Arany János - Szent László füve


I.

Ezer év után még nem irtak nyolcszázat,

Hanem legfölebb csak nyolcvan-egynehányat,

Mikor László király, magyarok királya,

Pogány kun hadakkal háborúba szálla.

Nagy volt a vérontás, folyt a vér, mint patak,

Tőle a vizek is mind megáradtanak,

A mező sik-vér lett, mint valamely tenger,

Sziget benne a sok halomra ölt ember.

Kivel sebje nem bírt, az vérbe fúladott,

A félig elevent megfojtá a halott.

Elveszett a kun mind, vagy esett rabságba,

Egy maradt hirvinni messze Kunországba.

Fényes győzödelem, zsákmány sok és gazdag:

A magyar vitézek ezeken osztoztak;

Osztoztak, lakoztak, nagy vígan valának,

Itták áldomását a nehéz csatának.

A király ellenben csöndes sátorában

Buzgón imádkozva térdepelt magában,

Fényes győzedelmét nem tartá övének,

Hálát adva érte Ura-Istenének.

De nem hallgatá meg a felséges Isten,

Véres háborúkban mivel kedve nincsen,

Véres háborúkban, emberáldozatban

Hogy gyönyörködhetnék a jó Isten abban?

Hiába, hogy a vért szomjas föld felissza,

Bosszúért kiált az az egekre vissza,

S jaj annak a népnek, vétkezett az sokat,

Kit a bosszuálló Isten meglátogat!

Akkor is elküldte öldöklő angyalát,

Széles e hazában támaszta döghalált,

Rendre hullott a nép, mint midőn kaszálnak,

Hull a fű előtte az éles kaszának.

A vérnek mezején büszhödöző testek

Fojtó páráikkal lettek a győztesek,

A magyarok pedig omlottak szüntelen,

Keserű lett nékik a szép győzödelem.

Minden utca és ház telve döghalottal,

De, hogy eltemetné, nincsen ember ottan,

Másszor a holt-testet hordták a mezőre,

Most az élő ember futott oda tőle.

Szomszédnak a szomszéd bajához nincs köze,

Hamvából kialudt a barátság tüze,

Megszünt a rokonság, nincs testvér, atyafi,

Elhagyták az apát fölnevelt magzati.

Édes anya, látván hogy ajaka kékül,

Sikoltva szaladt el beteg gyermekétül:

De futósabb lőn a halál sárga lába:

Elfogá s leverte az anyát futtába.

A reménység is, mely fogytig ki nem fárad,

Rövidebbre fogta most a kantárszárat:

Másszor az esztendőt hatvanával mérte,

Most, ha volt egy napja, azzal is beérte.

Kiki mit gyakorlott, arra ment a szája:

Vagy imádkozásra, vagy káromkodásra, .

Mindegy, akármelyik haljon meg hamarabb;

Mi öröme annak, aki élve marad? .

II.

A király pedig űlt a földnek porában,

Bűnbánatot tartván néma sátorában;

Megszaggatta szárnyát gyászos köntösének,

Koronája helyét hamuval hinté meg.

Fennszóval könyörge: .Én uram Istenem!

Könyörűlj, könyörűlj veszendő népemen;

Ontsd ki rám, ha tetszik, méltó haragodat:

Csak népemről vedd le sujtoló karodat..

Így könyörge László, magyarok királya,

Hát ime! tömérdek nép tolong hozzája:

Férfiak, asszonyok, vének és gyermekek,

Mint sirból kijáró halvány kisértetek.

Zúgó mormolásuk hallik már előre,

Mintha messzi földről sáskafelleg jőne,

Vagy mintha föld alól mennydörgést hallani,

S mond a pásztor: no lesz az éjjel valami!

Ahogy közeledtek, nőttön nőtt a lárma,

A király felállott, a népet bevárva;

Nem ijedt ugyan meg, nem szokása félni,

De mégsem tudá a dolgot mire vélni.

Hiába tolultak a király elébe,

Hiába volt mindnek hangos a beszéde,

És hiába hallott a király oly sokat:

Egy csöppet sem érti zajos panaszukat.

Végre egy kiállott s telt torokkal szóla:

–Atyafiak, mondá, hallgassunk a szóra,

Ne beszéljünk ezren, ugy sosem lesz vége,

Nem figyelhet mindre király ő felsége.

–Egy a kivánságunk, egy az akaratunk:

Egy is elbeszéli, mi pedig hallgatunk,

Vagy, ha más nem volna, én is elmondhatom,

Szóljatok, ha úgy nincs, ahogy előadom..

Helybehagyta a nép és elcsöndesedett,

Akkor amaz egyik ily beszédet kezdett:

–Uram király, László, azt kérdem, tudod-e,

Hogy mi végett jöttünk most ennyien ide?

–Oh jaj! tekints végig széles országodban,

Meglátod a szörnyű romlást, ami ott van:

Ide s tova elhull néped egész nyája

És vadállatoknak lészesz a királya.

–Hiába parancsolsz böjtöt, imádságot,

Azzal meg nem óvod haldokló országod,

Könyörögtünk untig, de a böjt, az éhség

Csak öregbité a pestis dühöngését.

–Mi az oka ennek? ismerjük el végre:

A mi bolondságunk és apáink vétke:

Elhagytuk az Istent, elpártoltunk tőle,

Ki Szittyaországból kihozott e földre.

–Sovány puszták helyett szép országot adott,

Jó baromtenyésztőt, tágast és gazdagot,

Nagy széles folyókat, halat bennök sokat,

Vadas erdőt, hegyet, tiszta forrásokat.

–De többet akaránk tudni az őseknél:

Megszüntünk áldozni buzgó kútfejeknél,

Rátettük kezünket sok áldozó kőre

S új Istennek raktunk templomot belőle.

–Ezért, hogy az Isten, magyarok Istene,

Nagy haragra gerjedt népének ellene

És monda: erőmet rajtok megmutatom,

Elsepervén őket, földjük másnak adom.

–Amit elmondott, azt meg is cselekedte,

A szép kútfejeket mind kiürítette,

A folyóvizeknek elszelé futását,

Zöld méreggel vonta be a tavak hátát.

–Hiába könyörgünk most az uj Istennek,

Hogy szakassza végét a veszedelemnek;

Erősebb a régi, az ősek Istene:

Jaj nekünk! mert nagyot vétkeztünk ellene.

–Azért, uram király, kérjük felségedet:

Töröld el közűlünk az új tiszteletet,

Régi Istenünkhöz folyamodjunk vissza,

Áldozzunk a kutnál, hadd legyen az tiszta.

–Ezt kell tenni, uram, s ezt fogjuk mi tenni.

Mert nem akarunk mind egy lábig elveszni.

És ez egész néped kivánsága pedig,

Csak a papoké nem, kik a bárányt szedik..

Így beszélt az ember, akkor félre álla;

Nagy kiáltozás lett utolsó szavára,

Ráhagyá a népség, de a kegyes király

Felháborodék a pogány beszéd miá.

Összetette kezét, hogy reszketett belé

És nagy indulattal az égre emelé,

Maga is felnézett; mindenik láthatta,

Mert egész fejével őket meghaladta.

És mint szózatot, mely a pusztában kiált,

Hallák imádkozni a felséges királyt:

–Hatalmas Uristen! seregeknek ura!

Haragod e népre ne gerjedjen ujra.

–Oh, ne vond el tőlük lelkednek világát,

Inkább orvosold meg elméik vakságát;

Nagy Isten! mutasd meg erejét csudádnak:

Teremts csodát nekik: hisznek, mikor látnak..

Még soká könyörge, mert mozgott a szája

Nézvén a magas ég domboru boltjára:

Megnyitá azt Isten és látást mutatott,

De amit a király csak maga láthatott.

A nép pedig bámul a kegyes királyra,

Hamutól megőszült fedetlen hajára,

Nézi, nézi, hát csak azon veszi észre,

Hogy világosság száll a király fejére.

Megdöbbent a mellök, hajuk felborzadott,

Egy szilaj hidegség a szivükhöz futott,

Térdre hulladoztak és úgy könyörgének

A nagyhitű király erős Istenének.

III.

A király, végezve buzgó könyörgését,

Vissza sátorába intézte menését,

Elvonult a sátor benső rejtekébe,

Künn maradt ellenben térdepelő népe.

Ott letette a gyászt, bibor köntöst vett fel.

Szög haját megkente illatos kenettel,

Arany koronáját a fejére tette,

Aranyos kéziját balkezébe vette.

És kiment a néphez, és hirdette annak:

–Örvendj, népem, örvendj ! adj hálát Uradnak!

Adj hálát az élő, egy, igaz Istennek;

Mert megadta végét a veszedelemnek.

–Gyönge szolgájának mert látást mutatott,

Népem orvosává engem felavatott:

Jertek el! lássátok s higyetek nevében:

A keresztyén népek igaz Istenében..

Szóla s ment előre, a csoport követte,

Pázsitos szép helyre a népet vezette,

Tegzéből nyilat tön a felvont idegre,

S inte mindnyájoknak: térdepeljenek le.

Megfogadta a nép. Akkor a fejdelem

Ment tovább s megálla egy dombosabb helyen,

Kézivét koronás feje fölé tartá, .

Pendűlt a feszes hur, mikor elpattantá.

A nyil meg süvöltött a levegő égben,

Mint egy futó csillag tündökölt reptében,

Majd leszállt a földre szárnyasuhogtatva,

Szigonyáig fúrta fényes hegyét abba.

A király pedig ment fölvenni a nyilat,

S ím egy fűlevél van kopótyuja alatt:

Ismeretes fűnek volt az a levele,

Melynek a nép száján keresztfű a neve.

S monda László: .Ime gazdag kegyelmében

Füvet adott Isten csodálatosképen,

Melytől enyhülést vesz a dühös nyavalya

S megszűn öldökölni a halál angyala..

Adta kézről kézre, hadd ismerje minden,

Ismeré azt a nép, szedett abból menten,

Szájról-szájra terjed híre a csodának:

A sir szélin állók visszafordulának.

Megszállt a halálnak vészes áradása,

Régi medre közzé visszatért folyása,

Házakban az élők folyvást szaporodtak,

Megsiratva mentek földbe a halottak.

A nép is e dolgot megtartá eszében,

Hite megerősült igaz istenében,

Nem sovárga többé pogány áldozatra,

Lelketlen kövekre, vagy forrás-patakra.

A fűnek pedig, hogy lenne emlékezet,

A .keresztfű. helyett ada másik nevet:

Felragadt az uj név s a füvet ma is még

Szent László füvének híja a magyar nép.

(1847)


Szerkesztés dátuma: hétfő, 2011. január 24. Szerkesztette: Szász Bea
Nézettség: 1,025 Kategória: Rendületlenül » Árpád-házi királyok kora
Előző cikk: Arany János - Szent László füve Következő cikk: Ének Szent István királyról


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: