Bomló szagokkal terhes a sûrü lég,
A föld omló husából
Csúf szálkaként merednek ki a jegenyék,
A gõzölgõ égbõl
Reménytelen esõ szemez, csepereg,
S minden szemecskét
Pattantva zúznak szét a tetõcserepek.
Ilyenkor jó a szobában
Tanyázni komolyszavú könyvek elõtt,
S fülünkbe tapasztva
Kezünk sem locska esõt, sem szomszéd perelõt
Nem hallani, míg agyunkat
Elnehezíti a szavak zsongító morfiuma,
S csüggedt gondolatunk is
Ugy cselleng tétova, mint holmi kósza ima.
Jó lenne tán elaludni...
De az esõ ököllel csapkodja immár
Ablakunk és beszivárog
A téglák vakolatba rejtett csontjain át a halál
Súlyos illata, gúnyos
Szelek nyikorognak a dörgõ csatorna fölött,
Mint rossz duda sír-rí
A rosszmellû dudás megizzadt marka között.
Ó, vessük félre a könyvet!
Hazugság a csalfán összerakott betûk vigasza,
Odakinn bús özönben
Oszlik földarabolt holttestként a haza,
Ázott hollók hörögnek...
Minden jó lélek elfödi sirva szemét
S az õszi esõ mogorván
Paskolja egy bomló ország férges tetemét.
