Déli nyelvjáráshoz tartozik Somogy megye déli része, Baranya, Sárköz, Szlavónia, Duna mente, néhány Pest és Fejér megyei község, Duna–Tisza köz. Ez volt a töröktől legtöbbet szenvedett terület, ennek hatására egész vármegyék néptelenedtek el, így a Déli nyelvjárás sok kisebb részre szigetelődött el, mint Makó, Szeged, Hódmezővásárhely.
Magánhangzóit tekintve a kettős magánhangzókat kedveli „uo, öű, ëi”, míg a Dunától keletre „ó, é” használnak inkább. Az „a és ö” hangszíne megfelel a köznyelvinek. Jellemző a nyílt „e” és a zárt „a” használata. Az egész területre az „ö”-ző és „é”-ző hangzás a jellemző:- lëttöm, embör, löhet, töszök, értötte. Nem használ „ú, ű és í” hangokat, helyette a legtöbbször „é”-t ejtenek: - gyék, késér, tanétt.
Mássalhangzóknál az „l” egyedül Somogy és Baranya megyében használatos:- folik, góla, hólag, alla, míg a többi tájon nem hallatszik és az előtte lévő magánhangzót megnyújtja: - abbú, óma, ëmönt, vagy átalakúl „j” hanggá:- gója, hójag, hajja. A Déli nyelvjárásban hasonlóan a Dunántúlihoz az „n” palatalizáródik:- fonyok, benyün, és mással hangzók után a „gy”-zés és „ty”zés is elterjedt:- dobgya, kaptya. A „v” hangot sok helyen nem ejtik: - ötfen, kötfe, tesfëir.
Ragozás: a val, vel rag „v”-je hasonul az előtte álló mássalhangzóhoz:- adda, kötte, botta. A honnan kérdésre „bu, bü, tu, tü, ru, rü” alakokat használják. A birtok többféleségének kifejezésére az „itok, itök „ használatok:- lovajitok, ökrejitek, váritok, monditok. A „v” tövű igék „n”-re végződnek:- hín, míg Baranyában „j”-re:- híj.
„Vót ëccör ëty szögény juhász. Legyëtette a birkákat. Ëccör sikontás hallott. Mönt a hang után. Ëccör talál ëty tüzet, abba vergődött ëty kis kégyó. A juhász beletartott ëty kis csaritot azon kivötte a kégyót a tüzbü. Mikor kivötte, asz mondta a kis kégyó: jót tötté énvelem juhász most én is jót töszök tëveled. Möktanitalak a zállatok beszédére, hogy asz mögércsed, de asz sënkinek ë ne mond, mer ha emondod, röktöm möghász. Mög is tanította, aztán a kis kégyó étünt. Amint a juhász legyetette a nyájat az ëggyik kos hozzáreszelődött ëty fáhó. Asz monta:hotyha tunná ez a szögén juhász, mijjen sok pénz van ennek a fának a tüjében, hej, de köszönné aszt! Eszt a juhász mökhallotta, mer értötte a zállatok beszédét. Allig várta, hogy este lögyön. Hazahajtotta a birkákat, fokta a szamarat, ëgy zsákot mög ëggy ásót, kimönt a zerdőbe ahol a fáhol amejjikhöl a kos hozzáreszelődött. Ékezte ásni a tüjét. Hát ëccör csak sok aranra talál. Kiszötte osztán hazavitte.
Somogy megye északi harmada, Veszprém, Győr Tolna, Fejér megye, Csallóköz és Mátyusföld tartozik ide. A dunántúli nyelvjárás nagy részben megegyezik a köznyelvvel.
Hangtanilag hosszú középső magángangzói vannak „ó, ő, é” , míg az „a” és az „ő” ejtése olyan, mint a köznyelvben addig az „á” annál zártabb és az „e” nyiltabb. Magánhangzó használatában elmondható, hogy „ë”-ző, „í”-ző, „é”-ző és „ö”-ző. Kedveli a rövid, zárt magánhangzókat: - tüz, tiz, husz.
Mássalhangzókat tekintve az „l” kiesik: - óma, szóma, ebbű, attú, vót, főd. Itt sincs „ly” , de „j”-t nagyon sokat használnak:- ijen, üjjön, hajja, bár gyakori a „gy” és „ty” hang használata helyette: - kargya, kérgye, gyün, gyelül. Az „l”-zés a Dunától északra fordul csak elő: -illen, üllön, fordullon, az „n” betű pedig palatizálódik:- kenyi, hallanyi, nyől. Magánhangzók között dulázzák a mássalhangzót: - tanittó, belülle, esső.
Ragozásnál Csallóközben a „val” ragban „u”-t ejtenek: - kapávú. A honnan kérdésre a „bú, bű, rú, rű, tú, tű ragot használják. Múlt időben csak a sütötte, vetette alakok járatosak, a „v”-re végződő igékben a „v” „l”-re vagy „n”-re változik: - nyőll, lűn, hill, hín. Határozott névelő használata Csallóközben ritka, míg Szigetközben csak az „a” használatos:- a asztal, a ebéd.
„Néha tehenet is ha mëkfejtük a kalapungba aszt is mëgittuk. Az is előfordút töpszörösse: ehëssek vótunk! Mijást kiértünk a falubú, má elővettük a kënyeret asztán ëttünk. Össze van a som. Mikor már mëkpuhú finomra, lëpotyog a fárú asztán a bokor ája teli van. Aj jó dolog! Szinte a vatkörte aszt is csak a puhát, mer aki küjes, an nemigej jó, közibe ragad az embër fogának. Eszt aztán tarisznyáva, zsákka is haza hosztuk, mëk szoktuk aszanyi télire. Elösször főterëgettük a pallásra puhúnyi, akkor a puhájját bele a kemëncébe, mëgaszalódik, kéccër izs bele kő vetnyi mire jó. Abbú télënn ëggy-ëf fazékka mëkfőz az asszony, asztán éhorgya az embër. Ebbű leves is lësz. Ecs csak a finom kompót, min tënálatok va! A mogyoró akkor jó, amikor má piros, mikor má kivállik a kütyüjébű. Má kisasszon táján akkor jó. A bikmakkot, aszt is össze szoktuk ënnyi. Az ujam mind a papsipka, az ize meg akár csak a dijó vaj a mogyoró. Még tésztára is jó vóna...”
Ehhez a nyelvjárás területhez tartozik a régi Moson, Sopron, Vas, Zala megye, Győr délnyugati és Veszprém nyugati része.
Hangtani sajátosságai :
Az „o, ő, é” helyén kettős hangzókat találunk, az „a” megfelel a köznyelvinek: -hajuo. A 7 hosszú magánhangzóból az „á” kicsit zártabb, a hosszú „ú,ű,í” sokazor hiányzik helyette rövid „u, ü, i „ használatos :- tüz, ut, husz, abbu. Az „é” helyett viszont „ië-t” ejtenek. 8 rövid magánhangzónál megkülönbözteti az „e-t” és az „ë -t”, aminek hangszíne nyíltabb: - lëttëm, embër. Magánhangzókat tekintve kissé ö-ző és í-ző: -lepödő, köserü, köll, kík, níz,nígy. „Á” után az „a” helyén gyakori az „o” magánhangzó használata: - lábo, házo, szárod, és számos szóban hangűr marad: - iëd, süög, koacs.
Mássalhangzók szempontjából az egész terület „l”-ező: -ollan, illen, üllön le, fordullon. Az „n” pallotizálódik: - csinyál, kenyëm, szappany, míg mássalhangzó után „j”-t nem mond, hanem helyette „gy” vagy „ty”: - borgya, kalaptya.
„Körübelü most ëgy iëvë vuot, ippen ien eses üdüö vuot. Kezdett a huo esnyi rëgge, de asztám miëgis úgy láttuk, hogy derül. Gyün ám ki a vadász puskásson, kutyásson. Aszongya: Na, leginyëk, kü gyün e velem ëggyet vadásznyi? Á, - aszongya – lësznek ám többen is, csak mënnyek e velëk. Hát tiz oura felië öszegyöttünk ott a müheszimbe beszigettünk, ho hány nyúl lësz, hogyan mikíp. Hát, kühoszta a pálinkás üvegët: no gyerëkëk igyatok! Nekiláttunk, ittunk, bemelegetütünk, fülüötöztünk. Nahát mënnyünk!...Hát megindutunk sorgyábo, gyünek ám a nyulak, fácányok ki a remiszegbü mind...ot lett ötfácántik mëk kiës kokas...hát alig mënünk...ekiabállo magát: Gyertek ide, mer most osztán a ruokákok valahogy mëk kë fognyi!..”
Az írásbeliség elterjedésével az egységes helyesírás szabályozásával mind inkább teret hódított a nemzeti nyelv írott változata az irodalmi nyelv. Addig amíg nem volt irodalmi nyelv a tájnyelvjárások minden írásban és könyvben visszatükröződtek. Az 1541-ben íródott Új-testamentumi fordításban ez olvasható:
„Próféták által szólt rígen néked az isten.
Azkit ígírt, ímé, vígre megadta fiát
Buzgó lílekvel szól most es néked ezáltal,
Kit hagya, hogy hallgass, kit hagya, hogy te kövess...”
A XVIII. század végén végbemenő nyelvújítás során azonban a tájnyelvjárásokat szépen lassan felváltja a nemzeti nyelv beszélt változata a köznyelv, és írott változata az irodalmi nyelv, így a közlekedés, média és iskoláztatás elterjedésével és ráhatásával egyre szűkebb régiókra szorulnak vissza tájnyelvjárásaink. Míg a köz nyelv egyre szélesebb körben hódít és szinte elítéli a régi nyelvjárásokat, addig az irodalmi nyelv még vissza-visszanyúl a régi nyelvhez, elsősorban a táj érzékeltetése vagy a szereplő elevenebbé tétele miatt. Hiszen bármilyen szabályozott és egységes is az irodalmi nyelv az mégis sokkal halványabb és színtelenebb az ó nyelvhez képest:
Juhász Gyula: Magyar táj, magyar ecsettel:
„Kis sömlyék szélin tehenek legelnek,
Fakó sárgák a lompos alkonyatban,
A szürke fűzfák egyre komorabban
Guggolnak a bús víz holt ága mellett.
Távolba néznek és a puszta távol
Egy gramofon zenéjét hozza nékik,
Rikácsolón, rekedten iderémlik,
A pocsétában egy vén kácsa gázol. „
A népi, paraszti alakok leírására, mozgalmasabbá tételére is ezt használja, legnagyobb képviselője Móricz Zsigmond, Tamási Áron és Veres Péter:
„Nem akarja Kibir ángyó kovártélyát lehagyni....”
Móricz Zsigmond: Rózsa Sándor lovát ugratja:
„Jó röggelt, adjon az isten embörök. Hallották-e mán mijen röttenetös szürnyü esetöm vót?”
Kimondhatjuk, hogy régi szép nyelvezetünk kihalóban van, mert míg a faragott és egyéb kézműves tárgyaink, kézimunkáink, könyveink megmaradnak, ha eltárolják őket addig a hang elszáll. A hanglejtés és a tájszavak, sírba szállnak azokkal akikben addig élt. Régi magyar nyelvjárásaink a feledés homályába vesznek.
Magyar nyelvjárásokat az 1951-es Mai magyar nyelvjárások című kötetében nyolc típusba sorolják:
Magyarnak lenni: tudod, mit jelent? Magasba vágyva, tengni egyre – lent; Mosolygva, mint a méla õszi táj, Nem panaszolni senkinek, mi fáj; Borongni mindig, mint a nagy hegyek, Mert egyre gyászlik bennünk valami: Sokszázados bú, melyet nem lehet Sem eltitkolni, sem bevallani. Magányban élni, ahol kusza árnyak Bús tündérekként föl-fölsírdogálnak, S szálaiból a fájó képzeletnek Fekete fényû fátylat szövögetnek, És bút és gyászt és sejtést egybeszõve Ráterítik a titkos jövendõre… Rab módra húzni idegen igát, Álmodva rólad: büszke, messzi cél, S meg-megpihenve a múlt emlékinél, Kergetni téged: csalfa délibáb!… Csalódni mindig, soha célt nem érve, S ha szívünkben már apadoz a hit: Rátakargatni sorsunk száz sebére Önámításunk koldusrongyait… – Én népem! múltba vagy jövõbe nézz: Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!… Magyarnak lenni: tudod, mit jelent? Küzdelmet, fájót, véges-végtelent. Születni nagynak, bajban büszke hõsnek, De döntõ harcra nem elég erõsnek; Úgy teremtõdni erre a világra, Hogy mindig vessünk, de mindig hiába: Hogy amikor már érik a vetés, Akkor zúgjon rá irtó jégverés… Fölajzott vággyal, szomjan keseregve A szabadító Mózest várni egyre: Hogy porrá zúzza azt a szirtfalat, Mely végzetünknek kövült átkaul, Ránk néz merõen, irgalmatlanul, S utunkat állja zordan, hallgatag… Bágyadtan tûrni furcsa végzetünk', Mely sírni késztõ tréfát ûz velünk, S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni: Egymást vádolni, egymást marcangolni! – Majd, fojtott kedvünk hogyha megdagad, Szilajnak lenni, mint a bércpatak, Nagy bánatoknak hangos lagziján Nagyot rikoltni: Hajrá! húzd, cigány – Háborgó vérrel kesergõn vigadni, Hogy minekünk, hajh! nem tud megvirradni, Hogy annyi szent hév, annyi õserõ, Megsebzett sasként sírva nyögdelõ, Mért nem repülhet fönn a tiszta légben, Munkás szabadság édes gyönyörében – Hogy mért teremtett bennünket a végzet Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!… Tombolva inni hegyeink borát, Keserveinknek izzó mámorát, S míg vérünkben a tettvágy tüze nyargal, Fölbúgni tompa, lázadó haraggal – S mikor már szívünk majdnem megszakad: Nagy keservünkben, Bús szégyenünkben Falhoz vágni az üres poharat… – Én népem! múltba vagy jövõbe nézz!… Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!… De túl minden bún, minden szenvedésen, Önérzetünket nem feledve mégsem, Nagy szívvel, melyben nem apad a hûség, Magyarnak lenni: büszke gyönyörûség! Magyarnak lenni: nagy s szent akarat, Mely itt reszket a Kárpátok alatt: Ha küszködõn, ha szenvedõn, ha sírva: Viselni sorsunk, ahogy meg van írva; Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét, Vérünkbe oltva õsök honszerelmét, Féltõn borulni minden magyar rögre, S hozzátapadni örökkön-örökre!…
Magyar vagyok! Nem vakszerencse Tőn engemet magyarrá. Nem érdek hitvány gerjedelme S nem önkény teve azzá. A szellem szent hatalma az, Mely elborított lángival: Magyar vagyok, mivel szabad, Szabad, tehát magyar.
Magyar vagyok. Nincs a világon Ennél szebb és dicsőbb név. Testvéreim közt feltalálom Minden nagy eszme hősét. Engem sem rémít semmi vész, Várjon halál, vagy diadal: Lelkem egész, szívem merész; Merész, mivel magyar.
Magyar vagyok. Ami szivemben, Tüstént az ajkamon van. Nem érez senki sem hivebben S nem szól világosabban, Mert egy vagyok és mindig az, Tettem, szavam lelkemre vall: Magyar vagyok, tehát igaz; Igaz, mivel magyar.
Magyar vagyok. Magasra törnék! De elfog olykor méla bánat, Ha olvasom az Isten könyvét, Történetét hazámnak. Fénynapjainkra gyász omol, S az egész nép egy sírba hal: Nem csoda, ha olyan komoly És bús lett a magyar.
Magyar vagyok. Népem jövőjét Dicső, nagy színbe látom. Próféták nem hiába szőtték, Beteljesül az álom! Miért a hősök lelke vív, Eljő, eljő a diadal: Mert csupa lélek, csupa szív, Csupa láng a magyar.
Magyar vagyok. Kedvem csapongó És gyors, miként a villám. Majd mint a felhő, oly busongó, Majd mint pacsirta, vídám. Szivem az érzéstől repes, Tűz ajkamon a szó, a dal - S úgy vágtat a vér, oly heves, Heves, mivel magyar!
Magyar vagyok. A sors kegyelme Névleg tesz csak magyarrá. A szabadságnak szent szerelme Avatott engem azzá. A szellem csodás lángja az, Mely fölragadott szárnyival: Magyar vagyok, tehát szabad, Szabad, mivel magyar!
Magyar vagyok. Legszebb ország hazám Az öt világrész nagy terűletén. Egy kis világ maga. Nincs annyi szám, Ahány a szépség gazdag kebelén. Van rajta bérc, amely tekintetet vét A Kaszpi-tenger habjain is túl, És rónasága, mintha a föld végét Keresné, olyan messze-messze nyúl.
Magyar vagyok. Természetem komoly, Mint hegedűink első hangjai; Ajkamra fel-felröppen a mosoly, De nevetésem ritkán hallani. Ha az öröm legjobban festi képem: Magas kedvemben sírva fakadok; De arcom víg a bánat idejében, Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át A multnak tengerén, ahol szemem Egekbe nyúló kősziklákat lát, Nagy tetteidet, bajnok nemzetem. Európa színpadán mi is játszottunk, S mienk nem volt a legkisebb szerep; Ugy rettegé a föld kirántott kardunk, Mint a villámot éjjel a gyerek.
Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? Holt dicsőség halvány kisértete; Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar - Ha vert az óra - odva mélyibe. Hogy hallgatunk! a második szomszédig Alig hogy küldjük életünk neszét S saját testvérink, kik reánk készítik A gyász s gyalázat fekete mezét.
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! Itt minálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap úgy ragyog. De semmi kincsért s hírért a világon El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet!
Magyar vagyok, magyar. Magyarnak születtem. Magyar nótát dalolt a dajka felettem. Magyarúl tanított imádkozni anyám És szeretni téged, gyönyörûszép hazám!
Lerajzolta képed szívem közepébe, Beírta nevedet a lelkem mélyébe, Áldja meg az Isten a keze vonását! Áldja meg, áldja meg magyarok hazáját!
Széles e világnak fénye, gazdagsága El nem csábít innen idegen országba, Aki magyar, nem tud sehol boldog lenni! Szép Magyarországot nem pótolja semmi!
Magyarnak születtem, magyar is maradok, A hazáért élek, ha kell, meg is halok! Ringó bölcsõm fáját magyar föld termette, Koporsóm fáját is magyar föld növelje!
Illyés Gyula e tanulmánya 1939-ben keletkezett. A Magyarok Könyvtára első darabjaként jelent meg, két kiadásban is. A Nemzeti Könyvtár 3. füzeteként szintén megjelent ebben az esztendőben a szöveg rövidített változata. A teljes szöveg az életműkiadásban (Itt élned kell. I-II. Bp. 1976. II. 42-75.) jelent meg ujólag; a művet e kiadás alapján közlöm. Illyés az alábbi megjegyzést fűzte írásához:
Ki a magyar - E kis tanulmányban a magyarság származásának bonyolult, sok helyt ellentmondó kérdését próbáltam bemutatni röviden s közvetlenül, mintha falumbéli ismerőseimnek beszéltem volna. Vagyis szigorúan tárgyilagos voltam, s amennyire a terjedelem megengedte, a részletezéstől sem riadtam el, komolyan népszerűsítettem. Felfogásomat, egyéni véleményemet a tudomány legújabb eredményeivel ellenőriztem, nagyrészt a következő idevágó művek alapján:
Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk, Bartucz Lajos: A magyar ember, Hóman Bálint: Történetírás és forráskritika, Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása, Kodály Zoltán: A magyar népzene, Szabolcsi Bence: Egyetemes művelődéstörténet és az ötfokú hangjegyek.
Nem írástudóknak, nem... - Petőfi Sándor: Lehel vezér. Első ének.
Hadur - a magyar népmesék óriásaira emlékeztető pogány isten, mitikus alak Vörösmarty Mihály Zalán futása című eposzában.
Ukko - a mennydörgés, a villám, a felhők istene a finn népi eposzban, a Kalevalában, de alakja sok vonatkozásban már a keresztény Isten fogalmát idézi; a hősök gyakran hozzá fohászkodnak, mint mindenhatóhoz.
Néhány éve alkalmam akadt, hogy Oroszországba utazhassam... Erről az utazásról terjedelmes útirajzban számolt be Illyés Gyula 1934 őszén: Oroszország. Úti jegyzetek. Bp. Nyugat kiadás é. n. E mű újabban megjelent: Illyés Gyula: Szíves kalauz. Bp. 1974. 5-261. A könyv egyik fejezetében Illyés felidézi egy moszkvai este emlékét; mordvinokkal beszélgetett ősi nyelvi közösségünkről, rokonságunkról, közös eredetünkről:
Rokonoknál
Minden magyarban él valami Kőrösi Csoma lelkesültségéből; a kalandvággyal párosult tudásszomjból, a világgá sodródott fiú nyugtalanságából, aki könyvtárakon és őserdőkön fúrja át magát, hogy elvesztett szülei nyomára akadjon. Kit nem érintett szíven s buzdított kicsit példakövetésre a Juliántól Vámbéryig váltakozó kutatók buzgalma, akik hol egy Stanley, egy Champollion, hol egy elátkozott királyfi módjára az ősi, nagy család keresésére indultak? Rokontalan nép Európában, vajon nem vagyunk-e Európa legatyafiaskodóbb népe?
Az ősmagyarok! A Jenyiszej menti sátrakban titokzatosan tovább élő szavak, amelyek a debreceni Nagytemplomban is otthoniasan csendülnének; az Ob ingoványain át szálló kiáltások, melyeket a búcsúzás napján a nyugatra induló kis lovascsapat visszakiabált, s amelyekre másfél ezred távolságból még mi is felfigyelünk - amikor moszkvai utazásom bizonyosra vált, az orosz szótár mellé rögtön egy osztják nyelvtant is beszereztem. Fölmelegítettem iskolai emlékeimet. Mosolyogva állapítottam meg, hogy utazási izgalmaim között volt egy kis rész, amely meglepően hasonlított a gyerekkori izgalmamhoz, midőn a családi szekéren a szomszéd járásban lakó sógorok és nagybácsik látogatására vágtattunk. Nem megyek egészen idegenbe - ilyen érzelem bujkált bennem. Moszkvai megérkezésem után rögtön a rokonok felől tudakozódtam.
Osztjákot sajnos nem láthattam, közben egy kicsit messze költözködtek; még vagy kétszer annyi távolságra laknak, mint amennyit eddig megtettem. De megvigasztaltak, hogy a votjákok itt vannak a közelben, a Volga és az Ural között, vonaton alig kétnapi járóföld. Megnézhetem a márikat is, akik mellesleg kikérték maguknak, hogy a világ továbbra is orosz gúnynevükön cseremiszeknek hívja őket, ahogyan a zürjéneket is végre eredeti nevükön: komiknak hívják. Itt tanyáznak a szomszédban, Nyizsnyij-Novgorodtól alig négyszáz kilométerre.
De mordvint akár Moszkvában is láthatok, egész városrészük van; a kimutatás szerint több mint négyezren élnek itt, valamelyik külnegyedben. Azonnal kutatásukra indultam.
Nem volt könnyű dolog kihalászni őket Moszkva négymillió lakosságából. Az adminisztrációnak is vannak olyan útvesztői, mint az őserdőnek. Kedves, alkalmi vezetőmmel, akiben megértő filológuslelket fedeztem föl, megmásztunk vagy ezer méternyi emeletet egyik irodából a másikba, fél éjjeleket átdöcögtünk klubról klubra járva a város perifériáin, összeismerkedve közben mindenféle egyéb egzotikus törzsekkel, jakutokkal, üzbégekkel, csuvasokkal, juhagirokkal, csuk-csukokkal, akikből tizenkétezer él csak a földön és mellesleg szintén rokonok, ha egy kicsit távoliak is. Végre sikerült a mordvinok lakhelyét is felfedeznünk. Valahol a Marina Roscsa tér táján élnek.
Egész délután vándoroltunk; este volt már, mire a városrészbe értünk, amely oly messze esik a központtól, hogy Moszkva nagytérképén sincs feltüntetve. A villamos nem ment tovább. Nekivágtunk a sötétedő külnegyednek, amelyben még vízvezeték és csatornázás sincs; a régi, földszintes faházakban csak az újonnan bevezetett villany tanúskodik a fejlődésről. Széles sugárúton haladtunk; közepét most két éve alakították át sétánnyá. Jobbról-balról, a fiatal bokrok közti padokon a sötétben szerelmesek ültek, vagy hat kilométer hosszúságban. A sugárút után még elhagyatottabb vidék kezdődött. Már a járdának is vége szakadt, belebotlottunk egy-egy gödörbe. A házakból vékony csíkban folydogált a szennyvíz az utca két felén húzódó árokba. De a házak mintha csinosabbak, rendesebbek lettek volna. Az ablakon csipkefüggönyt világított meg a bent égő lámpa. Már mordvin területen kellett járnunk; kérdezősködésünkre, hogy hol találjuk meg a klubot, ide-oda küldözgettek bennünket, amíg teljesen el nem tévedtünk a zegzugos mellékutcákban. Tanácstalanul erőltettem szemem a sötétben, amely származásunk homályára emlékeztetett.
Így ért az az élmény, amely Gellért püspökét juttatta eszembe, amikor a malmot hajtó szolgáló dalára felfigyelt, s amelyről csak akadozva tudok beszélni. Gyanakodva fogadok minden meglepő nagy pillanatot, óvakodom a megilletődöttségtől. Zavar és melegség öntött el; mégis, hirtelen valamelyik szomszéd utcából mintha ismerős dal ütötte volna meg a fülem.
Három-négy citera kezdett rá egyszerre a dalra; pattogó hullámzásából egyre világosabban ütközött ki valami ismerős refrén. Nem tévedtem. Ezt a dallamot én is ismerem, csak, úgy látszik, elfeledtem. Öt-hat magyar népdal lejtése is fölmerült bennem; a szomszéd utcából felhangzó dal mindegyikre hasonlított, egy-két ütem erejéig együtt is haladt valamelyikkel, de azután hirtelen fordulattal otthagyta, hogy egy másikkal társuljon. Egyszerre oly tisztán, mintha Somogyszobon hallottam volna, mintha ennek a pár sornak dallama csapott volna ki
Hármat tojott a fürjecske
fürj, fürj, fürjecske...
A fülem csengett? Ez a dal, tudom, nem is egészen népdal, eredeti szövegét, ha jól emlékszem, Csokonai írta. De minden latolgatást sutba vágva, diadalmasan folytatódott odaát, illetve idebenn:
Rendem bokrom, rendem rózsám,
rózsám gyere be...
Fel kellett nevetnem, a jelenet oly elképesztő, olyan gyerekesen együgyű volt.
- Attól tartok - fordultam szégyenkezve vezetőmhöz -, hogy ezt a dalt a mordvin klubban játsszák. Sose merem elbeszélni, ha úgy lesz.
- Az valószínű, hogy a klubban muzsikálnak - felelte ő is némi fülelés után. - Az ilyen helyeken szokták az énekkarok és a műkedvelő színjátszó csoportok próbáit tartani. Mindenesetre megnézhetjük.
Így találtuk meg a mordvinokat.
A helyiségbe lépve ismét erőt kellett vennem magamon. Mintha a történelem gúnyt akart volna űzni belőlem, aki a kelleténél is nagyobb szigorral fogadom a nyelv- és fajrokonságról, nevezetes ázsiai lelkületünkről szóló fejtegetéseket.
A hatalmas terem mélyén színpad állt, rajta a zongora körül valóban citerapróbát tartottak. Egyik sarokban néhány fiú és leány, az ajtónál, hogy majdnem beléjük botlottunk, pár gyerek; az egyik asztalon vastag fehér kendőn meztelen csecsemő aludt. Üdvözlésünkre két fiatalember lépett hozzánk, oly tökéletes baranyai álarccal, hogy ámulatomban ajkamra fagyott a szó. Mögöttük pár lépésnyire az egyik ozorai szőlőpásztor állt kíváncsiskodva. Első csodálkozásom, emlékszem, az volt, mért néz úgy, mintha nem ismerne, mivel sérthettem meg?
Vezetőm elmondta oroszul, mi járatban vagyok. Most már többen körém gyűltek, egypáran a színpadról is leugráltak. Egy percig szótlanul szemléltek. Szótlanul vizsgáltam én is őket, s úgy éreztem, káprázat játszik velem. Ne tréfáljatok, kívánkozott nyelvemre, beszéljünk magyarul!
Sor került erre is. Egyelőre a karmester visszaparancsolta a szökevényeket a színpadra. Rövid kiáltása élesen csattant a teremben. "Gyárkáj" - valami ilyesmit véltem felfedezni benne.
- Mi az, hogy gyárkáj? - kérdeztem attól, aki legközelebb állt hozzám, egy tömzsi, szöghajú leánytól.
- Járkáj? Menni. Ő megy - mondta oroszul.
A teremből még egy kisebb szoba nyílott, ide mentünk át "a kultúrbizottság központjába", hogy ne zavarjuk a próbát. A falak mellett könyvespolcok sorakoztak, a nagy kerek asztalon írógép billentyűi csillogtak a villanyfényben. Köréje ülünk, mint egy családi asztal köré. Most veszem észre, mennyire elfáradtam az egész napi mászkálásban. Elégedetten elnyúlok a széken.
- Messziről jött? - kérdik.
- Magyarországból.
Csak egyetlen fej rándul fel erre, a többieknek semmit sem mond ez a szó.
- Nem tudjátok, hogy rokonok vagyunk?
Valami rémlik nekik. A finnekről hallottak valamit. Valaki az osztyákokról is hallott.
- Pedig rokonok vagyunk. Szégyellhetitek, hogy elfeledtétek.
Szégyenlik is; két tizenhat-tizenhét éves lány pirulva néz össze. A kultúrbizottság elnöke, huszonkét-huszonhárom éves fiú, zavartan fordítja felém a fejét. A társalgás eddig oroszul folyt, melyet ők sem beszélnek a legkitűnőbben.
- Vér - mondom magyarul -, ismeritek ezt a szót? Vér.
- Vér!
Egymásra tekintenek, arcuk földerül. Az asztal túlsó oldaláról valaki felkel, hogy jobban lásson.
- Víz - hogy mondjátok ti azt, hogy víz?
- Ved! - felelik egyszerre hárman is.
- Vid! - teszi hozzá még egy fekete arcú, akit első látásra egyik régi iskolatársamnak néztem.
- Vid, ved, egyre megy, nálunk a ved is megvan a vedel szóban. Mi arra is vigyáztunk.
Már mindnyájan mosolyognak. Rámutatok a szememre.
- Selmj! - kiáltják kórusban. Egy tíz-tizenkét éves kislány az egészből nem ért semmit, előbb csodálkozva mered rám, majd elneveti magát, és mordvinul kezd kiabálni felém.
- Ház? - kérdezem. - Házam?
- Chádom!
- Kicsit pöszék lettetek. Vaj?
- Vaj!
- Az ég? A menny?
- Menyil!
- Kéz?
- Kéd!
Erre kezet rázunk.
Mitől lettünk egyszerre mindnyájan olyan jókedvűek? Az arcok kipirulnak, mindenki szeme ragyog. A rend felbomlik, felkelünk az asztaltól, és nevetve egymást tapogatjuk. Játszunk az emlékekkel, előkeressük és büszkélkedve megcsillogtatjuk, ami a régi közös kincsből megmaradt.
- Hal?
- Kal!
- Nyíl?
- Njél!
- Mid van, amivel írsz, tollad?
- Tolgam!
- És nekik?
- Tolgamuk!
- Te elég sovány vagy, mi?
- Soványe, soványe!
- És lapos?
- Laps!
Szavak repkedtek a levegőben, bukdácsolva és csiripolva keresik egymást, mint a szerelmes madarak. Egyiket én repítem fel, a másikat ők. Több mint ezerévi távolságból kiabálunk egymásnak, s próbálunk valamit jókedvünkből átadni.
Egyszerre ketten is felém fordulnak:
- Miért rontottátok úgy el a mi nyelvünket? Egészen elrontottátok.
Igazat adok nekik. Valóban rontottunk rajta. De ti sem őriztétek meg egész épen. Nem tesz semmit. Fő, hogy mindketten megvagyunk.
- Emlékeztek, hogy valaha egy nyelvünk volt? Egy anyánk, vagy egyforma észjárásunk, amely a vér szerintinél is szorosabb rokonság?
Hasztalan kérdem őket, erről alig tudnak valamit. Népmese iránt érdeklődöm, talán abban maradt valami nyoma a régi testvérségnek. Ilyenről sem tudnak. Az egyik fiúnak végre eszébe jut valami, amit még otthon hallott a Volga mellett, Penzában.
"A mordvin nép valaha igen hatalmas nép volt. Akkor még nem míveltek földet, a fejszét sem faragásra használták. Szabadon ide-oda vándoroltak, mert mindent meg akartak ismerni, és az okos ember csak azt hiszi el, amit a szemével lát. Egyszerre csak világgá kerekedtek, megverték az oroszokat, és Kijevet is bevették. De azon is tovább mentek, a víz partján megkerülték a földtányért, és úgy jutottak vissza oda, ahonnan elindultak. Azért oly okosak, elmések; azért okosabbak még az oroszoknál is."
- Igaz ez? Hogy olyan okosak vagytok?
Vezetőm bólint rá, hogy igaz. Valóban nagyszerű nép ez, értelmes, élelmes, tisztaságszerető, az egész nemzet egyetlen ácsfamília; évszázadok óta ők a legjobb faházépítők egész Oroszországban.
- Hányan vagytok összesen?
- Kétféle mordvin van a világon: moksány és erzjány, különböző nyelvet beszélnek, de valahogy megértik egymást. Összesen hárommillió a számuk.
Ezt Vaszilij Románücs Charitónov mondja, a fiatal könyvtáros. Orosz neve van, a cárizmus alatt mindenkinek orosz nevet adtak.
Akik itt vannak, különben mind fiatalok. Ők vezetik ezt a klubot, a kórházat, az iskolát. Most is az a szokás, hogy a fiatalok világot lássanak.
- A háború előtt a mordvinoknak csak 9%-a tudott írni-olvasni. Most már 92%-a tud; a forradalom óta van saját napilapjuk, irodalmi folyóirataik és persze egész írógárdájuk. Főleg költők és drámaírók. Ebben az évben ötezer mordvin hallgató iratkozott be a különböző egyetemekre. Csak Moszkvában ezer tanul.
Megmutatják a könyveket. Egy sereg novellás és versfüzetet, iskolás könyvet és fordítást. Itt van a mordvin nyelv teljes nyelvtana, az idén készült el.
Szeretnék egypárat mutatóba hazavinni.
Ideadnák az egész könyvtárat. A hazai filológusokra gondolok, és kiválogatok egypár nyelvtant és versfüzetet. Közben nézem a kerek, se nem szőke, se nem barna arcokat; mintha egy sárközi faluban volnék.
A szomszéd szobából behallatszik a citera és énekkar próbája. Mordvin népdalokat énekelnek, s ez ismét fokozza a benyomást, hogy valahol a Dunántúlon képzeljem magam. A friss ütemű házasító dal után most valami siratóba fognak, amely megint olyan ismerős, hogy majdnem együtt énekelem velük. Aztán megint valami talp alá való következik. Nem sokat értek a zenéhez sem, de rögtön kiérzem az ütemet: nem orosz, alapjában más. Frisseségében is monoton, egy téma körül forgó, akár a mi népdalaink. Lábammal verem a ritmust, amikor hirtelen a Bugyónnüj-indulóra zendítenek...
Vége a próbának, az énekesek is betódulnak a szobába, élükön a propagandabizottság elnökével; ő tud valamit Magyarországról.
Letelepszünk megint az asztal köré. Most már dúdolva, közösen folyik az ének; egyre jobban összemelegít bennünket. Otthon érzem magam, s úgy látszik, ők is maguk közé fogadnak, egymás vállára fűzött karral fújjuk a dalt a madárseregről, mely az őszi levelekkel leválik a hegyről...
Két dal között még tudakozódom.
- Hogy élnek otthon az öregek?
- Elég jól megvannak. Télen farigcsálnak, nyáron a földet művelik. Az egész mordvin föld kollektivizálva van.
- Milyen lesz az aratás?
- Úgy írják, egy kicsit gyenge. Tavaly majdnem minden kolhozban egy munkanap után tíz kiló rozsot és búzát kapott mindenki. Az idén valamivel kevesebb lesz, talán kilenc kiló.
- És hány munkanapot dolgoznak egy évben?
- Kétszázat, háromszázat.
Újra ének következik. Aztán váratlanul az egyik fiú felém fordul:
- És ti, hogy éltek ott Európában?
Mondjam el, hogy min mentünk keresztül, mióta elszakadtunk tőlük?
- Néha jól, néha rosszul, testvér. Most éppen elég rosszul.
- Lesz még jobban is.
- Reméljük.
És újra ének következik.
(Illyés Gyula: Szíves kalauz. Bp. 1974. 55-65.)
szoszvai vagy kondai vogul - a Szoszva a szibériai Ob, a Konda az Irtis mellékfolyója. A vogulok történetéről, nyelvéről, költészetéről alapvető munka Hunfalvy Pál: Reguly Antal hagyományai. A vogul föld és nép. Bp. 1864.
Levédia (Lebédia) - feltehetően a Don és a Dnyeper alsó folyásánál elterülő vidék; a 9. század közepe táján a magyarok szállásterülete.
csiger - silány, ízetlen bor.
Julián (Julianus) barát - domonkos rendi szerzetes. 1235-ben az ázsiai őshazában visszamaradt magyarok megkeresésére indult. A pogány magyarokat valószínűleg a mai Baskíria területén találta meg. A tatárok közeledésének hírét hallva hazasietett, majd 1237-ben újra útnak indult, de út közben megtudta, hogy a tatárok elpusztították a Volgán túli magyarokat. Alakjáról, sorsáról Kodolányi János írt nagyhatású regényt: Julianus barát. Bp. é. n. (1938)
Meotisz - az Azovi-tenger ókori neve.
Freisingeni Ottó (kb. 1114-1158) - püspök, a középkor egyik legjelentősebb történetírója. A kereszteshadak kíséretében 1147-ben járt Magyarországon. Két hatalmas történeti munkája magyarul is olvasható. (Krónika, Frigyes császár tettei - Középkori krónikások. Szerk. Gombos F. Albin: XII-XIV. és XV.-XVI. kötet. Bp. 1912-1913.) Illyés Gyula a Frigyes császár tettei című műből idéz. (I. könyv. 32. fejezet)
"vonásai inkább lágyak..." - nem tudható, vajon Illyés a harmincas évek melyik magyarságkutató tudós művéből idéz némi szarkasztikus éllel.
Szabolcsi Bence (1899-1973) - zenetörténész, zenetudós; sokirányú és nagy jelentőségű munkásságában fontosak és zenei kultúránkat meghatározóak az ősi magyar hangzásvilággal foglalkozó kutatásainak eredményei. Osztják hősdalok - magyar siratók melódiái (Ethnográphia, 1933) című munkája közvetlenül is Illyés Gyula gondolatmenetéhez nyújt tudományos alapozást.
*
Az Apollo című folyóiratban (IV. évf., 1-2. szám VIII. kötet) jelent meg Illyés Gyula egy kevéssé ismert, jellemző írása, amelyben a magyarság európai helyét próbálja - a német terjeszkedés szellemével nyíltan szembehelyezkedve - megfogalmazni. A cikk 1938-ban keletkezett, Illyés Gyula a következő megjegyzést fűzte hozzá megjelentekor: "Ez a cikk eredetileg francia olvasók számára íródott. A szerző így nyugodtan elhagyhatta mindazt a nehéz anyagot, melyet állítása igazolására közép-európaiak előtt fel kellene sorakoztatnia."
Szellemi fajkutatás
Sikert kívánunk a tudományos kísérleteknek, melyek a testalkat, a vérképlet alapján rokonítják a fajtákat és népeket. Bár már túl lennénk rajtuk. A rokonságkeresésnek sokkal titokzatosabb és izgatóbb állomásaihoz érhetnénk el, illetve vissza. Nemcsak oda, hogy két olyan, fajilag testvérnép, mint a német és francia, miért nem bírja egymásnak még a szagát sem, hanem - ami ennél még titokzatosabb mi okozza, hogy más népek viszont, akiknek az égvilágon semmi közük egymáshoz, szinte betegesen sóvárognak egymás után. A svédek és norvégok évszázadokon át hangtalan, de kemény nyakleveseket váltottak a közös tető csendjében, amíg végül sikerült szétosztani a portát is, a biztos tetőt is; ez érthető: fajra, nyelvre, de még sorsra is testvérebb két nép náluk igazán alig képzelhető. De mi magyarázza a dekabristák, Puskin birodalomra menő híveinek elszánt anglomániáját? A 19. század elejének orosz bojárjai európaiabbak az európaiaknál; egész bizonyos, hogy Dosztojevszkijt - akit legelőször a németek értettek - ők még ma sem értenék. Mi volt az oka a majd négy századig tartó lengyel-magyar barátságnak, amely valóban majdnem olyan meghitt volt, milyennek a politikai dörgedelmek mondják? Bercsényinek Jászvásárban és Targovistyében is voltak jó komái - miért nézett Krakkó felé akkor is, midőn nem menedékhelyre, de csak vigaszra volt szüksége? A titok tán ott kezdődik, midőn Lehelék a Pireneusokat mászták lóháton, holott, ha igazán csak szerezni akartak, hát a közelibb Kijev táján is akadtak volna egyre-másra.
Vannak nemzetek, melyek földrajzilag oly távol esnek, hogy hírt is alig hallanak egymásról. De amikor elvétve, véletlenül mégis összeakadnak, ámulva tapasztalják, hogy gondolkozásuk, temperamentumuk, ízlésük mennyire azonos, mennyire összeillenek ők ketten. Közös vonásokat mutatnak a lényeges nagy dolgokban, de - ami még csodálatosabb és jellemzőbb - a legapróbbakban is. Például egyformán gondolkoznak a nőkről vagy a szabadságról. Vagy mindketten borivók, noha körülöttük mindenki más sört iszik. A távolság miatt, ismételten, maga a két nemzet alig tud érintkezni, de mikor a két nemzet közül valamelyiknek a fia véletlenül a másik nemzet területére sodródik, ámulva és izgatottan állapítja meg magáról, hogy valamiképp otthon érzi magát. Szülőföldjéről több mint ezer kilométert tett meg, útközben három-négy országon is áthaladt, ám mindig csak mint érdeklődő utazó, mint idegen, s itt egyszerre honi lég csapja meg. Nem ismeri a nyelvet, de ismerni véli az embereket. A szokások meglepik, de a lelket, mely a szokásokat szülte, meghittnek érzi. Nyugtalanul, a kedves meglepetés okozta nyugtalansággal tekint körül: honnan ez a titkos rokonság? A táj, a szőlővel teliültetett enyhe lankák és közöttük a széles, termékeny folyóvölgyek a hazai földre emlékeztetik. De egyes-egyedül a földrajzi fekvés kétségtelenül erős népalakító hatásában rejlene a fura rokonság - elfogadhatja ezt a nagyon is racionalista magyarázatot? Kutat tovább. Egymás után fedezi fel a tárgyi különbözőségeket s az ezek mellett konokan, egyre sűrűbben, úton-útfélen felbukkanó belső hasonlatosságot. S minél jobban a nép jelene s múltja felé fordul, a különös lelki vagy temperamentumi közösségnek annál több valóságos tünetével találkozik. A tünetek okai rejtelmesek, ésszel nehezen foghatók fel, de a vizsgálódónak már alig van szüksége rájuk. "Tudnék esztendőkig, tán örökké is e nép körében élni" - vallja be magának s ez - mi is bevallhatjuk - minden tudományos oknál döntőbb erősségű. Kövessük hát mi is az elképzelt vizsgálódó utas módszerét, így is megértjük egymást. A franciákról és magyarokról beszélünk.
Elfogultan, nem tagadjuk. E sorokat olyan ember írja, aki látásmódjának, de még talán temperamentumának kialakulását is a magyar szellemiség jellemalakító ereje után a franciáénak köszönheti. Ahogy testi életét az apától és anyától: szellemiségét e két szellem, a francia és magyar párosodásából kapta. Merészség részéről, ha szellemi szüleit is úgy szeretné elképzelni, mint akiket már a sors rendelt egymáshoz, s akik össze is illenek? A tudósok dolga megállapítani, hogy valóban merészség-e. Ő, íróként, egy írói vizsgálódás merészségével felfedezendő lelkiállapotról beszél. Most nem arról, mely első franciaországi tartózkodása alatt (és nem is Párizsban, hanem Bordeaux-ban) urhódott el rajta s mondatta vele, hogy "itthon érzem magam", hanem jó pár évi franciaországi tartózkodása után szülőföldjére megtérve mondatott vele olyasmit, hogyha franciának született volna, akkor sem érezné magát idegennek ezen a földön, a magyaron. Rokonságba keveri egy Kaukázus-alatti, átmeneti hazájából alig ezer éve Európába költözött, Európának tehát legkeletibb, legrokontalanabb, még csak nem is árja (hanem urál-altaji) népfaját, a magyart Európa legjellegzetesebb nyugati népével, a franciával, hacsak szellemi vonatkozásban is? Kicsit csodálatosnak tűnhet föl. Épp azért megérdemel némi vizsgálódást.
A Káspi-tó és Fekete-tenger közti szabad síkságról a szlávok és germánok közé beékelődött magyarságot történelmi és geográfiai helyzete arra rendelte volna, hogy - mint a népvándorlás többi, elütő nyelvű és fajú népe - a környező nagy népekhez idomuljon. Szellemi téren elsősorban a germánokhoz, akik a már szervezett európai kultúra képviselői voltak Közép- és Kelet-Európában s hatásukat nemcsak a kis népekre, de sok tekintetben még a náluk számbelileg hatalmasabb szlávokra is kiterjesztették. A magyarságra - ezer esztendő ezer kísérlete során - soha.
Volt idő, évtizedek voltak, amidőn a Habsburgok germanizáló törekvése úgy látszik, hogy célt ér, s a germánság politikailag meg tudja szállni a török-tatár betörések elleni küzdelemben elgyöngült országot; ezek a magyarság történelmének legszomorúbb korszakai. A politikai uralom következményeképp a közigazgatás, az oktatás, sőt az egzakt tudományok is mutatnak némi germán hatást. A szellem azonban, a magyarságnak nevezhető lélek mindig konokan ellenáll. Egy jottányit sem vesz át a germánság sajátos és oly értékes szellemiségéből, vagy ha átmenetileg valamit belőle átvesz is, rövidesen türelmetlenül, meglepően heves ellenhatások közben adja ki azt magából. Ez a furcsa ellenállás már önmagában figyelemre méltó lehet; fokozza az a tény, hogy a magyarság egyáltalában nem merev az idegen hatásokkal szemben. A germánság nyugati határain túl eső területek hatásait készségesen fogadja magába, a történelem régebbi korszakaiban és a közelmúltban is.
Azokat a nyugat-európai áramlatokat, melyek a német szellemiség keretében születtek vagy érlelődtek, a magyarság egykettőre átformálja, jellegzetesen magyarrá teszi. Ezek a megmagyarosított új formációk inkább hasonlítanak a nyugaton, Franciaországban kapott képünkhöz, mint akár a német eredetihez. Vannak nyugat-európai áramlatok, melyek német közvetítéssel s rendszerint már jól átgermanizálva érkeznek a magyarsághoz. Ezek a magyarosodás folyamán egykettőre elvesztik a fölvett német vonásokat és eredeti alakjukhoz hasonulnak vissza.
A reformáció megindulásakor az európai civilizációba már szervesen beletartozó Magyarország bámulatosan rövid idő alatt luterizál. A reformáció nagy hullámai Magyarországon vetődnek legmagasabbra, talán azért is, mert kelet felé csak idáig terjednek, itt ütköznek az ortodox szlávokba, akik egy cseppet sem vesznek át belőle. Az ifjú magyar hitújítók örömmel vándorolnak Heidelbergbe és Wittenbergbe, lelkesen hozzák haza az új igéket, melyekből aztán még csodálatosabban rövid idő alatt egy különös magyar protestantizmus alakul ki, oly nemzeti, hogy "magyar vallásnak" nevezik. Ez a magyar protestantizmus már nem Luther hitelveivel tart rokonságot, hanem annak rajnántúli formációjával, a hugenottizmussal. A "magyar vallás" alapjai egy francia nyelvű teológus elveire helyezkednek, Calvinéira, aki itt annyira otthonossá, magyarrá válik, hogy nevét nemcsak a nép, de az írástudók is magyarosan ejtik. A magyar református templomokban ma is Clément Marot Dávid-zsoltárainak fordítását éneklik, akit különben a nép éppoly derék magyarnak érez, mint magát Kálvint.
Így reagál a nemzet legérzékenyebb tudata, a szellem. Folytathatnánk a példákat. Ez a szellem néha elurhódik a politikában is. A történelem folyamán valahányszor a magyarság szabadságáért fegyvert fog, ellenségei németek. Szövetségesei néha franciák. Rákóczi udvarában és seregében a magyar mellett csak francia szó hallik, olyannyira, hogy mikor az egyik alvezér, Károlyi Sándor csapatai elfognak egy német nyelvű levéllel utazó futárt, a levelet a fejedelem hadiszállására küldik, mert a huszonötezer főnyi seregben egyetlen ember sincs, aki el tudná azt olvasni.
Az irodalmi élet kifejlődésével az elzárkózásnak és vonzódásnak ez a különös játéka csak erősbödik. Nyugton leírhatjuk a mondatot: a tizenkilencedik században, mikor az ország új berendezése sokszor német mintára történik, a szellem leghívebb kifejezője csöppnyit sem vesz át a német irodalomból, hanem megint csak a Rajnán túl eső vidékek szellemi mozgalmaihoz kapcsolódik. Van egy pillanat, a sok irodalmi iskola között akad egy, a nyelvújító Kazinczyé, amely német példát követ. Népszerűségre soha sem tud szert tenni; mint mondtuk, a nemzet ösztöne ezt az irányzatot egyszerűen képtelen befogadni. A különben tehetséges és nagyérdemű Kazinczy költeményeit az olvasók ma is, igazságtalanul, olvashatatlannak tartják.
Ha átjön is a germán szellemiségből valami hatás, az megismételve azonnal a már a reformációban tapasztalt példát - azon nyomban függetleníti magát, sőt németellenes lesz. A 18. és 19. század európai nagy népies áramlatát a német Herder közvetíti Magyarországra. A magyar népies iskola legnagyobb költője, Petőfi Sándor játszva alakítja jellegzetesen magyarrá ezt a mozgalmat, ő maga fanatikus germángyűlölő, a franciákért rajong, megindító kamaszos elfogultságban Bérangert messze Goethe fölé helyezi; ő maga azt hiszi, hogy azért, mert az első demokrata volt, az utóbbi pedig egy király miniszter-szolgája; valójában csak azért, mert az első temperamentuma felel meg az övének. (Franciarajongása idézi elő azt a különös helyzetet, hogy akad egy ország, Magyarország, ahol Béranger négy évtizeden át az emberiség egyik legnagyobb költőjének számít, s közepes chansonjainak hatása alatt remekművek születnek.)
A keleti nemzet nyugatra vágyik, és nyugat az ő számára mindig a Rajnán túl kezdődik. Ugyanakkor, midőn Közép-Európa népei, például a csehek, belekapcsolódnak a német eszmekörbe, sőt Bécsen át az állami életbe, a nagy magyar reformkor híres utazói jóformán meg sem állnak a német nyelvű területeken; Angliát és Franciaországot járják, az ottani intézményeket akarják hazájukba átplántálni. A latin gyökérzeten megerősödött irodalom változatlanul a latinosság örököse: a francia irodalom felé fordul.
Ez a magatartás változatlan a huszadik század elején is. E kor legnagyobb költője, Ady csukott szemmel és füllel utazik mindaddig, míg francia területre nem ér; Párizsban lélegzik fel szabadon. A francia költészet hatása alatt bontja ki jellegzetesen magyar képességeit. Francia hatás alatt? Ismét előttünk a különös keveredés: amit némelyek benne, megrovásképp, a legélesebb francia hatásnak mondanak, mások épp ugyanazt tartják leghatározottabban magyarnak. A probléma valóban nem egyszerű: mi magunk sem tudnánk eldönteni, hogy e költő eredendő lelki magatartását, a szimbolizmust Verlaine iskolájában sajátította-e el, vagy pedig a magyar népdaltól tanulta.
Irodalomról beszélünk s hangsúlyozzuk ismét, hogy ezt tartjuk egy nemzet lelkülete leghívebb tükrének. A jelenkori magyar irodalomról is azt mondhatjuk, amit a múltbeliről mondhatunk. A magyar szellemi életet sohasem fenyegette oly közelről a német szellemiség beszüremlése, uralomra jutása, mint ebben a korszakban, a polgárosodáséban. A német nyelvű svábság és zsidóság, melyből polgárságunk nagy része rekrutálódott, csak német könyveket olvasott, s mivel ebben az időben könyvet nagyrészt csak a polgárok olvastak, bizony előfordult nem egy faluban, hogy Schiller és Heine művei több példányban voltak meg (a kereskedő zsidó családoknál), mint a magyar klasszikusok. Természetes lett volna, hogy mikor ez a polgárság elmagyarosodik, a saját ízlése és olvasmányai hatása alatt német irányú polgári irodalmat teremt. Amit ilyen irányút teremtett, azt alig lehet irodalomnak nevezni. A nyelv állt ellent? Mert másképp alig magyarázhatjuk, hogy a magyar irodalom ebben a korban is, nemhogy nem került a német irodalom hatása alá, de abból, ismételten, szinte mákszemnyit sem vett át. Újból jellegzetesen magyarrá alakult, s ha ebben volt külföldi irodalom segítségére, az megint csak a francia s kisebb mértékben az angol volt. A század elején még fordítanak német könyvet, a németek oldalán vívott háborúban már alig, a háború után még jó, ha minden harmadik francia és angol könyvre esik egy irodalmi műnek tisztelhető német. Magyarországon van jelentékeny német nemzeti kisebbség, van határozott tisztelet a német alaposság és fegyelem iránt, van (főleg újabban) idegenkedés a németség keleti törekvései ellen: csak német irodalmi hatás nincs. Noha a polgárság zsidó származású rétege éppúgy ragaszkodik a német eszmekörhöz, akár a sváb származású. Az előbbi, jobb híján, rendületlenül issza a Wassermannok, Gläserek, Feuchtwangerek irodalom alatti folyóvizét, az utóbbiak szelleme a közhivatalokban még mindig német szintaxisra fogalmazza mondatait, melyeket az országban első olvasásra csak ő ért meg; de az irodalmat egyik réteg sem érinti. Legifjabb regényírói gárdánk a francia iskolán át emelkedett európai színvonalra. Az az újabb népies irodalmi irányzat, melyet ma legsajátosabban magyarnak tarthatunk, oly szellemi temperamentumot mutat, melyet csak a demokrácia és a világosság népei érthetnek igazán. A legmeglepőbb az, hogy e mozgalom képviselőinek nagy része sohasem járt Párizsban. Legtöbbjük paraszti származék s indulataikat, szellemük sajátosságát egyenest a népből merítették.
Annyi példa felsorolása után beszélhetünk végre a lelki alkat titkos hasonlóságáról? Magyar ember alig tudja mosoly vagy meglepetés nélkül olvasni a francia szerzőket, ha népük jellemének erősségeiről s fogyatékosságairól írnak... Találékonyság, bátorság, idegenkedés a szervezettség merev formáitól; a függetlenség, az egyéniesség szinte már túlságos szeretete, hevülékenység, mely, sajnos, sokszor csak szalmalángként lobog... A magyar szerzők szó szerint ezeket tartják népük legjellegzetesebb tulajdonságainak; ezekről szólnak, hol dicsérve, hol megrovással a 17. században éppúgy, mint napjainkban.
Seregestől idézhetnénk még a magyarság ismertetőjeleit, melyet a franciák olvashatnának meglepett csodálkozással. Honnan van, hogy a magyar nyelv, a szellem leghívebb megelevenítője legfőbb tulajdonságául, akár a francia, a már szinte kegyetlen világosságra törekvést mutatja, idegenkedést a homálytól, a sejtetéstől? S még mondatszerkesztési módjában is, ahogy ellentétben a német és szláv nyelvekkel, az alárendelt mondatfűzés helyett a mellérendeltet kívánja, legjobban a franciához hasonlít? Mi ennek az oka? Tán sohasem lehet kideríteni, ahogy a felsorolt többi hasonlóság alapját is nehéz volna, vagy talán nem is lehet megtalálni. De célunk nem is az okok keresése volt. A hasonlóságot csak megállapítani akartuk s csupán avégből, hogy még többet teremtsünk.
3.Déli nyelvjárás:
Déli nyelvjáráshoz tartozik Somogy megye déli része, Baranya, Sárköz, Szlavónia, Duna mente, néhány Pest és Fejér megyei község, Duna–Tisza köz. Ez volt a töröktől legtöbbet szenvedett terület, ennek hatására egész vármegyék néptelenedtek el, így a Déli nyelvjárás sok kisebb részre szigetelődött el, mint Makó, Szeged, Hódmezővásárhely.
Magánhangzóit tekintve a kettős magánhangzókat kedveli „uo, öű, ëi”, míg a Dunától keletre „ó, é” használnak inkább. Az „a és ö” hangszíne megfelel a köznyelvinek. Jellemző a nyílt „e” és a zárt „a” használata. Az egész területre az „ö”-ző és „é”-ző hangzás a jellemző:- lëttöm, embör, löhet, töszök, értötte. Nem használ „ú, ű és í” hangokat, helyette a legtöbbször „é”-t ejtenek: - gyék, késér, tanétt.
Mássalhangzóknál az „l” egyedül Somogy és Baranya megyében használatos:- folik, góla, hólag, alla, míg a többi tájon nem hallatszik és az előtte lévő magánhangzót megnyújtja: - abbú, óma, ëmönt, vagy átalakúl „j” hanggá:- gója, hójag, hajja. A Déli nyelvjárásban hasonlóan a Dunántúlihoz az „n” palatalizáródik:- fonyok, benyün, és mással hangzók után a „gy”-zés és „ty”zés is elterjedt:- dobgya, kaptya. A „v” hangot sok helyen nem ejtik: - ötfen, kötfe, tesfëir.
Ragozás: a val, vel rag „v”-je hasonul az előtte álló mássalhangzóhoz:- adda, kötte, botta. A honnan kérdésre „bu, bü, tu, tü, ru, rü” alakokat használják. A birtok többféleségének kifejezésére az „itok, itök „ használatok:- lovajitok, ökrejitek, váritok, monditok. A „v” tövű igék „n”-re végződnek:- hín, míg Baranyában „j”-re:- híj.
„Vót ëccör ëty szögény juhász. Legyëtette a birkákat. Ëccör sikontás hallott. Mönt a hang után. Ëccör talál ëty tüzet, abba vergődött ëty kis kégyó. A juhász beletartott ëty kis csaritot azon kivötte a kégyót a tüzbü. Mikor kivötte, asz mondta a kis kégyó: jót tötté énvelem juhász most én is jót töszök tëveled. Möktanitalak a zállatok beszédére, hogy asz mögércsed, de asz sënkinek ë ne mond, mer ha emondod, röktöm möghász. Mög is tanította, aztán a kis kégyó étünt. Amint a juhász legyetette a nyájat az ëggyik kos hozzáreszelődött ëty fáhó. Asz monta:hotyha tunná ez a szögén juhász, mijjen sok pénz van ennek a fának a tüjében, hej, de köszönné aszt! Eszt a juhász mökhallotta, mer értötte a zállatok beszédét. Allig várta, hogy este lögyön. Hazahajtotta a birkákat, fokta a szamarat, ëgy zsákot mög ëggy ásót, kimönt a zerdőbe ahol a fáhol amejjikhöl a kos hozzáreszelődött. Ékezte ásni a tüjét. Hát ëccör csak sok aranra talál. Kiszötte osztán hazavitte.
(Szenna, Somogy)
2.Dunántúli nyelvjárás :
Somogy megye északi harmada, Veszprém, Győr Tolna, Fejér megye, Csallóköz és Mátyusföld tartozik ide. A dunántúli nyelvjárás nagy részben megegyezik a köznyelvvel.
Hangtanilag hosszú középső magángangzói vannak „ó, ő, é” , míg az „a” és az „ő” ejtése olyan, mint a köznyelvben addig az „á” annál zártabb és az „e” nyiltabb. Magánhangzó használatában elmondható, hogy „ë”-ző, „í”-ző, „é”-ző és „ö”-ző. Kedveli a rövid, zárt magánhangzókat: - tüz, tiz, husz.
Mássalhangzókat tekintve az „l” kiesik: - óma, szóma, ebbű, attú, vót, főd. Itt sincs „ly” , de „j”-t nagyon sokat használnak:- ijen, üjjön, hajja, bár gyakori a „gy” és „ty” hang használata helyette: - kargya, kérgye, gyün, gyelül. Az „l”-zés a Dunától északra fordul csak elő: -illen, üllön, fordullon, az „n” betű pedig palatizálódik:- kenyi, hallanyi, nyől. Magánhangzók között dulázzák a mássalhangzót: - tanittó, belülle, esső.
Ragozásnál Csallóközben a „val” ragban „u”-t ejtenek: - kapávú. A honnan kérdésre a „bú, bű, rú, rű, tú, tű ragot használják. Múlt időben csak a sütötte, vetette alakok járatosak, a „v”-re végződő igékben a „v” „l”-re vagy „n”-re változik: - nyőll, lűn, hill, hín. Határozott névelő használata Csallóközben ritka, míg Szigetközben csak az „a” használatos:- a asztal, a ebéd.
„Néha tehenet is ha mëkfejtük a kalapungba aszt is mëgittuk. Az is előfordút töpszörösse: ehëssek vótunk! Mijást kiértünk a falubú, má elővettük a kënyeret asztán ëttünk. Össze van a som. Mikor már mëkpuhú finomra, lëpotyog a fárú asztán a bokor ája teli van. Aj jó dolog! Szinte a vatkörte aszt is csak a puhát, mer aki küjes, an nemigej jó, közibe ragad az embër fogának. Eszt aztán tarisznyáva, zsákka is haza hosztuk, mëk szoktuk aszanyi télire. Elösször főterëgettük a pallásra puhúnyi, akkor a puhájját bele a kemëncébe, mëgaszalódik, kéccër izs bele kő vetnyi mire jó. Abbú télënn ëggy-ëf fazékka mëkfőz az asszony, asztán éhorgya az embër. Ebbű leves is lësz. Ecs csak a finom kompót, min tënálatok va! A mogyoró akkor jó, amikor má piros, mikor má kivállik a kütyüjébű. Má kisasszon táján akkor jó. A bikmakkot, aszt is össze szoktuk ënnyi. Az ujam mind a papsipka, az ize meg akár csak a dijó vaj a mogyoró. Még tésztára is jó vóna...”
(Szentgál, Veszprém megye)
1. Nyugati nyelvjárás típus:
Ehhez a nyelvjárás területhez tartozik a régi Moson, Sopron, Vas, Zala megye, Győr délnyugati és Veszprém nyugati része.
Hangtani sajátosságai :
Az „o, ő, é” helyén kettős hangzókat találunk, az „a” megfelel a köznyelvinek: -hajuo. A 7 hosszú magánhangzóból az „á” kicsit zártabb, a hosszú „ú,ű,í” sokazor hiányzik helyette rövid „u, ü, i „ használatos :- tüz, ut, husz, abbu. Az „é” helyett viszont „ië-t” ejtenek. 8 rövid magánhangzónál megkülönbözteti az „e-t” és az „ë -t”, aminek hangszíne nyíltabb: - lëttëm, embër. Magánhangzókat tekintve kissé ö-ző és í-ző: -lepödő, köserü, köll, kík, níz,nígy. „Á” után az „a” helyén gyakori az „o” magánhangzó használata: - lábo, házo, szárod, és számos szóban hangűr marad: - iëd, süög, koacs.
Mássalhangzók szempontjából az egész terület „l”-ező: -ollan, illen, üllön le, fordullon. Az „n” pallotizálódik: - csinyál, kenyëm, szappany, míg mássalhangzó után „j”-t nem mond, hanem helyette „gy” vagy „ty”: - borgya, kalaptya.
„Körübelü most ëgy iëvë vuot, ippen ien eses üdüö vuot. Kezdett a huo esnyi rëgge, de asztám miëgis úgy láttuk, hogy derül. Gyün ám ki a vadász puskásson, kutyásson. Aszongya: Na, leginyëk, kü gyün e velem ëggyet vadásznyi? Á, - aszongya – lësznek ám többen is, csak mënnyek e velëk. Hát tiz oura felië öszegyöttünk ott a müheszimbe beszigettünk, ho hány nyúl lësz, hogyan mikíp. Hát, kühoszta a pálinkás üvegët: no gyerëkëk igyatok! Nekiláttunk, ittunk, bemelegetütünk, fülüötöztünk. Nahát mënnyünk!...Hát megindutunk sorgyábo, gyünek ám a nyulak, fácányok ki a remiszegbü mind...ot lett ötfácántik mëk kiës kokas...hát alig mënünk...ekiabállo magát: Gyertek ide, mer most osztán a ruokákok valahogy mëk kë fognyi!..”
(Tanakajd Vas megye)
Az írásbeliség elterjedésével az egységes helyesírás szabályozásával mind inkább teret hódított a nemzeti nyelv írott változata az irodalmi nyelv. Addig amíg nem volt irodalmi nyelv a tájnyelvjárások minden írásban és könyvben visszatükröződtek. Az 1541-ben íródott Új-testamentumi fordításban ez olvasható:
A XVIII. század végén végbemenő nyelvújítás során azonban a tájnyelvjárásokat szépen lassan felváltja a nemzeti nyelv beszélt változata a köznyelv, és írott változata az irodalmi nyelv, így a közlekedés, média és iskoláztatás elterjedésével és ráhatásával egyre szűkebb régiókra szorulnak vissza tájnyelvjárásaink. Míg a köz nyelv egyre szélesebb körben hódít és szinte elítéli a régi nyelvjárásokat, addig az irodalmi nyelv még vissza-visszanyúl a régi nyelvhez, elsősorban a táj érzékeltetése vagy a szereplő elevenebbé tétele miatt. Hiszen bármilyen szabályozott és egységes is az irodalmi nyelv az mégis sokkal halványabb és színtelenebb az ó nyelvhez képest:
Juhász Gyula: Magyar táj, magyar ecsettel:
A népi, paraszti alakok leírására, mozgalmasabbá tételére is ezt használja, legnagyobb képviselője Móricz Zsigmond, Tamási Áron és Veres Péter:
„Nem akarja Kibir ángyó kovártélyát lehagyni....”
Móricz Zsigmond: Rózsa Sándor lovát ugratja:
„Jó röggelt, adjon az isten embörök. Hallották-e mán mijen röttenetös szürnyü esetöm vót?”
Kimondhatjuk, hogy régi szép nyelvezetünk kihalóban van, mert míg a faragott és egyéb kézműves tárgyaink, kézimunkáink, könyveink megmaradnak, ha eltárolják őket addig a hang elszáll. A hanglejtés és a tájszavak, sírba szállnak azokkal akikben addig élt. Régi magyar nyelvjárásaink a feledés homályába vesznek.
Magyar nyelvjárásokat az 1951-es Mai magyar nyelvjárások című kötetében nyolc típusba sorolják:
Magasba vágyva, tengni egyre – lent;
Mosolygva, mint a méla õszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj;
Borongni mindig, mint a nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valami:
Sokszázados bú, melyet nem lehet
Sem eltitkolni, sem bevallani.
Magányban élni, ahol kusza árnyak
Bús tündérekként föl-fölsírdogálnak,
S szálaiból a fájó képzeletnek
Fekete fényû fátylat szövögetnek,
És bút és gyászt és sejtést egybeszõve
Ráterítik a titkos jövendõre…
Rab módra húzni idegen igát,
Álmodva rólad: büszke, messzi cél,
S meg-megpihenve a múlt emlékinél,
Kergetni téged: csalfa délibáb!…
Csalódni mindig, soha célt nem érve,
S ha szívünkben már apadoz a hit:
Rátakargatni sorsunk száz sebére
Önámításunk koldusrongyait…
– Én népem! múltba vagy jövõbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!…
Magyarnak lenni: tudod, mit jelent?
Küzdelmet, fájót, véges-végtelent.
Születni nagynak, bajban büszke hõsnek,
De döntõ harcra nem elég erõsnek;
Úgy teremtõdni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába:
Hogy amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés…
Fölajzott vággyal, szomjan keseregve
A szabadító Mózest várni egyre:
Hogy porrá zúzza azt a szirtfalat,
Mely végzetünknek kövült átkaul,
Ránk néz merõen, irgalmatlanul,
S utunkat állja zordan, hallgatag…
Bágyadtan tûrni furcsa végzetünk',
Mely sírni késztõ tréfát ûz velünk,
S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:
Egymást vádolni, egymást marcangolni!
– Majd, fojtott kedvünk hogyha megdagad,
Szilajnak lenni, mint a bércpatak,
Nagy bánatoknak hangos lagziján
Nagyot rikoltni: Hajrá! húzd, cigány –
Háborgó vérrel kesergõn vigadni,
Hogy minekünk, hajh! nem tud megvirradni,
Hogy annyi szent hév, annyi õserõ,
Megsebzett sasként sírva nyögdelõ,
Mért nem repülhet fönn a tiszta légben,
Munkás szabadság édes gyönyörében –
Hogy mért teremtett bennünket a végzet
Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!…
Tombolva inni hegyeink borát,
Keserveinknek izzó mámorát,
S míg vérünkben a tettvágy tüze nyargal,
Fölbúgni tompa, lázadó haraggal –
S mikor már szívünk majdnem megszakad:
Nagy keservünkben,
Bús szégyenünkben
Falhoz vágni az üres poharat…
– Én népem! múltba vagy jövõbe nézz!…
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!…
De túl minden bún, minden szenvedésen,
Önérzetünket nem feledve mégsem,
Nagy szívvel, melyben nem apad a hûség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörûség!
Magyarnak lenni: nagy s szent akarat,
Mely itt reszket a Kárpátok alatt:
Ha küszködõn, ha szenvedõn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva;
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva õsök honszerelmét,
Féltõn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön-örökre!…
Tőn engemet magyarrá.
Nem érdek hitvány gerjedelme
S nem önkény teve azzá.
A szellem szent hatalma az,
Mely elborított lángival:
Magyar vagyok, mivel szabad,
Szabad, tehát magyar.
Magyar vagyok. Nincs a világon
Ennél szebb és dicsőbb név.
Testvéreim közt feltalálom
Minden nagy eszme hősét.
Engem sem rémít semmi vész,
Várjon halál, vagy diadal:
Lelkem egész, szívem merész;
Merész, mivel magyar.
Magyar vagyok. Ami szivemben,
Tüstént az ajkamon van.
Nem érez senki sem hivebben
S nem szól világosabban,
Mert egy vagyok és mindig az,
Tettem, szavam lelkemre vall:
Magyar vagyok, tehát igaz;
Igaz, mivel magyar.
Magyar vagyok. Magasra törnék!
De elfog olykor méla bánat,
Ha olvasom az Isten könyvét,
Történetét hazámnak.
Fénynapjainkra gyász omol,
S az egész nép egy sírba hal:
Nem csoda, ha olyan komoly
És bús lett a magyar.
Magyar vagyok. Népem jövőjét
Dicső, nagy színbe látom.
Próféták nem hiába szőtték,
Beteljesül az álom!
Miért a hősök lelke vív,
Eljő, eljő a diadal:
Mert csupa lélek, csupa szív,
Csupa láng a magyar.
Magyar vagyok. Kedvem csapongó
És gyors, miként a villám.
Majd mint a felhő, oly busongó,
Majd mint pacsirta, vídám.
Szivem az érzéstől repes,
Tűz ajkamon a szó, a dal -
S úgy vágtat a vér, oly heves,
Heves, mivel magyar!
Magyar vagyok. A sors kegyelme
Névleg tesz csak magyarrá.
A szabadságnak szent szerelme
Avatott engem azzá.
A szellem csodás lángja az,
Mely fölragadott szárnyival:
Magyar vagyok, tehát szabad,
Szabad, mivel magyar!
Az öt világrész nagy terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.
Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.
Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
- Ha vert az óra - odva mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!
Magyar nótát dalolt a dajka felettem.
Magyarúl tanított imádkozni anyám
És szeretni téged, gyönyörûszép hazám!
Lerajzolta képed szívem közepébe,
Beírta nevedet a lelkem mélyébe,
Áldja meg az Isten a keze vonását!
Áldja meg, áldja meg magyarok hazáját!
Széles e világnak fénye, gazdagsága
El nem csábít innen idegen országba,
Aki magyar, nem tud sehol boldog lenni!
Szép Magyarországot nem pótolja semmi!
Magyarnak születtem, magyar is maradok,
A hazáért élek, ha kell, meg is halok!
Ringó bölcsõm fáját magyar föld termette,
Koporsóm fáját is magyar föld növelje!
Legyen dicsőség, vagy átok
Kakas, ki az éjben rebben
Már az új napért kiáltok!
Magyar vagyok: hun és szittya
Kun, jász, oláh, zsidó, avar
A színesség az erőt szítja
De széthúzás csak összezavar
Ránk bízta az Úr e tájat:
Legyen ez a ti hazátok!
Földemet, és szíveteket
Tisztaságban vigyázzátok!
Őrizte a sok időn át
Vitézeink erős karja
De önző érdek, hatalomvágy
Népet, hazát szétporlasztja
Jézus az Úr otthonában
Tiszta szívvel rendet csinált
S bottal kergette ki onnan
Pénzváltót, és hamis kufárt
Megjártad hat Golgotádat
Népek, Krisztusa ó magyar
Támadj fel a tetszhalálból
S tedd a dolgodat hamar!
Lásd az ima itt kevés már
Kell a magasabb áldozat
Rest aki ma nem tesz, és vár
Sorsa marad a kárhozat
Magyar vagyok, itt születtem
Legyen dicsőség, s nem átok,
Egység-fényben, erős hitben
Most egy szebb kor virrad rátok!
Illyés Gyula e tanulmánya 1939-ben keletkezett. A Magyarok Könyvtára első darabjaként jelent meg, két kiadásban is. A Nemzeti Könyvtár 3. füzeteként szintén megjelent ebben az esztendőben a szöveg rövidített változata. A teljes szöveg az életműkiadásban (Itt élned kell. I-II. Bp. 1976. II. 42-75.) jelent meg ujólag; a művet e kiadás alapján közlöm. Illyés az alábbi megjegyzést fűzte írásához:
Ki a magyar - E kis tanulmányban a magyarság származásának bonyolult, sok helyt ellentmondó kérdését próbáltam bemutatni röviden s közvetlenül, mintha falumbéli ismerőseimnek beszéltem volna. Vagyis szigorúan tárgyilagos voltam, s amennyire a terjedelem megengedte, a részletezéstől sem riadtam el, komolyan népszerűsítettem. Felfogásomat, egyéni véleményemet a tudomány legújabb eredményeivel ellenőriztem, nagyrészt a következő idevágó művek alapján:
Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk, Bartucz Lajos: A magyar ember, Hóman Bálint: Történetírás és forráskritika, Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása, Kodály Zoltán: A magyar népzene, Szabolcsi Bence: Egyetemes művelődéstörténet és az ötfokú hangjegyek.
Nem írástudóknak, nem... - Petőfi Sándor: Lehel vezér. Első ének.
Hadur - a magyar népmesék óriásaira emlékeztető pogány isten, mitikus alak Vörösmarty Mihály Zalán futása című eposzában.
Ukko - a mennydörgés, a villám, a felhők istene a finn népi eposzban, a Kalevalában, de alakja sok vonatkozásban már a keresztény Isten fogalmát idézi; a hősök gyakran hozzá fohászkodnak, mint mindenhatóhoz.
Néhány éve alkalmam akadt, hogy Oroszországba utazhassam... Erről az utazásról terjedelmes útirajzban számolt be Illyés Gyula 1934 őszén: Oroszország. Úti jegyzetek. Bp. Nyugat kiadás é. n. E mű újabban megjelent: Illyés Gyula: Szíves kalauz. Bp. 1974. 5-261. A könyv egyik fejezetében Illyés felidézi egy moszkvai este emlékét; mordvinokkal beszélgetett ősi nyelvi közösségünkről, rokonságunkról, közös eredetünkről:
Rokonoknál
Minden magyarban él valami Kőrösi Csoma lelkesültségéből; a kalandvággyal párosult tudásszomjból, a világgá sodródott fiú nyugtalanságából, aki könyvtárakon és őserdőkön fúrja át magát, hogy elvesztett szülei nyomára akadjon. Kit nem érintett szíven s buzdított kicsit példakövetésre a Juliántól Vámbéryig váltakozó kutatók buzgalma, akik hol egy Stanley, egy Champollion, hol egy elátkozott királyfi módjára az ősi, nagy család keresésére indultak? Rokontalan nép Európában, vajon nem vagyunk-e Európa legatyafiaskodóbb népe?
Az ősmagyarok! A Jenyiszej menti sátrakban titokzatosan tovább élő szavak, amelyek a debreceni Nagytemplomban is otthoniasan csendülnének; az Ob ingoványain át szálló kiáltások, melyeket a búcsúzás napján a nyugatra induló kis lovascsapat visszakiabált, s amelyekre másfél ezred távolságból még mi is felfigyelünk - amikor moszkvai utazásom bizonyosra vált, az orosz szótár mellé rögtön egy osztják nyelvtant is beszereztem. Fölmelegítettem iskolai emlékeimet. Mosolyogva állapítottam meg, hogy utazási izgalmaim között volt egy kis rész, amely meglepően hasonlított a gyerekkori izgalmamhoz, midőn a családi szekéren a szomszéd járásban lakó sógorok és nagybácsik látogatására vágtattunk. Nem megyek egészen idegenbe - ilyen érzelem bujkált bennem. Moszkvai megérkezésem után rögtön a rokonok felől tudakozódtam.
Osztjákot sajnos nem láthattam, közben egy kicsit messze költözködtek; még vagy kétszer annyi távolságra laknak, mint amennyit eddig megtettem. De megvigasztaltak, hogy a votjákok itt vannak a közelben, a Volga és az Ural között, vonaton alig kétnapi járóföld. Megnézhetem a márikat is, akik mellesleg kikérték maguknak, hogy a világ továbbra is orosz gúnynevükön cseremiszeknek hívja őket, ahogyan a zürjéneket is végre eredeti nevükön: komiknak hívják. Itt tanyáznak a szomszédban, Nyizsnyij-Novgorodtól alig négyszáz kilométerre.
De mordvint akár Moszkvában is láthatok, egész városrészük van; a kimutatás szerint több mint négyezren élnek itt, valamelyik külnegyedben. Azonnal kutatásukra indultam.
Nem volt könnyű dolog kihalászni őket Moszkva négymillió lakosságából. Az adminisztrációnak is vannak olyan útvesztői, mint az őserdőnek. Kedves, alkalmi vezetőmmel, akiben megértő filológuslelket fedeztem föl, megmásztunk vagy ezer méternyi emeletet egyik irodából a másikba, fél éjjeleket átdöcögtünk klubról klubra járva a város perifériáin, összeismerkedve közben mindenféle egyéb egzotikus törzsekkel, jakutokkal, üzbégekkel, csuvasokkal, juhagirokkal, csuk-csukokkal, akikből tizenkétezer él csak a földön és mellesleg szintén rokonok, ha egy kicsit távoliak is. Végre sikerült a mordvinok lakhelyét is felfedeznünk. Valahol a Marina Roscsa tér táján élnek.
Egész délután vándoroltunk; este volt már, mire a városrészbe értünk, amely oly messze esik a központtól, hogy Moszkva nagytérképén sincs feltüntetve. A villamos nem ment tovább. Nekivágtunk a sötétedő külnegyednek, amelyben még vízvezeték és csatornázás sincs; a régi, földszintes faházakban csak az újonnan bevezetett villany tanúskodik a fejlődésről. Széles sugárúton haladtunk; közepét most két éve alakították át sétánnyá. Jobbról-balról, a fiatal bokrok közti padokon a sötétben szerelmesek ültek, vagy hat kilométer hosszúságban. A sugárút után még elhagyatottabb vidék kezdődött. Már a járdának is vége szakadt, belebotlottunk egy-egy gödörbe. A házakból vékony csíkban folydogált a szennyvíz az utca két felén húzódó árokba. De a házak mintha csinosabbak, rendesebbek lettek volna. Az ablakon csipkefüggönyt világított meg a bent égő lámpa. Már mordvin területen kellett járnunk; kérdezősködésünkre, hogy hol találjuk meg a klubot, ide-oda küldözgettek bennünket, amíg teljesen el nem tévedtünk a zegzugos mellékutcákban. Tanácstalanul erőltettem szemem a sötétben, amely származásunk homályára emlékeztetett.
Így ért az az élmény, amely Gellért püspökét juttatta eszembe, amikor a malmot hajtó szolgáló dalára felfigyelt, s amelyről csak akadozva tudok beszélni. Gyanakodva fogadok minden meglepő nagy pillanatot, óvakodom a megilletődöttségtől. Zavar és melegség öntött el; mégis, hirtelen valamelyik szomszéd utcából mintha ismerős dal ütötte volna meg a fülem.
Három-négy citera kezdett rá egyszerre a dalra; pattogó hullámzásából egyre világosabban ütközött ki valami ismerős refrén. Nem tévedtem. Ezt a dallamot én is ismerem, csak, úgy látszik, elfeledtem. Öt-hat magyar népdal lejtése is fölmerült bennem; a szomszéd utcából felhangzó dal mindegyikre hasonlított, egy-két ütem erejéig együtt is haladt valamelyikkel, de azután hirtelen fordulattal otthagyta, hogy egy másikkal társuljon. Egyszerre oly tisztán, mintha Somogyszobon hallottam volna, mintha ennek a pár sornak dallama csapott volna ki
Hármat tojott a fürjecske
fürj, fürj, fürjecske...
A fülem csengett? Ez a dal, tudom, nem is egészen népdal, eredeti szövegét, ha jól emlékszem, Csokonai írta. De minden latolgatást sutba vágva, diadalmasan folytatódott odaát, illetve idebenn:
Rendem bokrom, rendem rózsám,
rózsám gyere be...
Fel kellett nevetnem, a jelenet oly elképesztő, olyan gyerekesen együgyű volt.
- Attól tartok - fordultam szégyenkezve vezetőmhöz -, hogy ezt a dalt a mordvin klubban játsszák. Sose merem elbeszélni, ha úgy lesz.
- Az valószínű, hogy a klubban muzsikálnak - felelte ő is némi fülelés után. - Az ilyen helyeken szokták az énekkarok és a műkedvelő színjátszó csoportok próbáit tartani. Mindenesetre megnézhetjük.
Így találtuk meg a mordvinokat.
A helyiségbe lépve ismét erőt kellett vennem magamon. Mintha a történelem gúnyt akart volna űzni belőlem, aki a kelleténél is nagyobb szigorral fogadom a nyelv- és fajrokonságról, nevezetes ázsiai lelkületünkről szóló fejtegetéseket.
A hatalmas terem mélyén színpad állt, rajta a zongora körül valóban citerapróbát tartottak. Egyik sarokban néhány fiú és leány, az ajtónál, hogy majdnem beléjük botlottunk, pár gyerek; az egyik asztalon vastag fehér kendőn meztelen csecsemő aludt. Üdvözlésünkre két fiatalember lépett hozzánk, oly tökéletes baranyai álarccal, hogy ámulatomban ajkamra fagyott a szó. Mögöttük pár lépésnyire az egyik ozorai szőlőpásztor állt kíváncsiskodva. Első csodálkozásom, emlékszem, az volt, mért néz úgy, mintha nem ismerne, mivel sérthettem meg?
Vezetőm elmondta oroszul, mi járatban vagyok. Most már többen körém gyűltek, egypáran a színpadról is leugráltak. Egy percig szótlanul szemléltek. Szótlanul vizsgáltam én is őket, s úgy éreztem, káprázat játszik velem. Ne tréfáljatok, kívánkozott nyelvemre, beszéljünk magyarul!
Sor került erre is. Egyelőre a karmester visszaparancsolta a szökevényeket a színpadra. Rövid kiáltása élesen csattant a teremben. "Gyárkáj" - valami ilyesmit véltem felfedezni benne.
- Mi az, hogy gyárkáj? - kérdeztem attól, aki legközelebb állt hozzám, egy tömzsi, szöghajú leánytól.
- Járkáj? Menni. Ő megy - mondta oroszul.
A teremből még egy kisebb szoba nyílott, ide mentünk át "a kultúrbizottság központjába", hogy ne zavarjuk a próbát. A falak mellett könyvespolcok sorakoztak, a nagy kerek asztalon írógép billentyűi csillogtak a villanyfényben. Köréje ülünk, mint egy családi asztal köré. Most veszem észre, mennyire elfáradtam az egész napi mászkálásban. Elégedetten elnyúlok a széken.
- Messziről jött? - kérdik.
- Magyarországból.
Csak egyetlen fej rándul fel erre, a többieknek semmit sem mond ez a szó.
- Nem tudjátok, hogy rokonok vagyunk?
Valami rémlik nekik. A finnekről hallottak valamit. Valaki az osztyákokról is hallott.
- Pedig rokonok vagyunk. Szégyellhetitek, hogy elfeledtétek.
Szégyenlik is; két tizenhat-tizenhét éves lány pirulva néz össze. A kultúrbizottság elnöke, huszonkét-huszonhárom éves fiú, zavartan fordítja felém a fejét. A társalgás eddig oroszul folyt, melyet ők sem beszélnek a legkitűnőbben.
- Vér - mondom magyarul -, ismeritek ezt a szót? Vér.
- Vér!
Egymásra tekintenek, arcuk földerül. Az asztal túlsó oldaláról valaki felkel, hogy jobban lásson.
- Víz - hogy mondjátok ti azt, hogy víz?
- Ved! - felelik egyszerre hárman is.
- Vid! - teszi hozzá még egy fekete arcú, akit első látásra egyik régi iskolatársamnak néztem.
- Vid, ved, egyre megy, nálunk a ved is megvan a vedel szóban. Mi arra is vigyáztunk.
Már mindnyájan mosolyognak. Rámutatok a szememre.
- Selmj! - kiáltják kórusban. Egy tíz-tizenkét éves kislány az egészből nem ért semmit, előbb csodálkozva mered rám, majd elneveti magát, és mordvinul kezd kiabálni felém.
- Ház? - kérdezem. - Házam?
- Chádom!
- Kicsit pöszék lettetek. Vaj?
- Vaj!
- Az ég? A menny?
- Menyil!
- Kéz?
- Kéd!
Erre kezet rázunk.
Mitől lettünk egyszerre mindnyájan olyan jókedvűek? Az arcok kipirulnak, mindenki szeme ragyog. A rend felbomlik, felkelünk az asztaltól, és nevetve egymást tapogatjuk. Játszunk az emlékekkel, előkeressük és büszkélkedve megcsillogtatjuk, ami a régi közös kincsből megmaradt.
- Hal?
- Kal!
- Nyíl?
- Njél!
- Mid van, amivel írsz, tollad?
- Tolgam!
- És nekik?
- Tolgamuk!
- Te elég sovány vagy, mi?
- Soványe, soványe!
- És lapos?
- Laps!
Szavak repkedtek a levegőben, bukdácsolva és csiripolva keresik egymást, mint a szerelmes madarak. Egyiket én repítem fel, a másikat ők. Több mint ezerévi távolságból kiabálunk egymásnak, s próbálunk valamit jókedvünkből átadni.
Egyszerre ketten is felém fordulnak:
- Miért rontottátok úgy el a mi nyelvünket? Egészen elrontottátok.
Igazat adok nekik. Valóban rontottunk rajta. De ti sem őriztétek meg egész épen. Nem tesz semmit. Fő, hogy mindketten megvagyunk.
- Különben hogy vagytok?
- Köszönjük, megvagyunk - felelik már oroszul. - Élünk, dolgozunk, gyerekeink születnek.
- Emlékeztek, hogy valaha egy nyelvünk volt? Egy anyánk, vagy egyforma észjárásunk, amely a vér szerintinél is szorosabb rokonság?
Hasztalan kérdem őket, erről alig tudnak valamit. Népmese iránt érdeklődöm, talán abban maradt valami nyoma a régi testvérségnek. Ilyenről sem tudnak. Az egyik fiúnak végre eszébe jut valami, amit még otthon hallott a Volga mellett, Penzában.
"A mordvin nép valaha igen hatalmas nép volt. Akkor még nem míveltek földet, a fejszét sem faragásra használták. Szabadon ide-oda vándoroltak, mert mindent meg akartak ismerni, és az okos ember csak azt hiszi el, amit a szemével lát. Egyszerre csak világgá kerekedtek, megverték az oroszokat, és Kijevet is bevették. De azon is tovább mentek, a víz partján megkerülték a földtányért, és úgy jutottak vissza oda, ahonnan elindultak. Azért oly okosak, elmések; azért okosabbak még az oroszoknál is."
- Igaz ez? Hogy olyan okosak vagytok?
Vezetőm bólint rá, hogy igaz. Valóban nagyszerű nép ez, értelmes, élelmes, tisztaságszerető, az egész nemzet egyetlen ácsfamília; évszázadok óta ők a legjobb faházépítők egész Oroszországban.
- Hányan vagytok összesen?
- Kétféle mordvin van a világon: moksány és erzjány, különböző nyelvet beszélnek, de valahogy megértik egymást. Összesen hárommillió a számuk.
Ezt Vaszilij Románücs Charitónov mondja, a fiatal könyvtáros. Orosz neve van, a cárizmus alatt mindenkinek orosz nevet adtak.
Akik itt vannak, különben mind fiatalok. Ők vezetik ezt a klubot, a kórházat, az iskolát. Most is az a szokás, hogy a fiatalok világot lássanak.
- A háború előtt a mordvinoknak csak 9%-a tudott írni-olvasni. Most már 92%-a tud; a forradalom óta van saját napilapjuk, irodalmi folyóirataik és persze egész írógárdájuk. Főleg költők és drámaírók. Ebben az évben ötezer mordvin hallgató iratkozott be a különböző egyetemekre. Csak Moszkvában ezer tanul.
Megmutatják a könyveket. Egy sereg novellás és versfüzetet, iskolás könyvet és fordítást. Itt van a mordvin nyelv teljes nyelvtana, az idén készült el.
Szeretnék egypárat mutatóba hazavinni.
Ideadnák az egész könyvtárat. A hazai filológusokra gondolok, és kiválogatok egypár nyelvtant és versfüzetet. Közben nézem a kerek, se nem szőke, se nem barna arcokat; mintha egy sárközi faluban volnék.
A szomszéd szobából behallatszik a citera és énekkar próbája. Mordvin népdalokat énekelnek, s ez ismét fokozza a benyomást, hogy valahol a Dunántúlon képzeljem magam. A friss ütemű házasító dal után most valami siratóba fognak, amely megint olyan ismerős, hogy majdnem együtt énekelem velük. Aztán megint valami talp alá való következik. Nem sokat értek a zenéhez sem, de rögtön kiérzem az ütemet: nem orosz, alapjában más. Frisseségében is monoton, egy téma körül forgó, akár a mi népdalaink. Lábammal verem a ritmust, amikor hirtelen a Bugyónnüj-indulóra zendítenek...
Vége a próbának, az énekesek is betódulnak a szobába, élükön a propagandabizottság elnökével; ő tud valamit Magyarországról.
Letelepszünk megint az asztal köré. Most már dúdolva, közösen folyik az ének; egyre jobban összemelegít bennünket. Otthon érzem magam, s úgy látszik, ők is maguk közé fogadnak, egymás vállára fűzött karral fújjuk a dalt a madárseregről, mely az őszi levelekkel leválik a hegyről...
Két dal között még tudakozódom.
- Hogy élnek otthon az öregek?
- Elég jól megvannak. Télen farigcsálnak, nyáron a földet művelik. Az egész mordvin föld kollektivizálva van.
- Milyen lesz az aratás?
- Úgy írják, egy kicsit gyenge. Tavaly majdnem minden kolhozban egy munkanap után tíz kiló rozsot és búzát kapott mindenki. Az idén valamivel kevesebb lesz, talán kilenc kiló.
- És hány munkanapot dolgoznak egy évben?
- Kétszázat, háromszázat.
Újra ének következik. Aztán váratlanul az egyik fiú felém fordul:
- És ti, hogy éltek ott Európában?
Mondjam el, hogy min mentünk keresztül, mióta elszakadtunk tőlük?
- Néha jól, néha rosszul, testvér. Most éppen elég rosszul.
- Lesz még jobban is.
- Reméljük.
És újra ének következik.
(Illyés Gyula: Szíves kalauz. Bp. 1974. 55-65.)
szoszvai vagy kondai vogul - a Szoszva a szibériai Ob, a Konda az Irtis mellékfolyója. A vogulok történetéről, nyelvéről, költészetéről alapvető munka Hunfalvy Pál: Reguly Antal hagyományai. A vogul föld és nép. Bp. 1864.
Levédia (Lebédia) - feltehetően a Don és a Dnyeper alsó folyásánál elterülő vidék; a 9. század közepe táján a magyarok szállásterülete.
csiger - silány, ízetlen bor.
Julián (Julianus) barát - domonkos rendi szerzetes. 1235-ben az ázsiai őshazában visszamaradt magyarok megkeresésére indult. A pogány magyarokat valószínűleg a mai Baskíria területén találta meg. A tatárok közeledésének hírét hallva hazasietett, majd 1237-ben újra útnak indult, de út közben megtudta, hogy a tatárok elpusztították a Volgán túli magyarokat. Alakjáról, sorsáról Kodolányi János írt nagyhatású regényt: Julianus barát. Bp. é. n. (1938)
Meotisz - az Azovi-tenger ókori neve.
Freisingeni Ottó (kb. 1114-1158) - püspök, a középkor egyik legjelentősebb történetírója. A kereszteshadak kíséretében 1147-ben járt Magyarországon. Két hatalmas történeti munkája magyarul is olvasható. (Krónika, Frigyes császár tettei - Középkori krónikások. Szerk. Gombos F. Albin: XII-XIV. és XV.-XVI. kötet. Bp. 1912-1913.) Illyés Gyula a Frigyes császár tettei című műből idéz. (I. könyv. 32. fejezet)
"vonásai inkább lágyak..." - nem tudható, vajon Illyés a harmincas évek melyik magyarságkutató tudós művéből idéz némi szarkasztikus éllel.
Szabolcsi Bence (1899-1973) - zenetörténész, zenetudós; sokirányú és nagy jelentőségű munkásságában fontosak és zenei kultúránkat meghatározóak az ősi magyar hangzásvilággal foglalkozó kutatásainak eredményei. Osztják hősdalok - magyar siratók melódiái (Ethnográphia, 1933) című munkája közvetlenül is Illyés Gyula gondolatmenetéhez nyújt tudományos alapozást.
*
Az Apollo című folyóiratban (IV. évf., 1-2. szám VIII. kötet) jelent meg Illyés Gyula egy kevéssé ismert, jellemző írása, amelyben a magyarság európai helyét próbálja - a német terjeszkedés szellemével nyíltan szembehelyezkedve - megfogalmazni. A cikk 1938-ban keletkezett, Illyés Gyula a következő megjegyzést fűzte hozzá megjelentekor: "Ez a cikk eredetileg francia olvasók számára íródott. A szerző így nyugodtan elhagyhatta mindazt a nehéz anyagot, melyet állítása igazolására közép-európaiak előtt fel kellene sorakoztatnia."
Szellemi fajkutatás
Sikert kívánunk a tudományos kísérleteknek, melyek a testalkat, a vérképlet alapján rokonítják a fajtákat és népeket. Bár már túl lennénk rajtuk. A rokonságkeresésnek sokkal titokzatosabb és izgatóbb állomásaihoz érhetnénk el, illetve vissza. Nemcsak oda, hogy két olyan, fajilag testvérnép, mint a német és francia, miért nem bírja egymásnak még a szagát sem, hanem - ami ennél még titokzatosabb mi okozza, hogy más népek viszont, akiknek az égvilágon semmi közük egymáshoz, szinte betegesen sóvárognak egymás után. A svédek és norvégok évszázadokon át hangtalan, de kemény nyakleveseket váltottak a közös tető csendjében, amíg végül sikerült szétosztani a portát is, a biztos tetőt is; ez érthető: fajra, nyelvre, de még sorsra is testvérebb két nép náluk igazán alig képzelhető. De mi magyarázza a dekabristák, Puskin birodalomra menő híveinek elszánt anglomániáját? A 19. század elejének orosz bojárjai európaiabbak az európaiaknál; egész bizonyos, hogy Dosztojevszkijt - akit legelőször a németek értettek - ők még ma sem értenék. Mi volt az oka a majd négy századig tartó lengyel-magyar barátságnak, amely valóban majdnem olyan meghitt volt, milyennek a politikai dörgedelmek mondják? Bercsényinek Jászvásárban és Targovistyében is voltak jó komái - miért nézett Krakkó felé akkor is, midőn nem menedékhelyre, de csak vigaszra volt szüksége? A titok tán ott kezdődik, midőn Lehelék a Pireneusokat mászták lóháton, holott, ha igazán csak szerezni akartak, hát a közelibb Kijev táján is akadtak volna egyre-másra.
Vannak nemzetek, melyek földrajzilag oly távol esnek, hogy hírt is alig hallanak egymásról. De amikor elvétve, véletlenül mégis összeakadnak, ámulva tapasztalják, hogy gondolkozásuk, temperamentumuk, ízlésük mennyire azonos, mennyire összeillenek ők ketten. Közös vonásokat mutatnak a lényeges nagy dolgokban, de - ami még csodálatosabb és jellemzőbb - a legapróbbakban is. Például egyformán gondolkoznak a nőkről vagy a szabadságról. Vagy mindketten borivók, noha körülöttük mindenki más sört iszik. A távolság miatt, ismételten, maga a két nemzet alig tud érintkezni, de mikor a két nemzet közül valamelyiknek a fia véletlenül a másik nemzet területére sodródik, ámulva és izgatottan állapítja meg magáról, hogy valamiképp otthon érzi magát. Szülőföldjéről több mint ezer kilométert tett meg, útközben három-négy országon is áthaladt, ám mindig csak mint érdeklődő utazó, mint idegen, s itt egyszerre honi lég csapja meg. Nem ismeri a nyelvet, de ismerni véli az embereket. A szokások meglepik, de a lelket, mely a szokásokat szülte, meghittnek érzi. Nyugtalanul, a kedves meglepetés okozta nyugtalansággal tekint körül: honnan ez a titkos rokonság? A táj, a szőlővel teliültetett enyhe lankák és közöttük a széles, termékeny folyóvölgyek a hazai földre emlékeztetik. De egyes-egyedül a földrajzi fekvés kétségtelenül erős népalakító hatásában rejlene a fura rokonság - elfogadhatja ezt a nagyon is racionalista magyarázatot? Kutat tovább. Egymás után fedezi fel a tárgyi különbözőségeket s az ezek mellett konokan, egyre sűrűbben, úton-útfélen felbukkanó belső hasonlatosságot. S minél jobban a nép jelene s múltja felé fordul, a különös lelki vagy temperamentumi közösségnek annál több valóságos tünetével találkozik. A tünetek okai rejtelmesek, ésszel nehezen foghatók fel, de a vizsgálódónak már alig van szüksége rájuk. "Tudnék esztendőkig, tán örökké is e nép körében élni" - vallja be magának s ez - mi is bevallhatjuk - minden tudományos oknál döntőbb erősségű. Kövessük hát mi is az elképzelt vizsgálódó utas módszerét, így is megértjük egymást. A franciákról és magyarokról beszélünk.
Elfogultan, nem tagadjuk. E sorokat olyan ember írja, aki látásmódjának, de még talán temperamentumának kialakulását is a magyar szellemiség jellemalakító ereje után a franciáénak köszönheti. Ahogy testi életét az apától és anyától: szellemiségét e két szellem, a francia és magyar párosodásából kapta. Merészség részéről, ha szellemi szüleit is úgy szeretné elképzelni, mint akiket már a sors rendelt egymáshoz, s akik össze is illenek? A tudósok dolga megállapítani, hogy valóban merészség-e. Ő, íróként, egy írói vizsgálódás merészségével felfedezendő lelkiállapotról beszél. Most nem arról, mely első franciaországi tartózkodása alatt (és nem is Párizsban, hanem Bordeaux-ban) urhódott el rajta s mondatta vele, hogy "itthon érzem magam", hanem jó pár évi franciaországi tartózkodása után szülőföldjére megtérve mondatott vele olyasmit, hogyha franciának született volna, akkor sem érezné magát idegennek ezen a földön, a magyaron. Rokonságba keveri egy Kaukázus-alatti, átmeneti hazájából alig ezer éve Európába költözött, Európának tehát legkeletibb, legrokontalanabb, még csak nem is árja (hanem urál-altaji) népfaját, a magyart Európa legjellegzetesebb nyugati népével, a franciával, hacsak szellemi vonatkozásban is? Kicsit csodálatosnak tűnhet föl. Épp azért megérdemel némi vizsgálódást.
A Káspi-tó és Fekete-tenger közti szabad síkságról a szlávok és germánok közé beékelődött magyarságot történelmi és geográfiai helyzete arra rendelte volna, hogy - mint a népvándorlás többi, elütő nyelvű és fajú népe - a környező nagy népekhez idomuljon. Szellemi téren elsősorban a germánokhoz, akik a már szervezett európai kultúra képviselői voltak Közép- és Kelet-Európában s hatásukat nemcsak a kis népekre, de sok tekintetben még a náluk számbelileg hatalmasabb szlávokra is kiterjesztették. A magyarságra - ezer esztendő ezer kísérlete során - soha.
Volt idő, évtizedek voltak, amidőn a Habsburgok germanizáló törekvése úgy látszik, hogy célt ér, s a germánság politikailag meg tudja szállni a török-tatár betörések elleni küzdelemben elgyöngült országot; ezek a magyarság történelmének legszomorúbb korszakai. A politikai uralom következményeképp a közigazgatás, az oktatás, sőt az egzakt tudományok is mutatnak némi germán hatást. A szellem azonban, a magyarságnak nevezhető lélek mindig konokan ellenáll. Egy jottányit sem vesz át a germánság sajátos és oly értékes szellemiségéből, vagy ha átmenetileg valamit belőle átvesz is, rövidesen türelmetlenül, meglepően heves ellenhatások közben adja ki azt magából. Ez a furcsa ellenállás már önmagában figyelemre méltó lehet; fokozza az a tény, hogy a magyarság egyáltalában nem merev az idegen hatásokkal szemben. A germánság nyugati határain túl eső területek hatásait készségesen fogadja magába, a történelem régebbi korszakaiban és a közelmúltban is.
Azokat a nyugat-európai áramlatokat, melyek a német szellemiség keretében születtek vagy érlelődtek, a magyarság egykettőre átformálja, jellegzetesen magyarrá teszi. Ezek a megmagyarosított új formációk inkább hasonlítanak a nyugaton, Franciaországban kapott képünkhöz, mint akár a német eredetihez. Vannak nyugat-európai áramlatok, melyek német közvetítéssel s rendszerint már jól átgermanizálva érkeznek a magyarsághoz. Ezek a magyarosodás folyamán egykettőre elvesztik a fölvett német vonásokat és eredeti alakjukhoz hasonulnak vissza.
A reformáció megindulásakor az európai civilizációba már szervesen beletartozó Magyarország bámulatosan rövid idő alatt luterizál. A reformáció nagy hullámai Magyarországon vetődnek legmagasabbra, talán azért is, mert kelet felé csak idáig terjednek, itt ütköznek az ortodox szlávokba, akik egy cseppet sem vesznek át belőle. Az ifjú magyar hitújítók örömmel vándorolnak Heidelbergbe és Wittenbergbe, lelkesen hozzák haza az új igéket, melyekből aztán még csodálatosabban rövid idő alatt egy különös magyar protestantizmus alakul ki, oly nemzeti, hogy "magyar vallásnak" nevezik. Ez a magyar protestantizmus már nem Luther hitelveivel tart rokonságot, hanem annak rajnántúli formációjával, a hugenottizmussal. A "magyar vallás" alapjai egy francia nyelvű teológus elveire helyezkednek, Calvinéira, aki itt annyira otthonossá, magyarrá válik, hogy nevét nemcsak a nép, de az írástudók is magyarosan ejtik. A magyar református templomokban ma is Clément Marot Dávid-zsoltárainak fordítását éneklik, akit különben a nép éppoly derék magyarnak érez, mint magát Kálvint.
Így reagál a nemzet legérzékenyebb tudata, a szellem. Folytathatnánk a példákat. Ez a szellem néha elurhódik a politikában is. A történelem folyamán valahányszor a magyarság szabadságáért fegyvert fog, ellenségei németek. Szövetségesei néha franciák. Rákóczi udvarában és seregében a magyar mellett csak francia szó hallik, olyannyira, hogy mikor az egyik alvezér, Károlyi Sándor csapatai elfognak egy német nyelvű levéllel utazó futárt, a levelet a fejedelem hadiszállására küldik, mert a huszonötezer főnyi seregben egyetlen ember sincs, aki el tudná azt olvasni.
Az irodalmi élet kifejlődésével az elzárkózásnak és vonzódásnak ez a különös játéka csak erősbödik. Nyugton leírhatjuk a mondatot: a tizenkilencedik században, mikor az ország új berendezése sokszor német mintára történik, a szellem leghívebb kifejezője csöppnyit sem vesz át a német irodalomból, hanem megint csak a Rajnán túl eső vidékek szellemi mozgalmaihoz kapcsolódik. Van egy pillanat, a sok irodalmi iskola között akad egy, a nyelvújító Kazinczyé, amely német példát követ. Népszerűségre soha sem tud szert tenni; mint mondtuk, a nemzet ösztöne ezt az irányzatot egyszerűen képtelen befogadni. A különben tehetséges és nagyérdemű Kazinczy költeményeit az olvasók ma is, igazságtalanul, olvashatatlannak tartják.
Ha átjön is a germán szellemiségből valami hatás, az megismételve azonnal a már a reformációban tapasztalt példát - azon nyomban függetleníti magát, sőt németellenes lesz. A 18. és 19. század európai nagy népies áramlatát a német Herder közvetíti Magyarországra. A magyar népies iskola legnagyobb költője, Petőfi Sándor játszva alakítja jellegzetesen magyarrá ezt a mozgalmat, ő maga fanatikus germángyűlölő, a franciákért rajong, megindító kamaszos elfogultságban Bérangert messze Goethe fölé helyezi; ő maga azt hiszi, hogy azért, mert az első demokrata volt, az utóbbi pedig egy király miniszter-szolgája; valójában csak azért, mert az első temperamentuma felel meg az övének. (Franciarajongása idézi elő azt a különös helyzetet, hogy akad egy ország, Magyarország, ahol Béranger négy évtizeden át az emberiség egyik legnagyobb költőjének számít, s közepes chansonjainak hatása alatt remekművek születnek.)
A keleti nemzet nyugatra vágyik, és nyugat az ő számára mindig a Rajnán túl kezdődik. Ugyanakkor, midőn Közép-Európa népei, például a csehek, belekapcsolódnak a német eszmekörbe, sőt Bécsen át az állami életbe, a nagy magyar reformkor híres utazói jóformán meg sem állnak a német nyelvű területeken; Angliát és Franciaországot járják, az ottani intézményeket akarják hazájukba átplántálni. A latin gyökérzeten megerősödött irodalom változatlanul a latinosság örököse: a francia irodalom felé fordul.
Ez a magatartás változatlan a huszadik század elején is. E kor legnagyobb költője, Ady csukott szemmel és füllel utazik mindaddig, míg francia területre nem ér; Párizsban lélegzik fel szabadon. A francia költészet hatása alatt bontja ki jellegzetesen magyar képességeit. Francia hatás alatt? Ismét előttünk a különös keveredés: amit némelyek benne, megrovásképp, a legélesebb francia hatásnak mondanak, mások épp ugyanazt tartják leghatározottabban magyarnak. A probléma valóban nem egyszerű: mi magunk sem tudnánk eldönteni, hogy e költő eredendő lelki magatartását, a szimbolizmust Verlaine iskolájában sajátította-e el, vagy pedig a magyar népdaltól tanulta.
Irodalomról beszélünk s hangsúlyozzuk ismét, hogy ezt tartjuk egy nemzet lelkülete leghívebb tükrének. A jelenkori magyar irodalomról is azt mondhatjuk, amit a múltbeliről mondhatunk. A magyar szellemi életet sohasem fenyegette oly közelről a német szellemiség beszüremlése, uralomra jutása, mint ebben a korszakban, a polgárosodáséban. A német nyelvű svábság és zsidóság, melyből polgárságunk nagy része rekrutálódott, csak német könyveket olvasott, s mivel ebben az időben könyvet nagyrészt csak a polgárok olvastak, bizony előfordult nem egy faluban, hogy Schiller és Heine művei több példányban voltak meg (a kereskedő zsidó családoknál), mint a magyar klasszikusok. Természetes lett volna, hogy mikor ez a polgárság elmagyarosodik, a saját ízlése és olvasmányai hatása alatt német irányú polgári irodalmat teremt. Amit ilyen irányút teremtett, azt alig lehet irodalomnak nevezni. A nyelv állt ellent? Mert másképp alig magyarázhatjuk, hogy a magyar irodalom ebben a korban is, nemhogy nem került a német irodalom hatása alá, de abból, ismételten, szinte mákszemnyit sem vett át. Újból jellegzetesen magyarrá alakult, s ha ebben volt külföldi irodalom segítségére, az megint csak a francia s kisebb mértékben az angol volt. A század elején még fordítanak német könyvet, a németek oldalán vívott háborúban már alig, a háború után még jó, ha minden harmadik francia és angol könyvre esik egy irodalmi műnek tisztelhető német. Magyarországon van jelentékeny német nemzeti kisebbség, van határozott tisztelet a német alaposság és fegyelem iránt, van (főleg újabban) idegenkedés a németség keleti törekvései ellen: csak német irodalmi hatás nincs. Noha a polgárság zsidó származású rétege éppúgy ragaszkodik a német eszmekörhöz, akár a sváb származású. Az előbbi, jobb híján, rendületlenül issza a Wassermannok, Gläserek, Feuchtwangerek irodalom alatti folyóvizét, az utóbbiak szelleme a közhivatalokban még mindig német szintaxisra fogalmazza mondatait, melyeket az országban első olvasásra csak ő ért meg; de az irodalmat egyik réteg sem érinti. Legifjabb regényírói gárdánk a francia iskolán át emelkedett európai színvonalra. Az az újabb népies irodalmi irányzat, melyet ma legsajátosabban magyarnak tarthatunk, oly szellemi temperamentumot mutat, melyet csak a demokrácia és a világosság népei érthetnek igazán. A legmeglepőbb az, hogy e mozgalom képviselőinek nagy része sohasem járt Párizsban. Legtöbbjük paraszti származék s indulataikat, szellemük sajátosságát egyenest a népből merítették.
Annyi példa felsorolása után beszélhetünk végre a lelki alkat titkos hasonlóságáról? Magyar ember alig tudja mosoly vagy meglepetés nélkül olvasni a francia szerzőket, ha népük jellemének erősségeiről s fogyatékosságairól írnak... Találékonyság, bátorság, idegenkedés a szervezettség merev formáitól; a függetlenség, az egyéniesség szinte már túlságos szeretete, hevülékenység, mely, sajnos, sokszor csak szalmalángként lobog... A magyar szerzők szó szerint ezeket tartják népük legjellegzetesebb tulajdonságainak; ezekről szólnak, hol dicsérve, hol megrovással a 17. században éppúgy, mint napjainkban.
Seregestől idézhetnénk még a magyarság ismertetőjeleit, melyet a franciák olvashatnának meglepett csodálkozással. Honnan van, hogy a magyar nyelv, a szellem leghívebb megelevenítője legfőbb tulajdonságául, akár a francia, a már szinte kegyetlen világosságra törekvést mutatja, idegenkedést a homálytól, a sejtetéstől? S még mondatszerkesztési módjában is, ahogy ellentétben a német és szláv nyelvekkel, az alárendelt mondatfűzés helyett a mellérendeltet kívánja, legjobban a franciához hasonlít? Mi ennek az oka? Tán sohasem lehet kideríteni, ahogy a felsorolt többi hasonlóság alapját is nehéz volna, vagy talán nem is lehet megtalálni. De célunk nem is az okok keresése volt. A hasonlóságot csak megállapítani akartuk s csupán avégből, hogy még többet teremtsünk.
Illyés Gyula
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?