CSILLOG A KÖNNY ÉDESANYÁM SZEMÉBEN.
Drága Édesanyámra emlékezem egy 2007 – es írásommal
Nyolcvanöt év van már mögötte, de az élet bizony már szigorú nyomait rávéste még mindig gyönyörű arcára, homlokára. Járása már botladozó, nehézkes, az emlékei is lassacskán töredezetté válnak. Óvatos lépteivel csoszog a konyhájában és tesz – vesz, készíti nekem az ünnepi ebédet. Közben leül hozzám az asztalhoz és megered a nyelve:
-Tudod édes fiam, jobb lenne nekem is szegény Apád mellett feküdni a temetőben! Én már nagyon elfáradtam. Az élet kegyetlen, hisz elvette tőlem, amikor még lett volna tennivalója ezen a földön. Isten magához szólította kilenc évvel ezelőtt, tavaly pedig meghalt a krisztusi kort megélt szeretett Mónika unokám. Mondd fiam, minek éljek én már tovább szegény öregasszony, mikor őket már nem láthatom? Én csak nyűg vagyok, használhatatlan rongy, hisz egy pillanat alatt azt is elfelejtem, hogy mit akartam tenni egy perccel ezelőtt.- Miközben ezeket mondta, drága két szeméből, gyönyörű megfáradt tekintetével hálatelten rám nézve, kezdtek alágördülni a könnyei.
-Idesesanyám ne mondjon ilyet! Tudja, hogy ez nem így van!- Engedje, hogy lecsókoljam az aranykönnyeit az arcáról, hisz annyira szeretem, hogy azt, amíg élek nem tudom szavakba ölteni, szeretetét és jóságát megköszönni! – Azzal felálltam és hozzálépve, miközben Ő is lassan, nehézkesen ellépett az asztaltól, egymást átölelve folyattuk össze könnyeinket. Kis idő múlva már megnyugodva újságolta, a jövőbe vetett hitét mégis megerősítve, hogy meghozták a téli tüzelőt, majd be kellene hordani a fészerbe.
-Drága Idesanyám! Az Isten még nagyon sokáig éltesse, ha most már nem gondol a halálra, a jövőt bízza, hisz a telet át szeretné vészelni, ez az élni akarása jeleként sugárzik felém! Köszönöm Istenem hogy Adtad nekem Őt, akit még Tarts meg erőben és egészségben! Ezért fogok én is Hozzád mindennap imádkozni…
Kint az udvaron tűzött a nap, szinte kibírhatatlanul perzselte azt, aki próbált valamit dolgozni. A kertben a meggyfán összeasztak a gyümölcsök, a körte és almafáról éretlenül hullottak alá a nagy hőségben. A szilvafa termései ugyanerre a sorsra jutnak, egyedül a szőlő állja a sarat a lugasban, fürtjei egyre szebben, egyre érettebben keresik az éltető napfényt. Édesanyám cicái is elbújtak az árnyékban a meleg elől, az újszülött kis cica, amelyik még a szemeit is alig tudja nyitogatni, anyjához bújva meglapult a folyosó sarkában elhelyezett vackán és békésen szopott. Az udvart járva a hőségben, fényképezőgépemmel mindent meg szerettem volna örökíteni az utókor számára, mert ki tudja, hogy egyszer, mivé lesz majd ez a virágokkal, gyümölcsfákkal beültetett parasztporta.
A kihalt, düledező disznóólak, egy rég letűnt idő mementójaként még ott árválkodnak. Az öreg diófák árnyékában leülök hűsölni, hisz azt mondják, a lombjaik alatt megpihenve, gyógyító, megnyugtató erőt sugároznak. Miért kételkednék benne, hisz magam is ezt érzem most. Lombjai közt a madárkák énekelnek, hirdetik azt, hogy szép az élet még ebben a nagy melegben is. Távolban ekkor megszólalnak a déli harangok, hogy jelezzék mindenki számára, az ebéd ideje elérkezett. Még elgondolkodva hallgatnám tovább a madarak csacsogó énekét a dús termést ígérő diófák alatt, amikor meghallom Édesanyám kiáltását:
-Gyere kisfiam kész az ebéd!
Lassan felálltam, beballagtam a konyhába és leültünk ebédelni. Kedvenc aranyló színű tikos levesem (gyermekkoromban neveztem így Édesanyám tyúkhúslevesét) mennyei illatot árasztva ott gőzölgött a tálban, mellette egy tányéron a főtt húsok és zöldségek pompáztak. Szedtünk belőle és csendben falatozni kezdtünk. A finom meleg leves szétáradt a bensőmben és valami csodálatos nyugalmat éreztem. Visszaemlékeztem azokra az időkre, amikor még Édesapám is itt kanalazta szótlanul velünk az ételt. Annyira szerette Ő is a húslevest, hogy volt olyan lakodalom, ahol nem is evett órák hosszat mást, mert annyira jóllakott húslevessel és főtt hússal. Sajnos most egyedül voltunk Drága Édesanyámmal, aki hálás szemekkel nézte, amint én is megelégedetten kanalazom az aranyló levesét.
Valamikor a kertben rendszeresen termett krumpli, manapság sajnos már azt is a boltból veszi meg Édesanyám, de tudva, hogy mindennél jobban szeretem, a szárnyas pörkölthöz most is azt készített. Az már csak betetőzése volt a dolognak, hogy a finoman elkészített uborkasalátája is az asztalra került nagy örömömre. Ebéd után hálásan mondtam köszönetet, mikor a feketekávét kortyolgattam.
Mikor búcsúzásra került sor, így szólt Édesanyám:
-Fiam! Az én erőm már nagyon fogyóban van, mindig azt hiszem, hogy most látjuk egymást utoljára. Tudod, az én napjaim már meg vannak számlálva. Az Isten különleges adománya hogy még vénségemre most is élek, amikor a fiatalok sorban mennek el a mi falunkban is. - Összeölelkezve csókoltuk meg egymást, egy papír zsebkendővel próbáltam letörölni a hulló aranyló könnyeit, de magam sem tudtam visszatartani, hogy ne rendüljek meg a búcsúzáskor. Mikor mentem a buszmegálló felé, vissza kellet fojtanom a könnyeimet, hogy a falubeliek ne lássák meg rajtam a megrendülésemet. Mindig úgy megyek haza az otthonomba, itthonról (a szülői ház is az otthonom) hogy nem tudom, mikor térek vissza úgy, hogy Drága Anyám már nem vár ölelő karjaival.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Zirc. 2007. 07. 15
