A Hortobágy beüzent Debrecenbe: „Civis-urak, már holnap délelőtt Nagy baj lészen.” És ijedt táncot roptak Debrecenben a tatár-agyvelők. „Civis-urak, már holnap nagy baj lészen: Gőzösön jár ma már az ember-ész S a Délibáb Délibábnak maradni Nem akar már. És ennyi az egész.” „Basahalmától ős Péterfiáig Ájer pezseg. Úgy hívják: Gondolat. Fütyöl ez a kerek, tatár fejekre: Civis-urak, haboznak még sokat?” „Majd holnap tán nem lesz idő megtérni, Korrigálni az ősi nagy hibát: Civis-urak, nagy baj lészen majd akkor, Ha vörösen bejön a Délibáb.”
Megtudtam, hogy titkokat rejteget A mi Dunánk, ez a vén róka, Mikről talán sohase álmodott Az ősi barlang-tüzek óta Ez a közönyös Európa.
Megloptam a vén Iszter titkait, Titkait az árnyas Dunának. Magyar földön ravasz a vén kujon, Hisz látott ő búsabb csodákat. De akkor pletyka-kedve támadt.
Vallott nekem, nem is tudom, mikor: Tavasz volt és ő csacska-részeg. Táncolt, dalolt, kurjongatott, mesélt, Budapestre fitymálva nézett S gúnyos nótákat fütyörészett.
Talán Szent Margit híres szigetén Állott velem részegen szóba. (Ma is félve kalimpál a szivem S hajh, már régen késik e nóta. Ugye, Iszter, vén folyam-róka?)
Nagy-komoly lett akkor a vén Duna. Torkán hűlt vad, tavaszi kedve. Olyan volt, mint egy iszákos zseni. Alig mert nézni a szemembe S én vallattam keményen, egyre.
"No, vén korhely, láttál egy-két csodát, Mióta ezt a tájat mossa Sápadt vized, árnyas, szörnyű vized, Mely az öreg árnyakat hozza. Gyónjál nekem, vén falurossza."
"Mindig ilyen bal volt itt a világ? Eredendő bűn, lanyha vétek, Hideglelés, vergődés, könny, aszály? A Duna-parton sohse éltek Boldog, erős, kacagó népek?"
S halk mormolással kezdte a mesét A vén Duna. Igaz az átok, Mit már sokan sejtünk, óh, mind igaz: Mióta ő zúgva kivágott, Boldog népet itt sohse látott.
A Duna-táj bús villámháritó. Fél-emberek, fél-nemzetecskék Számára készült szégyen-kaloda. Ahol a szárnyakat lenyesték S ahol halottasak az esték.
"Sohse lesz másként, így rendeltetett", Mormolta a vén Duna habja. S boldogtalan kis országok között Kinyújtózott a vén mihaszna És elrohant tőlem kacagva.
Reggelre én már messze futok S bomlottan sírok valahol: Most sírni, nyögni nem merek én, Páris dalol, dalol. Én elmegyek most, hazamegyek, Már sziszeg, dohog a vonat, Még itt van Páris a szivemen S elránt az alkonyat.
Most fût bolond-sok álmom alá A füttyös, barna szörnyeteg. Holnap fehérebb én leszek-e Vagy a svájci hegyek?
Holnap fehérebb én leszek, én. Téli sírkertek szele jõ, Küldi már a csókjait nekem A magyar Temetõ.
Óh, az élet nem nagy vigalom Sehol. De ámulni lehet. Szép ámulások szent városa, Páris, isten veled.
Az én hûtlen, beteg istenem Ülje itt mindig vad torát: A tûzcsóvás, felséges Öröm. Dalolj, dalolj tovább.
Tõled hallja a zsoltárokat E koldus, zûrös, bús világ S az életbe belehazudunk Egy kis harmóniát.
Dalolj, dalolj. Idegen fiad Daltalan tájra megy, szegény: Koldus zsivaját a magyar Ég, Óh, küldi már felém.
Fagyos lehellet és hullaszag Száll ott minden virág felett. Elátkozott hely. Nekem: hazám. A naptalan Kelet.
Mégis megyek. Visszakövetel A sorsom. S aztán meghalok, Megölnek a daltalan szivek S a vad pézsma-szagok.
Megölnek és nem lesz mámorom, Kinyúlok bután, hidegen. Páris, te óriás Daloló, Dalolj mámort nekem.
Csipkésen, forrón, illatosan Csak egyszer hullna még reám S csókolná le a szemeimet Egy párisi leány.
Az alkonyatban zengnének itt Tovább a szent dalok. Kivágtatna a vasszörnyeteg És rajta egy halott.
A Halál-tó fölött kerengünk, Szép, bátor, büszke madarak. S a tóban nagy, förtelmes és rest Kígyó-fejű, éhes halak. Ezt a bűz-lehű bús tavat Így is nevezik: Magyarország.
Hiába minden, mind lehullunk, Húz a Halál-tó: elveszünk. Hiába lelkünk, lángolásunk, Szerelmünk, jóságunk, eszünk. Erőt mi rajta nem veszünk: Halál-tó marad Magyarország.
Kúnfajta, nagyszemû legény volt, Kínzottja sok-sok méla vágynak, Csordát õrzött és nekivágott A híres magyar Hortobágynak. Alkonyatok és délibábok Megfogták százszor is a lelkét, De ha virág nõtt a szivében, A csorda-népek lelegelték.
Ezerszer gondolt csodaszépet, Gondolt halálra, borra, nõre, Minden más táján a világnak Szent dalnok lett volna belõle.
De ha a piszkos, gatyás, bamba Társakra s a csordára nézett, Eltemette rögtön a nótát: Káromkodott vagy fütyörészett.
E föld a lelkek temetõje, Ciprusos, árva temetõje, Sok vér ömlött itt valaha S maggyilkos méreg lett belõle. Itt azok éltek, kik nem éltek, A legkülömbek sohse éltek, Itt meddõ a nagy gerjedés S százszor boldogak a vetéltek.
Ez a szomorú magyar róna, Halálszagú, bús, magyar róna, Hány megölt lélek sikoltott Bús átkot az egekig róla.
Óh, boldogak itt, kik nem éltek, A legkülömbek sohse éltek, Itt meddõ a nagy gerjedés S százszor boldogak a vetéltek.
Sósabbak itt a könnyek S a fájdalmak is mások. Ezerszer Messiások A magyar Messiások. Ezerszer is meghalnak S üdve nincs a keresztnek, Mert semmit se tehettek, Óh, semmit se tehettek.
Elvadult tájon gázolok: Õs, buja földön dudva, muhar. Ezt a vad mezõt ismerem, Ez a magyar Ugar. Lehajlok a szent humuszig: E szûzi földön valami rág. Hej, égig-nyúló giz-gazok, Hát nincsen itt virág?
Vad indák gyûrûznek körül, Míg a föld alvó lelkét lesem, Régmult virágok illata Bódít szerelmesen.
Csönd van. A dudva, a muhar, A gaz lehúz, altat, befed S egy kacagó szél suhan el A nagy Ugar felett.
„Civis-urak, már holnap délelőtt
Nagy baj lészen.” És ijedt táncot roptak
Debrecenben a tatár-agyvelők.
„Civis-urak, már holnap nagy baj lészen:
Gőzösön jár ma már az ember-ész
S a Délibáb Délibábnak maradni
Nem akar már. És ennyi az egész.”
„Basahalmától ős Péterfiáig
Ájer pezseg. Úgy hívják: Gondolat.
Fütyöl ez a kerek, tatár fejekre:
Civis-urak, haboznak még sokat?”
„Majd holnap tán nem lesz idő megtérni,
Korrigálni az ősi nagy hibát:
Civis-urak, nagy baj lészen majd akkor,
Ha vörösen bejön a Délibáb.”
A mi Dunánk, ez a vén róka,
Mikről talán sohase álmodott
Az ősi barlang-tüzek óta
Ez a közönyös Európa.
Megloptam a vén Iszter titkait,
Titkait az árnyas Dunának.
Magyar földön ravasz a vén kujon,
Hisz látott ő búsabb csodákat.
De akkor pletyka-kedve támadt.
Vallott nekem, nem is tudom, mikor:
Tavasz volt és ő csacska-részeg.
Táncolt, dalolt, kurjongatott, mesélt,
Budapestre fitymálva nézett
S gúnyos nótákat fütyörészett.
Talán Szent Margit híres szigetén
Állott velem részegen szóba.
(Ma is félve kalimpál a szivem
S hajh, már régen késik e nóta.
Ugye, Iszter, vén folyam-róka?)
Nagy-komoly lett akkor a vén Duna.
Torkán hűlt vad, tavaszi kedve.
Olyan volt, mint egy iszákos zseni.
Alig mert nézni a szemembe
S én vallattam keményen, egyre.
"No, vén korhely, láttál egy-két csodát,
Mióta ezt a tájat mossa
Sápadt vized, árnyas, szörnyű vized,
Mely az öreg árnyakat hozza.
Gyónjál nekem, vén falurossza."
"Mindig ilyen bal volt itt a világ?
Eredendő bűn, lanyha vétek,
Hideglelés, vergődés, könny, aszály?
A Duna-parton sohse éltek
Boldog, erős, kacagó népek?"
S halk mormolással kezdte a mesét
A vén Duna. Igaz az átok,
Mit már sokan sejtünk, óh, mind igaz:
Mióta ő zúgva kivágott,
Boldog népet itt sohse látott.
A Duna-táj bús villámháritó.
Fél-emberek, fél-nemzetecskék
Számára készült szégyen-kaloda.
Ahol a szárnyakat lenyesték
S ahol halottasak az esték.
"Sohse lesz másként, így rendeltetett",
Mormolta a vén Duna habja.
S boldogtalan kis országok között
Kinyújtózott a vén mihaszna
És elrohant tőlem kacagva.
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.
Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbúsong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.
Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.
Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomorúan magyar.
Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.
És, jaj, hiába, mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék
Százszor is, végül is.
S bomlottan sírok valahol:
Most sírni, nyögni nem merek én,
Páris dalol, dalol.
Én elmegyek most, hazamegyek,
Már sziszeg, dohog a vonat,
Még itt van Páris a szivemen
S elránt az alkonyat.
Most fût bolond-sok álmom alá
A füttyös, barna szörnyeteg.
Holnap fehérebb én leszek-e
Vagy a svájci hegyek?
Holnap fehérebb én leszek, én.
Téli sírkertek szele jõ,
Küldi már a csókjait nekem
A magyar Temetõ.
Óh, az élet nem nagy vigalom
Sehol. De ámulni lehet.
Szép ámulások szent városa,
Páris, isten veled.
Az én hûtlen, beteg istenem
Ülje itt mindig vad torát:
A tûzcsóvás, felséges Öröm.
Dalolj, dalolj tovább.
Tõled hallja a zsoltárokat
E koldus, zûrös, bús világ
S az életbe belehazudunk
Egy kis harmóniát.
Dalolj, dalolj. Idegen fiad
Daltalan tájra megy, szegény:
Koldus zsivaját a magyar Ég,
Óh, küldi már felém.
Fagyos lehellet és hullaszag
Száll ott minden virág felett.
Elátkozott hely. Nekem: hazám.
A naptalan Kelet.
Mégis megyek. Visszakövetel
A sorsom. S aztán meghalok,
Megölnek a daltalan szivek
S a vad pézsma-szagok.
Megölnek és nem lesz mámorom,
Kinyúlok bután, hidegen.
Páris, te óriás Daloló,
Dalolj mámort nekem.
Csipkésen, forrón, illatosan
Csak egyszer hullna még reám
S csókolná le a szemeimet
Egy párisi leány.
Az alkonyatban zengnének itt
Tovább a szent dalok.
Kivágtatna a vasszörnyeteg
És rajta egy halott.
Hunniában valami készül,
Rongyos hadak, roppant hadak
Seregelnek vígan, vitézül.
Máma Tűz-ország Magyarország,
Fagyott testét a láng befutja,
Csoda esett. Földre esett,
Benépesült a Hadak Utja.
Százezernyi parittyás Dávid
Készül bízón, dalolva rátok:
Ejh, jó urak, dicső urak,
Ilyen gyávák a Góliátok?
E roppant nép nem Csaba népe,
Melyről legenda szólott néktek,
Más nép e nép, ez csak a Nép,
A fölkelt Nép. S ugy-e, remegtek?
Dobban a Föld s piros virágos,
Nagy kedvvel a Napot köszöntjük.
És láng-folyó, szent láng-folyó
Minden utca, ha mi elöntjük.
Új hadsereg a Hadak Utján,
Új legenda, új harcos ének:
Ez a jövő, a kész Jövő
S pirkadása a magyar Égnek.
Ez az ezer évig nyomorgók
Százszor lesujtott, bús csapatja,
De az erő, a friss Erő
S vígságát a nagy Élet adja.
Ágyu, gyilok, úri bitangság
Nem fog a mi dús ereinken:
Ha meghalunk, hát meghalunk
S ha meghalunk, meghalt itt minden.
Mi vagyunk: Jövő és Igazság,
Engesztelés és nagy Ítélet,
És mi vagyunk, csak mi vagyunk
Jó Sors, ha kell, s ha nem kell: Végzet.
Minden mienk: csak a tűrés nem
S nincs hatalom, amely megingat
És hangosan, nagy-hangosan
Idézzük meg hóhérainkat.
Ez az ország a mi országunk,
Itt most már a mi kezünk épít,
Tobzódtatok, tobzódtatok,
Éppen elég volt ezer évig.
Hír és dal ma riongva vág szét
Városfalak közt, falvan, pusztán:
Itt van a nép, megjött a Nép
Vihar-irammal, Hadak Utján.
Itt van a nép, trónt ülni fog most
Ezer évig férge a rögnek,
Ítél a nép, ítélni fog
S ezerszer jaj a bűnösöknek.
Szép, bátor, büszke madarak.
S a tóban nagy, förtelmes és rest
Kígyó-fejű, éhes halak.
Ezt a bűz-lehű bús tavat
Így is nevezik: Magyarország.
Hiába minden, mind lehullunk,
Húz a Halál-tó: elveszünk.
Hiába lelkünk, lángolásunk,
Szerelmünk, jóságunk, eszünk.
Erőt mi rajta nem veszünk:
Halál-tó marad Magyarország.
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát õrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.
Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nõtt a szivében,
A csorda-népek lelegelték.
Ezerszer gondolt csodaszépet,
Gondolt halálra, borra, nõre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belõle.
De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.
Ciprusos, árva temetõje,
Sok vér ömlött itt valaha
S maggyilkos méreg lett belõle.
Itt azok éltek, kik nem éltek,
A legkülömbek sohse éltek,
Itt meddõ a nagy gerjedés
S százszor boldogak a vetéltek.
Ez a szomorú magyar róna,
Halálszagú, bús, magyar róna,
Hány megölt lélek sikoltott
Bús átkot az egekig róla.
Óh, boldogak itt, kik nem éltek,
A legkülömbek sohse éltek,
Itt meddõ a nagy gerjedés
S százszor boldogak a vetéltek.
S a fájdalmak is mások.
Ezerszer Messiások
A magyar Messiások.
Ezerszer is meghalnak
S üdve nincs a keresztnek,
Mert semmit se tehettek,
Óh, semmit se tehettek.
Õs, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezõt ismerem,
Ez a magyar Ugar.
Lehajlok a szent humuszig:
E szûzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?
Vad indák gyûrûznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.
Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.