Irodalom - Mi a Magyar? - Ki a magyar?

   

"...rendezni végre közös dolgainkat..."

Szigethy Gábor előszava


 


Fontos-e tudni, kik voltak az őseink?


 Nem Illyés Gyula az első, nem ő az utolsó, aki megfogalmazta a kérdést: ki a magyar? Honnan jöttünk, hová megyünk?


 Herder baljós jövendölése, amely a környező népek tengerében az idegen törzsű magyarság közeli pusztulását, eltűnését jósolta, mélyen belegyökerezett gondolkodásunkba. Volt, aki beletörődött fáradt-mélabús hazafisággal. Volt, aki tiltakozott, s turáni birodalomról álmodott. Sorvasztó beletörődés, romboló álom: múlt, jövő nélkül.


 Nyelvünk, nemzetünk megmaradt ezer éven át Európában messziről idetévedt idegennek. Rokonokra, sógorokra, atyafiságos baráti szóra minden ember vágyik, támaszra a bizonytalanságban, s nemcsak a magányos ember keresi rokonait, komáit - nemzet is örül, ha nem egy szál magában él, idegen nemzetektől abroncsoltan.


 Rokont keresni ezer éve szokás a Duna-Tisza mentén. Legszebben fénylett képzeletünkben a hun-magyar rokonság, vérünknek tudni Attilát, Isten ostorát, megdobogtatta minden magyar szívét. Sajnos a tudomány e szép álmot nem igazolta.


 Látványosabb s bódítóbb álom: sumér ősök, négyezer éves múlt, magyar birodalmi ókor. Képzelt múlt: képzelt jövő.


 Finnugor őseink halásztak, vadásztak az Urál lejtőin, Szibéria folyói mentén; történelmünk ott kezdődött.


 


Ki a magyar?


 Mordvinokkal beszélget Illyés Gyula 1934-ben Moszkvában. Orosz tolmács segíti a társalgást, egymás nyelvét a rokonok nem értik. Szavakat mondanak, felsejlik a hasonlóság, a közös eredet. A mordvin arcok egyike-másika dunántúli vagy alföldi magyar parasztember arcvonásait idézi. Aztán felcsendül egy népdal, mordvin nóta, s mintha Somogyszobon hangzana a dal, olyan ismerős. E motívum közös kincsünk a mordvinokkal, másfél évezred távolából rokonságunkra emlékezteti a beszélgető, dúdolgató társaságot; amikor a hajdani ősök énekelték Ázsia vad pusztáin e dallamot.


 Máskor finnekkel találkozik s beszélget Illyés Gyula a berlini pályaudvar éttermében. Közös szavakat morzsolgatnak, amelyeket megőrzött mindkét nyelv valamikori halászó-vadászó mindennapjainkból. Nyelvünk emlékezetében él hajdani közös életünk.


 A finnek északra mentek, népek sokaságán verekedték keresztül magukat, megtelepedtek északi hazájukban. Mi délre indultunk, ezer éve letanyáztunk a Kárpát-medencében. Süvített itt a szél, jöttek-mentek a népek, tatárok, törökök, németek, mások. Hoztak, vittek, magukéból is itt hagytak, itt felejtettek ezt-azt.


 Ősi dallamvilágunk, szavaink, szokásaink egy része elporladt az időben. Új szavak, új dallamok, új szokások rétegződtek valamikori kincseinkre. Ázsiai ugorokból európai magyarok lettünk.


 Ki a magyar?


 Amikor Illyés Gyula 1939-ben leírta és végiggondolta e kérdést, sokan hajlamosak voltak hazánkban hinni, hirdetni: az magyar, akinek egyenes ági őse Árpád apánkkal érkezett Ázsiából.


 S mert anyakönyvi kivonat, apák, nagyapák talmi vérvonala alapján őrültek döntötték el, ki magyar, ki nem - sokak számára csengett gyanúsan a kérdés: ki a magyar?


 Nem a kérdés elhibázott vagy felesleges. A hazug válaszok vastag rozsdája rámerevedett gondolkodásunkra: a sokféle rozsdát kellene magunkról levakarni.


 Hányan értették 1939-ben Illyés Gyula rozsdamentes válaszát? "Ha egy indián kisdedet egynapos korában egy kecskeméti tanyára hoznának, az is a magyar testvériséget örökölné."


 Hogyan? Ereiben csipetnyi ázsiai vér nélkül, kardforgató végvári vitéz vagy harcsabajszú magyar paraszt ős nélkül, csupán mert egy kecskeméti tanyán nevelődött, magyarrá lehet egy idevetődött indián?


 Lehet - mert nem szükségszerűen lesz azzá. A falra aggatott, kiglancolt ősi kard s kutyabőr nem tesz magyarrá senkit, ha gondolkodásában, érzelmeiben nem magyar. A rézbőrű indiánporontyból lehet magyar ember; a harcsabajszú, Amerikába kitántorgott magyarból jenki.


 "Egy-egy népet nem a testi hasonlóság, hanem a közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít s választ el egy más múltú és más jelenű néptől."


 Közös múlt: finnugor rokonságunk, nyelvünkben, mozdulatainkban, dallamainkban megőrzött ősi kultúránk, a kalandozások emléke, a honfoglalás, az államalapítás, Szent István, a tatárjárás, Mátyás király, a mohácsi vész, a három részre szakadt ország, Bocskay, Zrínyi, Rákóczi, március idusa, a szabadságharc, Világos... Ezer év Ázsiában, ezer év Európában.


 Hasonló gond: elkötelezett tartozásunk egy nép halálához, feltámadásához.


 Egy haza: nem csupán a föld, a Kárpát-medence, ahol éltünk és élünk; a haza: létezésünk az időben. Az emberiség általunk megélt, reménytelenül boldog évszázadai, a magyarság története, amivel mi tettük gazdagabbá az emberiség egyetemes történelmét.


 Magyar, aki vállalja, megtartja életében, halálában a közös múltat, a hasonló gondot, az egy hazát.


 Ki a magyar? - kérdezte Illyés Gyula 1939-ben. Lengyel földön már dübörögtek a német páncélosok, Bécsben cvikkeres SS-tisztek masíroztak, Budapesten országolt a lovastengerész, és politikai meggyőződésükért, származásukért magyarságuktól, szabadságuktól, életüktől fosztottak meg embereket. Pengevillanású volt a mondat: "Magyar énelőttem az, aki nem bírja a homályt, sem a börtönben, sem a gondolatban."


 Ki a magyar? - a kérdés azt rettenti, akit nem rettent börtönben, gondolatban a homály.


 


Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?

Mit mond a nyelv

Mit mond a nyelv


Nem írástudóknak, nem az úri rendnek,


De beszélek szűrös gubás embereknek...


Petőfi


Jó egynéhány esztendővel ezelőtt, egy decemberi éjszakán a berlini Frigyes-pályaudvar peronján fel-alá járva hangosan vitatkoztam egy magyar barátommal. Éjfél felé járt az idő, iszonyú hideg volt; körülöttünk a vonatra várakozók mintha parázson álltak volna, úgy kapkodták a lábukat. A szemöldököt, a bajuszt dérrel vonta be a fagy. A vita kettőnk között magyarul folyt, elég hangosan, talán már több is volt, mint vita. Vélt igazunk mellett nyilván a hideg is ingerelt bennünket. Egyszerre két ismeretlen fiatalember lépett hozzánk.


- Bocsánat, maguk magyarok? - kérdezte az egyik németül, arcán tétova, bocsánatkérő mosollyal. Jól megtermett, szőke fiatalember volt.


Épp egy mondat közepén tartottam, nem sok kedvem volt válaszolni; németül különben is csapnivalóan tudtam.


- Azok vagyunk - mondta barátom egy kis idő múlva és egy kicsit kihívóan.


Az ismeretlen erre letette utazótáskáját; arcán a tétova mosolyt a boldog meghatottság mosolya váltotta fel. Kezét felénk nyújtotta, aztán hol akadozva, hol gyorsvonatsebességgel nekilendülve mondott valamit. Németül mondta, egy szót sem értettem belőle. A következő pillanatban átölelt, azt hiszem, meg is csókolt: Szeme mindenesetre könnyekkel küzdött. Karjai közül csodálkozó, kérdő pillantást vetettem barátom felé.


 


Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?

Rokonok vagyunk

- Azt mondja, hogy ők meg finnek - magyarázta barátom. Erre rajtam is erőt vett a meghatottság. Valóban olyasfajta érzés áradt el rajtam, mint amikor egyszer, négyévi távollét után végre találkoztam egyetlen testvérbátyámmal. Finn testvéreinktől, tudtam, jó néhány ezer évvel ezelőtt váltunk el, valahol az Urál és a Volga között. Érthető hát, hogy elég sokáig maradtunk így összeölelkezve, miközben egymás hátát ütögettük.


Beszélni, sajnos, nem tudtunk; közös anyánk hajdani nyelvéből az ezer esztendők alatt mindketten sokat elfeledtünk. De ez nem volt akadály. Azonnal elhagytuk a pályaudvart; ők is, mi is elhalasztottuk az utazást, beültünk egy vendéglőbe. Ismétlem, én nemigen értettem meg őket még németül sem, barátom volt a tolmács.


A finnek lelkesülten, elragadtan beszéltek Magyarországról, a napsütötte déli rónákról, ahol mellesleg sohasem jártak. És még lelkesültebben a dicső magyar népről, az ő hatalmas testvéreikről, akik közül elevent életükben először a mi személyünkben láttak. Sok mindent tudtak rólunk. Kigyúlt arccal emlegették Árpádot, Hunyadit, Petőfit. Mellem feszülni kezdett, valami személyes közt éreztem e nagy férfiakhoz; először éreztem egy hatalmas nemzet fiának magamat. A finnek nem győzték dicsérni hősiességünket, szabadságszeretetünket, műveltségünket, melyet annak idején, leszállva az ázsiai törpe lovakról, oly gyorsan megszereztünk. Helyeslően bólintottam. Mit tagadjam, hősnek, szabadságszeretőnek, sőt feledve, hogy még németül sem tudok, roppant műveltnek éreztem magam. A finnek fölfelé tekintettek ránk. Mindketten diákok voltak, nyelvészek. Én is annak, nyelvésznek készültem. Így rengeteg szót ismertünk egymás nyelvéből, olyanokat is, amelyek az egypár ezer éves távollét alatt álruhát öltöttek magukra. Előkerestük ezeket is.


 


Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?

Ősi áldomás hallal, vajjal, vízzel

Tréfából a vendéglőben csak olyan ételt rendeltünk, amelynek neve mindkettőnk nyelvében megvolt, amelyet tehát még közös őseink is fogyaszthattak ázsiai lakomáikon. Halat rendeltünk, mert azt finnül is kalanak hívják, aztán vajat, illetve a finnek szerint vojat. Kértünk még szarvast is, amit a finnek szarvinak neveznek. Sajnos, nem kaptunk. Mivel azt a finnek is vezinek ismerik, mindehhez csak vizet ittunk, mégpedig jégbe hűtve, tekintettel arra, hogy a jég finnül is jee. Így ültük meg az áldomást, így vigadtunk, hogy alkalmunk akadt nem is annyira az ételeket, mint inkább a szavakat nyelni, azaz njele, mint ők mondják. Kamaszos jókedvünkben majdnem kézzel ettünk, csak azért, mert a kéz finnül is kézi. Aztán nagy sokára mégis nekikészülődtünk, elmenni, amit ők így fejeznek ki, hogy mene.


 


Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?

A többi rokon

 Ez volt az első találkozásom a rokonokkal. Azután jó ideig csak könyvekben kerestem őket. Jól megismerkedtem a finnek történetével, az ő Hadurukkal, a csodálatos Kalevala ravasz és bájos Ukkójával, és ez az ismerkedés nem volt kevésbé megható, mint az a berlini. Aztán az összehasonlító szótárak és nyelvi kiadványok sűrű és nem egykönnyen áthatolható bozótjaiban jól összebarátkoztam a többi rokonnal is, a gazdag finnek és észtek után a zürjénekkel, osztjákokkal és főleg vogulokkal, akik a legszegényebb rokonok, de akik a legközelebb állnak hozzánk; velük már nemcsak sok szavunk és mondatszerkezetünk közös, de szavaikból, némi keresgéléssel, mint egyik kitűnő nyelvészünk megtette, olyan egész mondatokat lehet összeállítani, amelyeket egy kis odafigyeléssel minden magyar megérthet.


 Hurem-szát-husz hulach-szem empem viten eli.


 Háromszázhúsz hollószemű ebem vízen él.


 Első látásra elég bajos megérteni. De érezzük, hogy ezt a vogul nyelvet nagyon könnyen megtanulhatnánk. Mindenesetre sokkal könnyebben, mint például a németet vagy oroszt.


 Épp ilyen belső hasonlóságot mutat a magyarral az osztják is:


 Pegte lau lasinen menl tou szilna.


 Fekete ló lassan megy a tó szélén.


 Ezekkel még jobban szerettem volna találkozni. Istenem, oly kevesen vagyunk! Vogul mindössze ötezer él ott fenn, az északi sarkvidék közelében, ahova konok szabadságszeretetükben, reménytelen, de véres harcaik után az orosz zsarnokság elől felhúzódtak. Osztják húszezer van. Az egész finnugor család, belevéve még a liveket és a vótokat is, alig számlál húszmilliónál több lelket, s ebből tizenkét és félmillió a magyar. A föld kétezermillió emberének tehát alig egy százalékát mondhatjuk mi magyarok, úgy-ahogy, rokonnak.


 Végre személyesen megismerhettem egy-kettőt a messzebb maradt, szegényebb rokonok közül is. Néhány éve alkalmam akadt, hogy Oroszországba utazhassam. A szegényebb rokonok nagy része ott él. Nagyobb részük az Urálon innen, még Európában, kisebb részük, de épp a nyelvileg hozzánk legközelebb állók, az Urálon túl, Észak-Szibériában. A világ végére elmentem volna értük; elmennék ma is.


 


Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?

Aki megtanult magyarul... és palócul

 Azóta elég sűrűn láttam rokont. Volt olyan is, akivel az egész idő alatt magyarul beszélhettem. Hadd mondjam még ezt el, szórakoztató és egy kicsit borzongató élmény volt, most néhány hónapja esett meg velem, itt Pesten.


 Ez a rokon hatvan év körüli kedves bácsi volt, könyvből tanult magyarul, ezelőtt vagy negyven évvel. Az egyik rokon nép egyetemén a magyar és a vogul hangtan tudós tanára. Magyar kiejtése kísértetiesen tökéletes volt, a nyelvjárásokat is ismerte, s ha kívántam, a palóc dialektusban kezdett mondatokat szegedi vagy göcseji tájszólásban fejezte be. (Esetleg szoszvai vagy kondai vogulban.) A kiejtéssel tehát nem volt baj, noha a tanár úr leginkább csak az óráin gyakorolta a magyart, eleven magyarral nem sok alkalma volt társalogni. Épp ezért beszéd közben mindig egy kis szünetet tartott, összegyűjtötte legalább egy tökéletes mondat erejéig a mondandót, a szavakat; nem akart akadozni. De honnan gyűjtötte a szavakat? Ez volt kísérteties: szellemidéző.


 Az egyik szót Vörösmarty verseiből vette, a másikat Zrínyiből; volt olyan, amelyért Levédiáig nyúlt vissza, szemem előtt kapta ki a nyelv alsó rétegéből, gyorsan megtörölgette, hogy én is ráismerjek, úgy nyújtotta felém. Kedves kék szemét összevonva, rövid hallgatás után egyszer például ahelyett, hogy strand, azt mondta: föveny. Másszor sógor helyett azt, hogy süv, úgy, ahogy ezt a középkorban mondták őseink, majd pillanatnyi szórakozottságában az igéket egy egész mondaton át úgy ragozta, mint ezelőtt hétszáz évvel a Halotti Beszéd prédikátora. Ahelyett, hogy "hirtelen", egyszer azt mondta: újságtalan.


 Ekkor villant elém, hogy a hirtelen szóban a hír van elrejtve; egyszeriben ízlelni tudtam a kifejezést. Még sok ilyen szót leleplezett, megízleltetett velem akaratlanul is. "Ájtatosság nélküli" - mondta például haragosan valakire, aki elég gorombán kételkedni mert a finn-magyar nyelvrokonságban. Kipirult arcán láttam, hogy valami keményet akar mondani. Csodálkozva néztem rá. "Ájtatosságtalan!" - javította ki magát. Aztán, homlokára csapva, végre meglelte a helyes kifejezést: "Szemtelen" - mondta. Ekkor jöttem rá, hogy a szemtelen szóban nem a szem van elrejtve (aminek semmi értelme sem volna), hanem a szent szó, a buzgalom, a hit. A szemtelen az, aki semmit sem tart szentnek, még a finnugor rokonságot sem. Napokig elhallgattam volna a tanár urat; úgy éreztem, igazán csak tőle tudnám megtanulni a magyar nyelvet. A múltján át annak jelenét. Ő mindezt ismerte, s akaratlanul mintha percenként felboncolta volna a nyelvet. Elbűvölten néztem keze nyomát, a nyelv idegrendszerét, csontvázát, egész titkos anatómiáját és hasonlóságát a többi nyelvekkel, amelyekkel egy anyától született.


 Az előkelő eredet fitogtatását ízléstelennek érzi az ember, a szegény rokonnal való törődést viszont kötelességnek. Ránk magyarokra az utóbbi hárul. Gondoljuk el, vannak nemzetek, akik büszkélkedve mint bátyjukra tekintenek ránk, segítséget és példát várnak tőlünk; a jövőben egyre többet fognak várni.


 Vogul, osztják, zürjén, cseremisz, mordvin - mennyi név! És mennyit tehetünk még hozzájuk, kezdve a hunoktól egész a jászokig, besenyőkig, kunokig. Ez mind rokon, ez valamikor mind egy családhoz tartozott. Ideje, hogy végre egy kis rendet teremtsünk ebben a kiterjedt, de sajnos, csak névre oly nagyszámú famíliában.


 


Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?

Mit mond a vér

Alig száz éve, hogy mi, magyarok valami bizonyosat tudunk eredetünkről. Az első följegyzések szerint a magyarok a hunoktól származtak és első nagy királyunk Attila volt. A falusi fonókban, a pásztortüzeknél a mesemondók is ezt mesélték századokon át csodálatos konoksággal. A tudósok egész a legújabb időkig minden módon cáfolták ezt a hagyományt: oly meseszerű volt! Nem a tudósoknak volt igazuk. Valóban meseszerű, amit a nép vallott az ősökről, mégis az jár közelebb az igazsághoz.


 Származásunk leghitelesebb történetét is úgy kezdhetnénk, mint egy mesét: hol volt, hol nem volt... szerencsés házasság is lesz benne. De kezdjük az elején, menjünk vissza, ameddig csak lehet.


 Midőn az emberiségben már fajtákat lehetett megkülönböztetni, az árják, sémiták, kamiták, kínaiak mellett élt még egy ősnép, melyet lakóhelye, az Urál- és az Altaji hegység után urál-altaji népnek neveztek.


 Mint minden nép, ez is egyre újabb és újabb csoportokra vált. Különváltak az uráliak és külön az altajiak.

Az uráliak szétszóródnak

 Az uráliakból elszakadtak a szamojédok. Megmaradtak a finnugorok.


 Ezt a finnugor népet mi magyarok az eredet szempontjából már úgy tekinthetjük, mint a családban a nagyapát. Említettünk eddig néhány közös szót; ezeket már ez a nép is ismerte, akkor még az egész rokonság együtt volt.


 Krisztus születése előtt ötszáz vagy ezer évvel történhetett, hogy ez a nép is kettévált. Az egyik része az Urál hegység felől a mai Finnország irányába indult; zöme, a mai finn nép, el is jutott oda, de útközben a százados vándorlás alatt kisebb-nagyobb tömegeket hagyott hátra, előbb a votjákokat és a zürjéneket, aztán a cseremiszeket és mordvinokat. A nagyatyai nép másik fele helyben maradt.


 


Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?

Az ugorok

Ezt ugor népnek hívták. Saját nevét maga a nép körülbelül így mondta, hogy "manysi". Jegyezzük meg ezt a fura nevet, nemsokára megbarátkozunk vele, könnyebb lesz kiejteni.


 


Ha előbb a finnugor népet nagyapához hasonlítottuk, ezt apának tekinthetjük. Vagy még inkább anyának, anyanyelvünket tőle kaptuk.


 


Csöndes, békeszerető nép volt ez. Alatta délen az ide-oda vándorló népek versengve pusztították egymást; ő elhúzódott e harcoktól, az északi mocsaras erdőkbe vette be magát, ott vadászgatott és halászgatott.


 


Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?

Délkeletről fellovagol egy nép

 Talán ma is ott élne, ha délkelet felől nem lovagol fel hozzá egy nép, a csatázók közül. Ez még a többinél is harciasabb és verekedőbb természetű volt. Mégsem ellenségként jött, vagy ha úgy jött is, hamar megbékült. Ha a csendes, erdőlakó nép volt az anya, ez az újonnan érkezett lovas harcos nép lett az apa. A mienk. Mert e két nép egyesüléséből származtak már egyenes ágon a magyarok.


 Természetében bármennyire különbözött is ez a kardforgató nép a halászoktól, nem volt teljesen idegen. Annak az urál-altaji ősi törzsnek volt egyik ága, amelyből egykor az erdőlakók elődei is kikerültek.


 


Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?


41 cikk | 1 / 5 oldal