a múltnak, mikor mással ültem itt.
Bolond szél sír, száz fa őrjöngve rázza
az alkonyatban vörös fürtjeit.
Véreső hull a reszkető avarra.
Az erdő tépett ernyője zörög-
s vén tölgyek törzsét dérpatina marja.
...Ki velem jársz a holt mezők között
hangtalan suhanj, kedvesem, a ködbe,
vigyázz, hogy bánatokba ne botolj:-
mert itt les reánk a nyomunkba szökve
sok letépett csók, elfonnyadt mosoly.
Furcsa félelem sodort össze minket.-
Nehéz a gyászban árván állani!
Titkon keresve tűnt kedveseinket,
vagyunk egymásnak mások árnyai.
