magammal képedet,
Ki oltárképem, szentségem vall.
Síromban is csak rólad álmodom;
Hol virágot hajt hűlt szívem pora...
Hol róla csattog a dalos madár,
Ha fészket rejt a lombok sátora.
Mert lesz ott fészek, lesz dalos madár,
Hol az elvirult költő elpihen;
Hol rólad szövi örök álmait
Szenvedésektől meggyötört szívem.
Ez álmok-álma oly édes leszen:
Nem háborítja többé földi nesz...
A csattogó dal, mely egekbe tör,
Szerelmemnek a folytatása lesz.
Hallgasd meg e dalt, jöjj ki majd ide;
E dalok szárnyán beszélek veled:
A párja után felsíró madár
Ajkról hallod fájó lelkemet;
Szerelmében: szerelmem száll feléd –
Hozzád – utánad – későn és kora:
Hol elpihenve, rólad álmodik,
Megszakadt szívem hamvadó pora.
de enyém messze tenyered,
és hirtelen csókom nyomán
finom köd futja be szemed.
Be édes fészekre talált
ajkamnak bujkáló tüze, -
szorongás száll fel szívedig,
s a reggel fűszeres íze
lángokkal csap szét ínyeden,
és minden ered megtelik
szúró villámokkal,amik
fel-felcikázva szívedig
vakítanak, s te nem tudod,
mitől őrült meg reggeled,
míg ajkam lassan, szomjasan
csókolja ájult tenyered.
a Tiéd, ahogy csöndes lángra gyújt a hajnal,
kedves orrod, ajkad, szelíd mosolyú szemed,
ezt viszem magammal, ha egyszer majd elmegyek.
Ha elmegyek, csak egy hangot viszek magammal,
ahogy nevetsz, és mesélsz, és a dúdolós dal,
és abban öröm, bánat, mind-mind benne lesznek,
ezt viszem magammal, s benne lesz minden kezdet.
Ha elmegyek, egy érintés jön majd énvelem,
abban benne lesz a tiszta, hűvös végtelen
minden mély bársonya, puhán simító ujjad;
hogyha fázom, pille-érintésedbe bújjak.
Ha elmegyek, a számban csak egy örök íz lesz
legyőzve minden mást, a sóhajom, hogy ízlesz,
újra él a gondolatra most is nyelvemen;
ha elmegyek, ajkad íze ott lesz majd nekem.
Ha elmegyek, magammal viszek egy illatot,
a bőröd, s hajad, ahogy a sátra rám hajolt,
parfümöd, tested… ős-álmom ez az egyveleg.
Ezt elviszem magammal, ha egyszer elmegyek.
Ha elmegyek, semmi mást, csak Téged vinnélek,
lelked lelkembe oltva nincs fájó ítélet,
sötét se rettent, sem léten túli képzetek.
Csak Te leszel velem, ha egyszer majd elmegyek.
Miért vallatsz, hogy szerettem-e mást
rajtad kívül, és mennyire szerettem,
míg kezed, birtokul, kezembe vettem?
Ne vallass, ne gondoltass
a régi szeretőkre;
ami nincs, nem is volt az,
megsemmisült örökre.
Igen, szerettem. Mint orvosi kés
boncol az objektív emlékezés,
s felfejti a már halott idegszálat,
mely egykor vonaglott, mint sebzett állat.
A szívem meg se dobban,
a régi tűz nem éget.
Szerettem egy nőt. Jobban
szerettem, mint ma téged.
Jobban szerettem, de értsd meg : nem őt!
Benne szerettem minden ifjú nőt,
mert véget ért a vaksötét gyerekkor. . .
Jobban szerettem magamat is akkor.
Ragyogott a halál is,
akik öleltek, öltek,
a dolog irreális
fényben tündököltek.
Fényekben tündökölt a vad titok,
hő szemem nem látott : világított.
Fénye kihunyt már, a világ sötétebb, -
de a sötétben fényleni lát téged!
Csillogj, Margitka, tennen
fényeddel csillogj fennen,
fényeddel segíts engem
az igaz úton mennem.
A bűvész istent, aki semmiből
eget és földet és embert bűvöl,
detronizálja már az érett férfi,
ki a világot nem teremti : érti.
Világolj hát, világom,
világolj életemben,
fényednél a világon
a rendet megteremtem.