Vagy a levegő, amelyet beszívok, a táplálék, melyet visz a vér, a látásom vagy - tán meg is lepődném, ha tenszemeddel rám tekintenél; vagy, észrevétlen, mint ahogy a kéz, a szív, az agy, a gondolat, akármi, életem része, melyet bármikor keresetlen is meg tudok találni; s mint a bonyolult óramű, ha elvész egy alkatrésze, s tiktakja kihagy, olyan lennék nélküled; és csak akkor, csak akkor tudnám igazán: ki vagy.
"Ízlellek, mint gyermek a szót - Szavak, ezüst szavak! Fényetekből, csengésetekből csak ez a dadogás marad."
"Ízlellek, mint nyelv a szót, talp a járást, szem a fényt, újszülöttként kínlódom, újszülött világomért."
"Virágvállú, hogy bírod cipelni a súlyt? Fájdalom és szerelem iker-átka sújt."
"Üres lettem, megteltem fájdalommal, vadul birkóznom kell a nyugalommal; kit vállalok? Már nem tudom: - Ki vállal? Kiért szálljak pörbe a halállal? Ki száll érettem pörbe a halállal?" . . . . . . . "Reám várnak, akik remélnek, ébredeznek, akik nem élnek. Halak tátognak: szeressem őket, jövőt szerkesszek csecsemőknek, énnekem tanul a világ nagyszerű dialektikát! A törvények vállamra szállnak. Emberré lesz a lelkes állat. Növényi sejtek fényem esdik. Látod, akad munkám napestig. A Rend vagyunk mi, ugye, kedves, Fáradni jó, hogy megpihenhess."
"Vállalja gyönge vállad, amit vállam elvállal? Nem szabad szövetkeznünk halál ellen halállal."
Ráztál is, mint csörgőt a gyermek, óvtál, mint anya a fiát; bűn volt az is, ha megölellek, s bűn volt távolról nézni rád; táncoltam én is és te is, sírtál értem s miattad is,
szemünkben zöldellt a harag, míg egyszer rajtakaptalak, hogy szeretsz; s én is tettenérten pirultam el. Azóta értem, hogy kettőnk kölcsönös dühe nem fog elmúlni sohase.
Mikor még nagyon szeretik egymást ketten, az örök legbenső erkélyjelenetben terveket szőnek, s kézenfogva akarják végigjárni a fárasztó körutakat s a környező magaslatokat. A tulipángruppok mentén valahol a lány lehúzza tűsarkú cipőjét, s a fiú kabátján megpihennek. Lenn esti fényben vagy délutáni napban a város. A fiú boldog, hát komoly, mint a férfiak ilyenkor: "Meglátod, megöregszem s nem fogsz szeretni" - mondja - "Ott totyog majd az öreg tanár, te pedig -" "... melletted megyek, mert az öreg tanárné felett is éppen úgy eljár az idő." És elindulnak, mert semmi közük még az időhöz, csak a szerelem izzik fel bennük pillanatokra úgy, hogy azt hiszik: életük minden zugába bevilágít. A szerelem épp olyan lámpa, mint minden lámpa. A fénykörén kívül totyognak később a férfiak megöregedve, s a leejtett bot után hajolva ütközik kezük a magányos földbe, az egész nagy földgömbbe: egyetlen Júlia sírja.
Annyi háború van a földön, mért kezdjünk mi is háborút? Száz évem idegenben töltöm, veled egy délután ha jut. Mit kívánsz még a győzelemhez, ha élve, épen megvagyok, s ha akarod, sokáig meglesz négy tenyér közt e csöpp sarok, nem színpadnak s nem csatatérnek, csak lakni benne, míg lehet, s lehet, hogy itt utol se érnek vagy ittfelejtenek neked. Engedek inkább, kedved töltöm, csak mert ez mind eszembe jut: annyi háború van a földön, mért kezdjünk mi is háborút?
Egy holdpillantás futott ki elém , született óvott , gyermekszerű lény. Felkaptam , éreztem , hogy kisleányom. Állok vele , karon - az anyját várom.
Nem jön. Elindulunk szomorún , ketten. Hallgat nagyon , mióta ölbe vettem. Mint széttépett család , élünk mi is majd valahogy. A gyermek nő , s a holdfény egyre fogy.
Azt hiszed drágám, az a régi dallam elnémulhat? Többé nem énekel? Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó, Nincs hatalom, mivel ne bírna el. Kettőnk testéből két szép fa eredt. ők mindketten megjegyezték a dalt. Nem szállt tova, mint langyos fellegek, s ajkaikon aratnak diadalt.
Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt. Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass! Fiaim, rátok nézek holdsugárból, s nevetek, ha köröz a réti sas. Amíg szerettek, akárhol kerestek, én ott leszek: megleltek, így ígérem, búvár vagyok, elbújtam bú elől, s nevetésem felcseng, mint egy érem. Amíg szerettek, ahányszor kerestek szólítotok, annyiszor nézek vissza, felelek is az állatok szavával, a sose múló szeretet szavával, míg érintésem könnyetek felissza.
Olyan nehéz még nélkületek élnem, nem ízlelni édeset meg keserűt. De ott leszek a házban. Láttok engem? Én szólok, ha a tücsök hegedül.
a táplálék, melyet visz a vér,
a látásom vagy - tán meg is lepődném,
ha tenszemeddel rám tekintenél;
vagy, észrevétlen, mint ahogy a kéz,
a szív, az agy, a gondolat, akármi,
életem része, melyet bármikor
keresetlen is meg tudok találni;
s mint a bonyolult óramű, ha elvész
egy alkatrésze, s tiktakja kihagy,
olyan lennék nélküled; és csak akkor,
csak akkor tudnám igazán: ki vagy.
Szavak, ezüst szavak!
Fényetekből, csengésetekből
csak ez a dadogás marad."
"Ízlellek, mint nyelv a szót,
talp a járást, szem a fényt,
újszülöttként kínlódom,
újszülött világomért."
"Virágvállú, hogy bírod
cipelni a súlyt?
Fájdalom és szerelem
iker-átka sújt."
"Üres lettem, megteltem fájdalommal,
vadul birkóznom kell a nyugalommal;
kit vállalok? Már nem tudom: - Ki vállal?
Kiért szálljak pörbe a halállal?
Ki száll érettem pörbe a halállal?"
. . . . . . .
"Reám várnak, akik remélnek,
ébredeznek, akik nem élnek.
Halak tátognak: szeressem őket,
jövőt szerkesszek csecsemőknek,
énnekem tanul a világ
nagyszerű dialektikát!
A törvények vállamra szállnak.
Emberré lesz a lelkes állat.
Növényi sejtek fényem esdik.
Látod, akad munkám napestig.
A Rend vagyunk mi, ugye, kedves,
Fáradni jó, hogy megpihenhess."
"Vállalja gyönge vállad,
amit vállam elvállal?
Nem szabad szövetkeznünk
halál ellen halállal."
az örök legbenső erkélyjelenetben terveket
szőnek, s kézenfogva akarják végigjárni
a fárasztó körutakat s a környező magaslatokat.
A tulipángruppok mentén valahol a lány
lehúzza tűsarkú cipőjét, s a fiú kabátján
megpihennek. Lenn esti fényben vagy délutáni
napban a város. A fiú boldog, hát komoly,
mint a férfiak ilyenkor: "Meglátod,
megöregszem s nem fogsz szeretni" - mondja -
"Ott totyog majd az öreg tanár, te pedig -"
"... melletted megyek, mert az öreg tanárné
felett is éppen úgy eljár az idő."
És elindulnak, mert semmi közük még az időhöz,
csak a szerelem izzik fel bennük pillanatokra
úgy, hogy azt hiszik: életük minden
zugába bevilágít.
A szerelem épp olyan lámpa, mint minden lámpa.
A fénykörén kívül totyognak később
a férfiak megöregedve, s a leejtett
bot után hajolva ütközik kezük
a magányos földbe, az egész nagy földgömbbe:
egyetlen Júlia sírja.
mért kezdjünk mi is háborút?
Száz évem idegenben töltöm,
veled egy délután ha jut.
Mit kívánsz még a győzelemhez,
ha élve, épen megvagyok,
s ha akarod, sokáig meglesz
négy tenyér közt e csöpp sarok,
nem színpadnak s nem csatatérnek,
csak lakni benne, míg lehet,
s lehet, hogy itt utol se érnek
vagy ittfelejtenek neked.
Engedek inkább, kedved töltöm,
csak mert ez mind eszembe jut:
annyi háború van a földön,
mért kezdjünk mi is háborút?
született óvott , gyermekszerű lény.
Felkaptam , éreztem , hogy kisleányom.
Állok vele , karon - az anyját várom.
Nem jön. Elindulunk szomorún , ketten.
Hallgat nagyon , mióta ölbe vettem.
Mint széttépett család , élünk mi is majd valahogy.
A gyermek nő , s a holdfény egyre fogy.
Semmim sincs ezen kívül.
Rád gondolok: évek rácsai közt
az emlék elfeketül...
Jaj, szívem, olyan sovány vagy,
meg ne szánjon a halál!
Homlokod mögött a világ
elfehérült szájjal kiált. -
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.
Testednek tiszta menedék:
a csók a léleknek nem elég.
Nem elég három szerelem:
három árvaság idebenn.
Három homlok is kitaszít.
Fehér a magány, mint az ing.
Fehér az ing, fehér a halál.
Csak az él, aki társra talál.
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.
elnémulhat? Többé nem énekel?
Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó,
Nincs hatalom, mivel ne bírna el.
Kettőnk testéből két szép fa eredt.
ők mindketten megjegyezték a dalt.
Nem szállt tova, mint langyos fellegek,
s ajkaikon aratnak diadalt.
Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt.
Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass!
Fiaim, rátok nézek holdsugárból,
s nevetek, ha köröz a réti sas.
Amíg szerettek, akárhol kerestek,
én ott leszek: megleltek, így ígérem,
búvár vagyok, elbújtam bú elől,
s nevetésem felcseng, mint egy érem.
Amíg szerettek, ahányszor kerestek
szólítotok, annyiszor nézek vissza,
felelek is az állatok szavával,
a sose múló szeretet szavával,
míg érintésem könnyetek felissza.
Olyan nehéz még nélkületek élnem,
nem ízlelni édeset meg keserűt.
De ott leszek a házban. Láttok engem?
Én szólok, ha a tücsök hegedül.
visszadobja a száj is,
mint csömörös pecsenyéket,
ami nem szerelem,
visszadől, mint borok a túlról,
mint bumerángok,
de sohasem, mint a visszhang,
sohase, mint a fecskék.
Ami szerelem,
ha falánk is százszor,
csak, mint a fecskék, úgy jöhet vissza,
s maga-feledten, mint a visszhang,
mint gyermeked száján
visszajön a tej.
Hogy vallanak a hajló keskeny ujjak,
Mikor búcsúzó kézfogás alatt
Egy percre összebújnak.
Az enyém - tüzes lüktető erű -
Beszél: »szeretnék gyónó csöndes este
Hajad közt hálni, míg lázasmohón
Ajk ajkat keresne.
S halántékodtól hófehér bokádig,
Mig mámorban remegve botorkálok,
Én simogatnék gyönyörű szemedre
Édes asszonyi álmot.
A percnek vége. Vakmerő ujjamról
Gyáva, remegő ujjaid leválnak.
A kezed nézed: hogy a vékony gyűrűk
Mitől haloványak...