egy régi lány, akirõl nem énekeltem,
kinek a szívem rég adósa volt,
ki rózsa volt s neve is Rózsa volt.
Diákkoromban mentem hozzá néha
az árvalányhoz, én, kezdõ poéta,
megbújtam nála a díványsarokba
és ámbratestét néztem, szívdobogva.
Ó csipke-szoknya! Parfüm! Mézes esték!
Ó tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték!
Ó kisdiák, ki andalogva ballag
s nyakkendõje egy vékony sárga szalag!
Üllõi út! Bolondság! Régi tájak!
Eltûntek egyszer! és most újra fájnak!
Ó lány, kinek sokkal vagyok adósa,
hadd zengek róla: rózsa, rózsa, rózsa.
Hol vagy ma, kedves? Jaj, hiába nézem
az éjszakát, már eltakar egészen.
Vadmacskaszemed zöld deleje ég-e?
S nagy furcsa szájad? Vagy már vége, vége,
forró fejed bután födi a föld el
s mint antik húgaid repedt tükörrel
és koszorúkkal fekszel mély koporsón
a kásás elmúlás ágyában, olcsón?
nem tudni soha hova száll a tündér,
én sem tudom, hogy hova-merre tüntél,
nem álltam ágyadnál ezüstkanállal,
míg verekedtél a sovány halállal.
Valahol messze, a poros vidéken,
halnak meg õk, egy tompa este, régen,
így mennek el, kik bennünket szeretnek,
csak a szívünk maradt itt, vén eretnek.
De azt tudom, hogy jó volt, mint a tûzláng,
mely téli fagykor melegítve tûz ránk,
csak azt tudom, hogy puszta volt szobája,
akár egy cella oly szûzi és árva
A hajsütõvas égett szaga fojtón
szállott köröttünk és ruhája folyton
száradt a székén meg az asztalán.
Az élete: két arckép volt talán.
Hogy mutogatta. Egyiken merengõ
kislánykezében egy olcsó napernyõ,
a másikon, mint síró, árva démon -
ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon -
egy elhagyott padon ül és mögötte
egy élet rémlik a távoli ködbe.
Ahányszor néztük, remegett a lelkünk,
mult és jövõ, akik egymásra leltünk,
én, ki indultam, õ ki lefelé ment,
pihenni vágyó, elalélt, szegény szent,
ki elvetette aranyát-ezüstjét,
csak szívta a rosz cigaretta füstjét,
tündöklõ jáspis-karjait kitárta,
úgy vágyott innen egy regény-világba,
a messzeségbe, messze-messze ürbe
s kis pille, a szobáját átrepülte.
Mert táncosnõ volt és Krakkóba táncolt
s fehér nyakán egy halványlila lánc volt.
