A Magyar Tenger élővilágát, egészen más szempontból mutatjuk be, Közép-Európa legnagyobb állóvizét. A Balaton ugyanis nem csupán egy csokoládégyártó cég fantáziáját ragadta meg, hanem számos fotós is megörökítette különleges természeti adottságait, és emellett megannyi magyar költőt és írót is megihletett.
Első nyelvi emlékünk a Tihanyi alapítólevél, melyet 1055-ben készítettek el I. András rendeletére. Az okirat a tihanyi monostor birtokának összeírását tartalmazza, és bár csak szórványemlék (néhány szó szerepel magyarul benne), mégis igen fontos szerepe van irodalmunkban. A Tihanyi-félszigeten ma is megtalálható az a bencés apátság (bár az épület rég nem ugyanaz), amely kibocsátotta e jeles dokumentumot.
A szépirodalmi alkotások között szinte kimeríthetetlen ama nagy szerzők sora, akiknek műveiben megjelenik a Balaton. Berzsenyi Dániel verse, A füredi kúthoz az 1820-as évek elején íródott, a költő akkoriban lelkes látogatója volt Balatonfürednek. Pozitív érzelmeket fejez ki versében, amiket a füredi kúthoz köt:
” Így adta vissza életadó ered,
Oh, kútfő, nekem az életet és reményt.
Így ébredék fel, s így ölelt meg
Partidon új öröm, új rokon kéz.”
Csokonai Vitéz Mihály 1796-os A tihanyi ekhóhoz című verse szintén Balatonfüredhez köthető, a vers eredeti címe ugyanis A füredi parton volt. Szántódon emléktáblát is állítottak költőnknek, amely szerint a szántódi révcsárda falai között írta meg művét. A költő 1800-ban ellátogatott Tihanyba is.
Czuczor Gergely 1866-ban írta meg A Balaton tava című tömör, ám tanulságos epigrammáját, mely így szól:
„Lelked szép erejét a sors hullámai edzik:
E tó testednek nyújt üde életerőt.”
Gróf Festetics György egykori palotájában található a Helikon Kastélymúzeum és a Helikon Könyvtár. Ritkaságszámba menően ép főúri gyűjtemény ez, mely egyaránt tartalmaz ősnyomtatványokat és kódexet, valamint első kiadású Voltaire-, Rousseau- és Descartes- műveket. A gróf a 18. század végén Keszthely fejlesztését a szívén viselve az ország egyik legfontosabb kulturális központjává emelte a települést. Nevéhez fűződik még a Helikon-ünnepségek megrendezése, amelynek hagyománya napjainkban is él. Az első ilyen rendezvényen Berzsenyi Dániel is részt vett.
Garay János 1847-ben egész versciklust szánt a Balatonnak, Balatoni kagylók címmel. Művében magasztalja a tavat, országunk ékességének tartja.
„Úszik hajóm feletted,
Vitorlám fenn lobog,
Keblem feszűl örömtől,
Szívem ver és dobog,
Egy új világban állok
Magas hullámidon,
Hazámnak tókirálya,
Tündéri Balaton!”
Jókai Mór számára szintén Balatonfüred bírt különös jelentőséggel: A magyar Tempevölgy című regényében ír róla, kiemelve a hely számára különleges adottságait. Az egyik gimnáziumi kötelező olvasmány, Az arany ember című regényében pedig csodálattal beszél a téli Balatonról. A műben nagy jelentősége van a tónak, hiszen a regény antihőse, Krisztyán Tódor a Balaton jeges vizébe fulladva leli halálát, ezzel mentve meg a főhőst, a kettős életű Tímár Mihályt.
Kisfaludy Sándor szemében a Badacsony bizonyul különleges helynek, oka lehet ennek talán az is, hogy itt ismerte meg feleségét, Szegedy Rózát. Csobánc című versében nagy szerepet játszik a hegység:
„Múlt szüretkor Badacsonyon
Ezt Múzsámtól vettem én,
Egykor, midőn magam bolygék
A hegy szirtes tetején.”
Szintén ismert vers Vörösmarty MihályA tihanyi viszhang című alkotása. Füredhez is köthető műve pedig A füredi szívhalászat.
Ady Endre is megpihent 1917-ben a füredi szanatóriumban kedvesével, Csinszkával. Két verse is született ekkor, a Véresre zúzott homlokkal és a Nagy szárazság idején. Noha ezekben nem a Balatonról ír, a tó partján született mindkettő.
Sajnálatos esemény is fűződik a Balatonhoz: József Attila Balatonszárszón lelte halálát, és itt is lett eltemetve.
Illyés Gyula feleségével hosszú időn keresztül lakott a tihanyi Alsó-Kopasz-hegy dűlőjében. Számos verse született a táj ihletésével, és ottani emberi kapcsolatairól. Többek között a Tihanyi barátaimhoz, Új nép a parton és egyik talán leghíresebb verse, az Egy mondat a zsarnokságról is.
Akárcsak napjainkban, régen is közkedvelt üdülőhely volt a Balaton, legyen szó bármelyik részéről is. Mi is ihlethetne meg jobban egy művészt a csodálatos balatoni naplementénél, a kikötőben ringó hajók csendes morajánál? Habár manapság inkább csak a fesztiválozás és a szórakozás kapcsán említik az újságokban, plakátokon a Balatont, partján állva azért mégis elkaphat bennünket ugyanaz az érzés, amely nagy költőinket, íróinkat is megihlette.
Ha egy fára ragyog a nap fénye, hogyne lenne életre reménye! Meleg a fény, fakad a rügy tőle, zöld levélke bújuk ki belőle. Sok kis virág, fehér kelyhű, tiszta.
A kék égre úgy mosolyog vissza. S ha lehullik mindenik virága, gyümölcsöktől hajlik a fa ága: Ha egy fára ragyog a nap fénye, hogyne lenne életre reménye!
Mért látom hát kopáran a fámat, az én szegény, szomorú hazámat? Hiszen Isten kegyelmének napja sugarát rá bőséggel hullatja. Mért mered hát csupaszon az ága? Miért nem fakad rügye és virága?
Kis rügyecskék, ti talán tudjátok. Hívogatón, ha letekint rátok, talán ti nem engedtek szavának, kis rügyei a nagy magyar fának! Tavaszt csak nap melege adhat. Tavaszt csak az Úr Jézus fakaszthat. De hogy a fa virágba boruljon, kis rügyecske kell, hogy kiviruljon, engedjen a napfény melegének, Megváltója nagy szeretetének.
Rügyszívecske nyílj meg valahára! Meleg árad le a magyar fára: az Úr Jézus kegyelmének fénye. Hogyne lenne életre reménye!
Üzenem az otthoni hegyeknek: a csillagok járása változó. És törvényei vannak a szeleknek, esőnek, hónak, fellegeknek és nincsen ború, örökkévaló. A víz szalad, a kő marad, a kő marad.
Üzenem a földnek: csak teremjen, ha sáska rágja is le a vetést. Ha vakond túrja is a gyökeret. A világ fölött őrködik a Rend s nem vész magja a nemes gabonának, de híre sem lesz egykor a csalánnak; az idő lemarja a gyomokat. A víz szalad, a kő marad, a kő marad.
Üzenem az erdőnek: ne féljen, ha csattog is a baltások hada. Mert erősebb a baltánál a fa s a vérző csonkból virradó tavaszra új erdő sarjad győzedelmesen. S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda a gyilkos vasat rég felfalta már s a sújtó kéz is szent jóvátétellel hasznos anyaggá vált a föld alatt... A víz szalad, a kő marad, a kő marad.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt: ha egyenlővé teszik is a földdel, nemzedékek őrváltásain jönnek majd újra boldog építők és kiássák a fundamentumot s az erkölcs ősi, hófehér kövére emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőmíves Kelemen, ki nem hamuval és nem embervérrel köti meg a békesség falát, de szenteltvízzel és búzakenyérrel és épít régi kőből új hazát. Üzenem a háznak, mely fölnevelt: a fundamentom Istentől való és Istentől való az akarat, mely újra építi a falakat. A víz szalad, a kő marad, a kő marad.
És üzenem a volt barátaimnak, kik megtagadják ma a nevemet: ha fordul egyet újra a kerék, én akkor is a barátjok leszek és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag. Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk és leszünk Egy Cél és Egy Akarat: a víz szalad, de a kő marad, a kő marad.
És üzenem mindenkinek, testvérnek, rokonnak, idegennek, gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak, annak, akit a fájás űz és annak, kinek kezéhez vércseppek tapadnak: vigyázzatok és imádkozzatok! Valahol fönt a magos ég alatt mozdulnak már lassan a csillagok a s víz szalad és csak a kő marad, a kő marad.
Maradnak az igazak és a jók. A tiszták és békességesek. Erdők, hegyek, tanok és emberek. Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasszák már az égben fönt a rostát s a csillagok tengelyét olajozzák szorgalmas angyalok. És lészen csillagfordulás megint és miként hirdeti a Biblia: megméretik az embernek fia s ki mint vetett, azonképpen arat. Mert elfut a víz és csak a kő marad, de a kő marad.
Az ember dolga a földön, hogy minél tökéletesebb, emberiesebb ember legyen, minél értelmesebb, jobb és becsületesebb. Hogy minél szabadabb legyen, anélkül hogy embertársainak szabadsághoz való jogát megsértené.
Ez a dolga a nemzeteknek is: az állandó tökéletesedés. Megőrizhetik, jó is, ha megőrzik egyéni sajátságaikat. Így nemes versenyben, egymást nem elfojtva, hanem ösztökélve közeledhetnek a célhoz, az emberiség nagy eszményének megvalósításához. Az első nemzet az lesz, amely először éri azt el.
A nemzetek még messze vannak a tökéletesedéstől. A magyarnak is sok tennivalója van, hogy magát kifelé és befelé egyaránt ilyen eszményien szabadnak mondhassa. Történelmünk szomorú volt, rengeteg előre nem látott szerencsétlenség hátráltatta fejlődésünket.
Fejlődünk. Az egyéni lelkületű magyarság ismeri a közös nagy célt; tudja, mire kell törekednie. Van akarata is hozzá. Nagyjaink ezt a törekvést, ezt az akaratot képviselték: ők a példaképek. Ők vizsgáztatnak magyarságból ma is.
A magyar az, aki bátran szembenéz a nép bajaival: a nemzet fejlődésének akadályaival. Aki a szabadságot ma is minden téren meg akarja valósítani. Aki a népnek műveltséget, egészséget, jólétet akar. Aki a földmívesnek földet, a munkásnak méltó hasznot, mindenkinek emberi bánásmódot kíván, egyéni érdeke ellenére is. Aki egy nyomorult, éhező vagy jogfosztott láttán saját magát is sértve érzi, emberi, magyari mivoltában. Mit mondjak még? A magyar az, akinek jellemzésére azt mondhatjuk el, amit a tökéletes emberről gondolunk. Örüljünk, hogy annyi kanyar után ilyen egyszerű megoldáshoz jutottunk, a kérdésre ilyen kereken megfelelhetünk. Ez a bizonyíték, hogy bár változatos területeken, de mindig egyenes irányban jöttünk.
Amit a magyar természetről elmondtunk, csak azért mondtuk el, hogy bizonyítékot szolgáltassunk: képesek vagyunk erre a fejlődésre. Ehhez elsősorban lelki tulajdonságok kellenek.
Magyar énelőttem az, aki nem bírja a homályt, sem a börtönben, sem a gondolatban. Magyar az, aki az értelmet szereti, aki szenvedélyét csak akkor engedi szabadon, midőn a szó már nem használ az igazság elfogadtatására. Minden nép közösség. Jó magyar az, aki emberi, jó tagja a magyar közösségnek.
Ne rejtőzz el, úgyis látlak! Rádcsukom a szempillámat. Benn zörömbölsz a szívemben, s elsimulsz a tenyeremben, s elsimulsz az arcom bőrén, mint vadvizen a verőfény. Nagyon jó vagy, jó meleg vagy, nagyon jó így, hogy velem vagy. Mindenekben megtalállak, s öröm markol meg, ha látlak. Nézz rám, szólok a szemednek, ne fuss el, nagyon szeretlek!
Az ódonművű óra ver, a mennyezeten pókok szőnek. Homlokodon bánat hever, bánata özvegy, néma nőnek, ki fogyton vékonyul, mint a hold, mert arra gondol, ami volt s hunyó tűznél fonnyadva fázik és arra gondol, aki holt, míg zöld, nagyárnyú lámpa mellett magányosan, csendben teázik.
S akkor jövök. Halk nesze sincs saruimnak, mikor belépek. Nesztelen moccan a kilincs, borzadva néznek rám a képek. – Én is teázom, kedvesem... – mondom lágyan és kedvesen. A húnyt parázsnak lángja támad. És felakasztom csendesen kék sapkád mellé a fogasra fénylő, mennyei glóriámat.
A Magyar Tenger élővilágát, egészen más szempontból mutatjuk be, Közép-Európa legnagyobb állóvizét. A Balaton ugyanis nem csupán egy csokoládégyártó cég fantáziáját ragadta meg, hanem számos fotós is megörökítette különleges természeti adottságait, és emellett megannyi magyar költőt és írót is megihletett.
Első nyelvi emlékünk a Tihanyi alapítólevél, melyet 1055-ben készítettek el I. András rendeletére. Az okirat a tihanyi monostor birtokának összeírását tartalmazza, és bár csak szórványemlék (néhány szó szerepel magyarul benne), mégis igen fontos szerepe van irodalmunkban. A Tihanyi-félszigeten ma is megtalálható az a bencés apátság (bár az épület rég nem ugyanaz), amely kibocsátotta e jeles dokumentumot.
A szépirodalmi alkotások között szinte kimeríthetetlen ama nagy szerzők sora, akiknek műveiben megjelenik a Balaton. Berzsenyi Dániel verse, A füredi kúthoz az 1820-as évek elején íródott, a költő akkoriban lelkes látogatója volt Balatonfürednek. Pozitív érzelmeket fejez ki versében, amiket a füredi kúthoz köt:
” Így adta vissza életadó ered,
Oh, kútfő, nekem az életet és reményt.
Így ébredék fel, s így ölelt meg
Partidon új öröm, új rokon kéz.”
Csokonai Vitéz Mihály 1796-os A tihanyi ekhóhoz című verse szintén Balatonfüredhez köthető, a vers eredeti címe ugyanis A füredi parton volt. Szántódon emléktáblát is állítottak költőnknek, amely szerint a szántódi révcsárda falai között írta meg művét. A költő 1800-ban ellátogatott Tihanyba is.
Czuczor Gergely 1866-ban írta meg A Balaton tava című tömör, ám tanulságos epigrammáját, mely így szól:
„Lelked szép erejét a sors hullámai edzik:
E tó testednek nyújt üde életerőt.”
Gróf Festetics György egykori palotájában található a Helikon Kastélymúzeum és a Helikon Könyvtár. Ritkaságszámba menően ép főúri gyűjtemény ez, mely egyaránt tartalmaz ősnyomtatványokat és kódexet, valamint első kiadású Voltaire-, Rousseau- és Descartes- műveket. A gróf a 18. század végén Keszthely fejlesztését a szívén viselve az ország egyik legfontosabb kulturális központjává emelte a települést. Nevéhez fűződik még a Helikon-ünnepségek megrendezése, amelynek hagyománya napjainkban is él. Az első ilyen rendezvényen Berzsenyi Dániel is részt vett.
Garay János 1847-ben egész versciklust szánt a Balatonnak, Balatoni kagylók címmel. Művében magasztalja a tavat, országunk ékességének tartja.
„Úszik hajóm feletted,
Vitorlám fenn lobog,
Keblem feszűl örömtől,
Szívem ver és dobog,
Egy új világban állok
Magas hullámidon,
Hazámnak tókirálya,
Tündéri Balaton!”
Jókai Mór számára szintén Balatonfüred bírt különös jelentőséggel: A magyar Tempevölgy című regényében ír róla, kiemelve a hely számára különleges adottságait. Az egyik gimnáziumi kötelező olvasmány, Az arany ember című regényében pedig csodálattal beszél a téli Balatonról. A műben nagy jelentősége van a tónak, hiszen a regény antihőse, Krisztyán Tódor a Balaton jeges vizébe fulladva leli halálát, ezzel mentve meg a főhőst, a kettős életű Tímár Mihályt.
Kisfaludy Sándor szemében a Badacsony bizonyul különleges helynek, oka lehet ennek talán az is, hogy itt ismerte meg feleségét, Szegedy Rózát. Csobánc című versében nagy szerepet játszik a hegység:
„Múlt szüretkor Badacsonyon
Ezt Múzsámtól vettem én,
Egykor, midőn magam bolygék
A hegy szirtes tetején.”
Szintén ismert vers Vörösmarty Mihály A tihanyi viszhang című alkotása. Füredhez is köthető műve pedig A füredi szívhalászat.
Ady Endre is megpihent 1917-ben a füredi szanatóriumban kedvesével, Csinszkával. Két verse is született ekkor, a Véresre zúzott homlokkal és a Nagy szárazság idején. Noha ezekben nem a Balatonról ír, a tó partján született mindkettő.
Sajnálatos esemény is fűződik a Balatonhoz: József Attila Balatonszárszón lelte halálát, és itt is lett eltemetve.
Illyés Gyula feleségével hosszú időn keresztül lakott a tihanyi Alsó-Kopasz-hegy dűlőjében. Számos verse született a táj ihletésével, és ottani emberi kapcsolatairól. Többek között a Tihanyi barátaimhoz, Új nép a parton és egyik talán leghíresebb verse, az Egy mondat a zsarnokságról is.
Akárcsak napjainkban, régen is közkedvelt üdülőhely volt a Balaton, legyen szó bármelyik részéről is. Mi is ihlethetne meg jobban egy művészt a csodálatos balatoni naplementénél, a kikötőben ringó hajók csendes morajánál? Habár manapság inkább csak a fesztiválozás és a szórakozás kapcsán említik az újságokban, plakátokon a Balatont, partján állva azért mégis elkaphat bennünket ugyanaz az érzés, amely nagy költőinket, íróinkat is megihlette.
hogyne lenne életre reménye!
Meleg a fény, fakad a rügy tőle,
zöld levélke bújuk ki belőle.
Sok kis virág, fehér kelyhű, tiszta.
A kék égre úgy mosolyog vissza.
S ha lehullik mindenik virága,
gyümölcsöktől hajlik a fa ága:
Ha egy fára ragyog a nap fénye,
hogyne lenne életre reménye!
Mért látom hát kopáran a fámat,
az én szegény, szomorú hazámat?
Hiszen Isten kegyelmének napja
sugarát rá bőséggel hullatja.
Mért mered hát csupaszon az ága?
Miért nem fakad rügye és virága?
Kis rügyecskék, ti talán tudjátok.
Hívogatón, ha letekint rátok,
talán ti nem engedtek szavának,
kis rügyei a nagy magyar fának!
Tavaszt csak nap melege adhat.
Tavaszt csak az Úr Jézus fakaszthat.
De hogy a fa virágba boruljon,
kis rügyecske kell, hogy kiviruljon,
engedjen a napfény melegének,
Megváltója nagy szeretetének.
Rügyszívecske nyílj meg valahára!
Meleg árad le a magyar fára:
az Úr Jézus kegyelmének fénye.
Hogyne lenne életre reménye!
Gyásztérein Mohácsnak
Megszűnt a nagy csata,
Tört vértek s fegyverek közt
Fekszik sok dalia.
S hol annyi bátor küzdött,
Oly sok szű vérezett,
Az esti szellő sóhajt
A gyászmező felett.
Ébren csak egy vitéz még
Az ezerek közül;
Romján a dúlt hazának
Csak ő tekint körül.
Vér foly le homlokáról,
Széttörve fegyvere,
Egész csak még a zászló, ─
Ezt tartja hős keze.
Ezt tartja és körűlnéz,
Számitva társait:
És lám egy sem hiányzik,
Mind, mind jelen van itt.
Ki reggel véle jött el,
Mind megmaradt helyén ─
Keblében mély sebekkel,
Szenny nélkül fegyverén.
S ő föltekint az éghez:
"Légy áldva Istenem!
Sok bajnokunk veszett el,
De Árpád népe nem.
A nép, mely ily csatát veszt,
Mely halni így tudott,
Feltámad még a sírból
S még egyszer élni fog".
Így szól, és most tovább megy
A pusztult téreken;
Már csak lépése hangzik
S a táj csendes leszen.
II.
Mély völgynek rejtekében
Áll egy magányos lak,
Fölötte zúg a fenyves,
Alatta a patak.
A völgy körűl a Mátra
Magaslik ég felé,
Miként ha nagy falával
Nyugalmát védené.
Felette tiszta égnek
Borúl el kárpita,
Áldásként öntve fényét
A völgy virágira.
S mig lenn a messze síkon
Naponként harcz zajog,
E tájnak nyugodalmát
Csak ha a lomb susog ─
Zavarja, ─ s zúgó csermely
S madárkák éneke.
Itt élt régmúlt napokban
Egy tisztelt remete.
Nyugodtan, mint e bérczek,
Tisztán, miként ege,
S magányban, mint a csermely,
Így folyt el élete.
Hajdan, ifjabb korában,
A dalia nevét
Jól ismeré az ellen,
S hatalmas fegyverét.
S a hon, mely nem felejti
Győzelmes bajnokát,
Sokszor babérral fűzé
Körűl hős homlokát.
De hogy leszállt Mohácsnál
E honnak csillaga
S nem volt miért csatázzon
A bátor dalia:
E völgy nyugodt körében
Rejté el bánatát;
Szivét a bú emészti,
A rozsda jó vasát.
Most agg, hosszú napokban
Sok évek folytak el;
Haja galamb-fehér lett, ─
Nyugodtabb a kebel.
S miként ha hó takarja
A hervadt téreket,
Csak itt-ott áll egy kóró
A jég-lepel felett:
Úgy hosszu életének
Nehéz keservibül
Csak itt-ott még egy emlék,
Mely néha felmerül.
De ha távol falukból
A nép hozzája jött
S az agg letérdepelve
A feszület előtt,
Éghez emelt kezekkel
Könyörgé istenét,
Hogy el ne hagyja veszni
Letiprott nemzetét;
Hogy el ne hagyja veszni
A szép magyar hazát,
Hogy el ne hagyja veszni
Nagy Árpád magzatát:
Akkor sejdíti néha
Az ájtatos tömeg,
Hogy bár e fej megőszült,
Hogy bár e kéz remeg, ─
De egyiránt még ifjan
Hevül ez agg kebel,
Szemén a könnyek érte
Még nem apadtak el.
III.
Igy múlt a hosszu élet;
Kifáradt a kebel,
Mit rég sejdít, most érzi:
Hogy végre menni kell.
S kiket sokszor szavával
Vigasztalt bú között
Még egyszer összegyüjti
A kis kunyhó körött.
"Oh légyetek üdvözölve
Még egyszer, jámborok,
Kik terhes életemnek
Baráti voltatok.
E hosszu földi pályán
Végig kisértetek,
Oh légyetek üdvözölve
Utolszor, hív sereg!
Egy kincset rejt e kunyhó.
Mig ifjabb volt karom,
Megvédtem; éltem eltelt;
Most már rátok bízom".
Igy szól, s megy kunyhajába
S egy zászlóval kilép;
Terhétől karja reszket;
Bámulva áll a nép.
"Im kincsem! szebb napokban
Királyom bízta rám, ─
Közötte száz veszélynek
Mohácsnál hordozám.
S sok évig a kunyhóban
Őriztem kincsemet.
Im itt van, szenny nem érte
E szentelt színeket.
Büszkén lobog, mint egykor
Győzelmeink alatt;
Sok elveszett Mohácsnál
De zászlónk megmaradt.
Mátyás fényes lakában
A félhold űl Budán,
S új zsarnokok jöhetnek
A zsarnokok nyomán:
De míg e zászló meglesz
S élnek emlékeink,
Nem fognak eltiporni
Győzelmes ellenink.
A hosszu éj után a
Napnak kell jőnie,
És a korány fuvalma
Fölébred majd vele.
S ha kéz lesz, mely e zászlót
Fel birja tartani,
E szellő a redőket
Ki fogja bontani.
És újra kardot fognak
Az elszokott kezek,
Melyek lánczot viselve
Megerősbültenek.
S megtisztul a töröktől
Budának szent fala
És újra ön-hazánk lesz,
Mi börtönünk vala.
De hol van, a ki tartsa
Vészek között, a kéz?
Hol van, ki védni birja
Zászlónkat, a vitéz?"
Szólt ─ s ím, a mint körűlnéz,
Száz kar emelkedik
És száz ajakról egy szó
Mind, mind ajánlkozik:
"Kevés egy élet, egy kar,
E terhet hordani,
De mindnyájunkra bízzad
S meg fogjuk tartani".
S a melyet elbocsáta,
Száz kéz ragadja meg
A zászlót, s most közöttük
A nép felett lebeg.
Ő látja, s megnyugodva
Csukódik bé szeme;
Hisz zálogát jövőnknek
Jó kézbe tette le!
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentom Istentől való
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.
És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok
a s víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.
Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.
ha nem tudjuk, merre van előre,
ha már a májusi szikrázó fénytől
se kapunk jártányi erőre,
ha már botokká válnak
körülöttünk a zsenge ágak,
vadak lesnek ránk s minden
tüske csak visszafelé rángat;
ha a csillagokat is ellopják tőlünk
s a kenyeret kezünkből kiragadják -
csak a gondolat maradjon friss,
mint bolyban a szorgalmas hangyák.
Mert ha szólni tudunk még,
nem maradtunk szegények;
itt az is kincs, ha felhangzik
anyánk nyelvén egy ének ...
Majd csak a remény marad meg
s mellette mindennapi jármunk,
de ünnep az, ha kimondhatjuk
valamelyik gyönyörű álmunk
szabadságról és szeretetről
s aztán nagyot hallgatunk, mint a vének;
de az is ajándék, ha ezzel
legalább holnapig élek -
s ha a remény is már elhagy,
- nem simogatnak, nem vesznek ölbe -
a legszebb vágyakkal együtt zuhanunk
az anyanyelvből - az anyaföldbe.
Az ember dolga a földön, hogy minél tökéletesebb, emberiesebb ember legyen, minél értelmesebb, jobb és becsületesebb. Hogy minél szabadabb legyen, anélkül hogy embertársainak szabadsághoz való jogát megsértené.
Ez a dolga a nemzeteknek is: az állandó tökéletesedés. Megőrizhetik, jó is, ha megőrzik egyéni sajátságaikat. Így nemes versenyben, egymást nem elfojtva, hanem ösztökélve közeledhetnek a célhoz, az emberiség nagy eszményének megvalósításához. Az első nemzet az lesz, amely először éri azt el.
A nemzetek még messze vannak a tökéletesedéstől. A magyarnak is sok tennivalója van, hogy magát kifelé és befelé egyaránt ilyen eszményien szabadnak mondhassa. Történelmünk szomorú volt, rengeteg előre nem látott szerencsétlenség hátráltatta fejlődésünket.
Fejlődünk. Az egyéni lelkületű magyarság ismeri a közös nagy célt; tudja, mire kell törekednie. Van akarata is hozzá. Nagyjaink ezt a törekvést, ezt az akaratot képviselték: ők a példaképek. Ők vizsgáztatnak magyarságból ma is.
A magyar az, aki bátran szembenéz a nép bajaival: a nemzet fejlődésének akadályaival. Aki a szabadságot ma is minden téren meg akarja valósítani. Aki a népnek műveltséget, egészséget, jólétet akar. Aki a földmívesnek földet, a munkásnak méltó hasznot, mindenkinek emberi bánásmódot kíván, egyéni érdeke ellenére is. Aki egy nyomorult, éhező vagy jogfosztott láttán saját magát is sértve érzi, emberi, magyari mivoltában. Mit mondjak még? A magyar az, akinek jellemzésére azt mondhatjuk el, amit a tökéletes emberről gondolunk. Örüljünk, hogy annyi kanyar után ilyen egyszerű megoldáshoz jutottunk, a kérdésre ilyen kereken megfelelhetünk. Ez a bizonyíték, hogy bár változatos területeken, de mindig egyenes irányban jöttünk.
Amit a magyar természetről elmondtunk, csak azért mondtuk el, hogy bizonyítékot szolgáltassunk: képesek vagyunk erre a fejlődésre. Ehhez elsősorban lelki tulajdonságok kellenek.
Magyar énelőttem az, aki nem bírja a homályt, sem a börtönben, sem a gondolatban. Magyar az, aki az értelmet szereti, aki szenvedélyét csak akkor engedi szabadon, midőn a szó már nem használ az igazság elfogadtatására. Minden nép közösség. Jó magyar az, aki emberi, jó tagja a magyar közösségnek.
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?
S te újra itt vagy, jó gólyamadár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.
Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsugár és síró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van, s megdermedett.
Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóra, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet,
Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet.
Házamról jobb, ha elhurcolkodol,
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségbeesést ne hallanál alól,
S nem félhetnél az ég villámitól?
Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted;
Nekünk csak egy volt! az is elveszett!
Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...!
Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk, járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél, és sírván, megyen
Új hont keresni túl a tengeren.
A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.
Beszéld el, ah! hogy ... gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk:
A kidült fában őrlő szú lakik...
A honfi honfira vádaskodik.
Testvért testvér, apát fiú elad...
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy ki távol sír e nemzeten:
Megutálni is kénytelen legyen!
Rádcsukom a szempillámat.
Benn zörömbölsz a szívemben,
s elsimulsz a tenyeremben,
s elsimulsz az arcom bőrén,
mint vadvizen a verőfény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
nagyon jó így, hogy velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
s öröm markol meg, ha látlak.
Nézz rám, szólok a szemednek,
ne fuss el, nagyon szeretlek!
a mennyezeten pókok szőnek.
Homlokodon bánat hever,
bánata özvegy, néma nőnek,
ki fogyton vékonyul, mint a hold,
mert arra gondol, ami volt
s hunyó tűznél fonnyadva fázik
és arra gondol, aki holt,
míg zöld, nagyárnyú lámpa mellett
magányosan, csendben teázik.
S akkor jövök. Halk nesze sincs
saruimnak, mikor belépek.
Nesztelen moccan a kilincs,
borzadva néznek rám a képek.
– Én is teázom, kedvesem... –
mondom lágyan és kedvesen.
A húnyt parázsnak lángja támad.
És felakasztom csendesen
kék sapkád mellé a fogasra
fénylő, mennyei glóriámat.
Felém ragyog az emlék rőt ködén,
Egy ifjúság reménye és regénye
Ott álmodik a szőlőhegy tövén.
A szőlőhegy tövén a régi kocsma,
A piros abrosz és piros borok,
Fiatalságunk bátor indulója,
Fölöttetek fekete gyász borong.
Redakciónk, ahonnan sírva, zengve
Világnak indult ifjú Ady Endre,
Rozoga asztal, most ki írja sorsát,
Ki virraszt most melletted régi asztal,
Hogy megterülj csodával és malaszttal,
Dallal, mitől fölzengjen Magyarország!