MIKOR A BÁNAT FELZOKOG…
Mikor a bánat felzokog a temető csendjébe,
Mikor láthatatlan tőrt döfnek valaki szívébe,
Mikor az eltávozott már nem jöhet többé vissza,
Mikor az arcunkról könnyeink záporoznak újra,
Akkor érezzük csak az igazi hiányát annak,
Ebédlő asztal mellől eltávozott családtagnak
Akinek a kedves lénye már csak emlékünk többé,
Temető csendes magányába marad mindörökké.
Nem szabad, hogy elfeledjék majd Őt, akik szerették,
Nem szabad, hogy elfeledjék majd Őt, akik tisztelték
Mindazért a szépért és jóért, amit kaptak Tőle,
Nem gondolva akkor még hogy egyszer elmegy örökre.
Mikor a bánat felzokog a temető csendjébe,
Csak arra gondoljunk most, hogy megmarad az emléke,
Hisz egész életében a tisztesség és becsület
Határozta meg napjait és a tiszta lendület
Amely valódi emberséges mivoltából fakadt
És holtáig békességben őszintén meg is maradt.
Ne maradjon soha kétség senkinek a szívébe
Még akkor sem, ha már emlékek mennek feledésbe.
A fájdalom, amely kitörölhetetlenül marad
Dacolva idő múlásával soha el nem szalad
Mert nem múlhat el, hisz akit mi igazán szerettünk,
Azt soha nem fogjuk kitörölni, mert nem felejtünk.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Zirc 2009. 02. 05.
