A KÖZÖS ÉTKEZÉS ÖRÖME
Egy kis nosztalgia már megint.
Egy 1000 fő körüli Bakonyi falucskában születtem már nagyon régen. (1948. 03. 13 - án éjjel 3 óra környékén Édesanyám elmondása szerint) Persze ez nem egészen fedi a valóságot papírforma szerint. Édesanyám velem 8 hónapos várandósan az udvaron elesett és azonnal elfolyt a magzatvize. A jóságos Hudák Doktor Úr mondta Édesapámnak, hogy Sanyi bátyám (Édesapám fiatalabbik bátyja) lovait fogja be a kocsiba és szállítsa minél előbb Zircre a Kórházba. Itt is lettem anyakönyvezve, de ahol nem hivatalos adatként kellett erről nyilatkoznom, mindig Bakonyszentkirályt mondtam, vagy írtam születésem helyének és ez most is így van, hogy pár hónap híján már 74 éves vagyok.
Ahhoz képest, hogy milyen kis picurka, érzékeny gyerkőc voltam, viszonylag elég hamar utolértem a rendes időben megszületett társaimat. Mikor később már felnőttként a „versenysúlyom” a 62 kilogramm környékén mozgott sokáig, gyakran kérdezték tőlem, hogy mit sportolok, hogy így meg vagyok izmosodva. Mosolyogva mindig azt válaszoltam, hogy természetesen semmit, talán örökletes adottság lehetett Édesapámtól. Igaz, hogy termetre nem lettem egy daliás Toldi Miklósra hasonlító ember, de mind ez idáig ebből soha nem származott hátrányom az életem során.
No - de, egy kicsit talán elkalandoztam a címben jelzett témától, de nem baj, mert aki ismer az tudja, aki meg nem, az nem baj, de lehet, hogy valamilyen szinten számára, számukra mégis jelenthet valamit. Soha nem tagadtam el, hogy parasztcsaládból származom és nem szépítem azt, mint sokan teszik, akik azt mondják, hogy a szüleik mezőgazdasággal foglalkoztak. Az enyémek is, de Áldott Emlékű Édesanyám és Édesapám halálukig parasztnak vallották magukat, ami ugyanaz a valóságban. Mivel volt pár hold földünk, azon gazdálkodva megtermelték mindazt, ami kis családunk ellátásához szükség volt. A kevés készpénzük, ami menet közben bevételként jelentkezett, abból a boltban vették meg azt, amit Ők nem tudtak megtermelni. Voltak állataink is, szárnyasok disznófélék, egy időben még nyulak is, de mivel mi nem szerettük, azt leadásra tenyésztették, hogy egy kis pénz abból is legyen. Persze teheneink is voltak, amik szekér húzására is szolgáltak, valamint tejjel látták el családunkat, amiből aztán Édesanyám sajt kivételével minden más egyéb terméket elő tudott állítani házilag. Persze, mikor 1959 – ben megalakult nálunk is a Termelőszövetkezet, azt a kevés földet is be kellett vinni a közösbe. Édesapám sokáig kitartott, legutoljára írta alá a belépési nyilatkozatot. A hangosbemondóban mikor a Tanácsháza előtt bemondták, így hangzott el: „Végre, a Nagy Bálint hátán is megtört a jég!”
Egyébként ezekről már több régebbi írásomban is szóltam.
Korai, zsenge ifjúságomtól kezdve amíg csak lehetett, egy valami mindig megmaradt bennem, mégpedig az étkezésekkel kapcsolatos szokás, aminek megvolt a maga szeretetteljessége. Minden évszakban, télen, tavasszal, nyáron, ősszel már korán reggel Édesanyám megrakta a tüzet a konyhai sparheltben és egy nagy fazékban feltett főni krumplit, pár darabot még sütőbe is került belőle.
A főtt krumpli szolgálta a „moslék” egyik alapanyagát a malacok és disznók étkezéséhez. A sültet pedig a reggelizéshez használtuk. Körül ültük az asztalt és csendben megreggelizve elfogyasztottuk, amit Édesanyám feltálalt mellé. Ha disznóvágás után voltunk, egy kis tepertő (mi töpörtyűnek hívtuk), szalonna, kolbász, pirított kenyér, ami a sparhelt platniján lett elkészítve, tea, vagy frissen fejt tehén teje, zsíros - kenyér és még sorolhatnám. Természetesen nem mindig ennyiféle egyszerre, csak a példa kedvéért soroltam fel találomra belőlük. Természetesen a házikenyér is ott volt, amit egy időben teljesen készre sütöttek Édesanyámék, mikor még megvolt Édesapám szülőházánál az udvaron lévő kis kemence. Később aztán lebontásra kerül, de akkor meg az otthon megkelesztett kenyeret a tőlünk nem messze lévő Bérsütödébe Váradiék, Bözsi néni és Feri bácsi szakszerűen elkészítette.
Mivel mi reformátusok voltunk, illetve Édesanyám evangélikus, nálunk nem volt szokás a kenyér megszegése előtt keresztet vetni, csak egyszerűen annyi szeletet vágtunk belőle, amennyi kellett az étkezéshez. Utána vászonruhába csomagolva sokáig elállott, nem úgy, mint a mai kenyerek, amik már harmadik napra sokszor elkezdenek penészesedni. Az ebéd és a vacsora szintén hasonlóképpen zajlott le, mint ahogyan a reggelinél leírtam. Közösen kötelező volt az étkezés, nem úgy, mint manapság, hiszen nagyon sok helyen nem így van már. Nem volt kifogás, hogy most nem vagyok éhes, majd később eszem és hasonló kifogásokkal legtöbbször a fiatalabb generáció bújik ki ez alól. Nem véletlenül írtam szerény visszaemlékezésemnek is azt a címet, hogy:
A KÖZÖS ÉTKEZÉS ÖRÖME
Valóban öröm volt együtt lenni, együtt enni, hiszen ilyenkor is érezhettük az együvé tartozás, a családi lét örömeit. Tudom, hogy manapság kevés családnál adatik meg ez a nagyon szép régi szokás, hiszen több műszakban, iskolában és még sok más helyen tartózkodhatnak étkezések idején és fizikailag nem valósítható meg. Főleg az ifjúság is mikor hazaérkezik, első útja a hűtőhöz vezet, hogy abban milyen ehető dolgok vannak, sokszor nem is igazán az ebéd, vagy a vacsora érdekli őket, hacsak nem a kedvence készült ebédre.
Nosztalgiázni azért ma is jó volt, mikor ezeket az emlékeimet a számítógépbe pötyögtettem és eszembe jutottak ezzel együtt Drága Szüleim is, akik már ott nyugodnak a Bakonyszentkirályi Református Temetőben.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2021. 12. 02. Csütörtök Délelőtt 10:25
