„ELVÉGEZTETETT”
Mónika lányomra emlékezve.
1973. 06. 20 – 2006. 06. 30.
Egy édesapa fájdalmánál nincs nagyobb, mikor a szemei előtt hunyja le örökre Gyönyörű szemeit az édes lánygyermeke. Velem is ez történt 12 évvel ezelőtt azon az emlékezetes napon, amit, míg élek, soha nem fogok elfelejteni. Ott ültünk az ágya mellett némán és tudtuk az Édesanyjával mindketten, hogy Drága Mónikánk immár öntudatlanul, de mégis küzd a halálos kórral. A kérdés akkor már csak annyi volt, hogy meddig bírja ezt a gigászi küzdelmet a legyengült szervezete.
Néztük a még elmenőben is Gyönyörű arcocskáját és szívbemarkolóan fájó igazságot, hogy nemsokára elmegy tőlünk örökre. Optimista volt és bízott a gyógyulásban, legalábbis felénk ezt próbálta kommunikálni három hónapon keresztül, mikor kezdődött nála a hirtelen jött leépülés. Lehet, hogy talán Ő is tudta, csak mindvégig próbált erős maradni, hiszen a két szép gyermeke lebegett állandóan a szemei előtt. 33. Születésnapját még Zircen ünnepeltük, de aznap került sor a Budapesti Onkológiai Intézetbe való eljövetelére is. Testben és lélekben mindenre fel volt készülve és úgy búcsúzott el Szeretteitől, hogy rövidesen gyógyultan tér vissza közéjük. Mi is Hittünk és Reméltünk, pedig az orvosi szakvélemény sajnos éppen az ellenkezőjét bizonyította. Nem tudtuk elképzelni azt, hogy Krisztusi kort megérve 33 évesen kelljen neki is küzdeni a halállal, mint egykoron a Megváltó a Golgotai keresztjén.
Sajnos nem így történt. 2006. Június 25 – én mikor meglátogattuk, halovány mosollyal, de mégis optimistán beszélgetett velünk a kórterme előtti folyosón. Úgy búcsúztunk el tőle a gyermekeivel együtt, hogy rövidesen az otthonunkban ölelhetjük magunkhoz most még törékeny testét. Édesanyja az akkor Budapesten élő húgánál-Edinánál megszállva mindennap meglátogatta, de Csütörtökön haza kellett jönnie, dolgozni. Tőle már kissé letörten a következő szavakkal búcsúzott:
-Anyu ne menj el, nem akarok meghalni.
Mikor Zircen elmesélte nekünk, mindnyájan nem titkoltan hullatni kezdtük a könnyeinket. Én a következő napon, Pénteken szándékoztam meglátogatni, de aznap reggel 6:30 – kor a telefon csörgése minden reményünket szertefoszlatta. A vonal végén a kezelőorvosnője hívott bennünket, ha még az életében látni akarjuk Mónikánkat, akkor minél előbb utazzunk fel a Kórházba, mert elkezdődött az utolsó fázisa a küzdelmének. Úgy is történt, hogy a gyermekeivel, az unokáinkkal együtt az egyik kedves Barátunk jóvoltából még időben felérkeztünk Budapestre, de a személyzet azt javasolta, hogy Őket ne engedjük be a kórterembe. Ne lássák elesettségében szeretett Édesanyjukat, ahogyan küzd a halállal. Számukra a TV szobában biztosítottak elfoglaltságot, amíg mi Mónikánk ágya mellett végignéztük a haláltusáját, ami délután 16:15 tájékán véget ért.
Mónikánk akkor volt 33 éves és 20 napos, mikor ez a fájdalom a szívünk mélyéig hatolva megmaradt a mai napig. Nem véletlenül adtam visszaemlékezésemnek is ezt a címet, hiszen a Megváltó az idézett szó kimondása után halt meg a keresztjén, a lányunk pedig behunyt szemekkel a kórházi ágyán.
33 év egy ember életében olyan kevés idő, hogy én, aki akkor 58 éve voltam, azt mondtam, amit Drága Édesapám is szokott olyankor, mikor fiatalokat kísértek utolsó útjukra a Temetőbe:
-Istenem miért!
Miért nem engemet szólítottál magadhoz, hiszen én már éltem eleget!
Most, hogy 12 évvel később ezekre a pillanatokra emlékezem, a szemeim újra megtelnek, könnyekkel mikor arra gondolok, hogy ma is még csak 45 éves lenne Mónikám és látná azt, hogy mi lett a felnőtt gyermekeiből. Bettike Bölcsész Diplomával készül a Mesterszakra a Veszprémi Pannon Egyetemen és egy Kisfiút hord a szíve alatt. Mennyire tudna ennek örülni, hogy Nagymama lenne, ha megérhette volna. Dávid fiai is nagylegénnyé cseperedve szakmát és érettségit szerezve szintén Egyetemre készül. Egy olyan boldogságos állapot, amire minden szülő vágyakozik, de sajnos a kegyetlen valóság megfosztja ennek a lehetőségétől a halálos kór jóvoltából.
Fájdalmas állapot most is, de egy valamit nem tettem meg soha az elmúlt években. Nem szidtam, nem átkoztam sohasem az Istenünket azért, hogy ilyen fiatalon hagyta meghalni Mónikánkat. A megváltozhatatlanon már úgysem tudtunk semmit tenni, éppen ezért ha nem is belenyugvással, de csendes beletörődéssel éljük tovább az életünket, legalábbis én, aki ma is, mindennap Rá emlékezem. Most ugyan távol vagyok a Zirci Temetőben lévő síremlékétől, de a jelképes megemlékező virágaim helyett most ezzel a kis visszaemlékezésemmel idézem fel a fájdalmas időszakot, amelynek immár 12 éve tett pontot a végére a kíméletlen, gyógyíthatatlan betegség és a még kíméletlenebb halál.
DRÁGA MÓNIKÁM!
Egy valamit biztosan meg ígérek, hogy soha nem feledlek el, amíg élek. A szívemben és lelkemben állandóan velem leszel kitörölhetetlenül.
Nyugodj Békében az Oltalmat Adó Csendes Zirci Temetőben.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus) Szerető Édesapád.
Gyula. 2018. 06. 30. Szombat Délután 16:35
