Isten hozzád, Nógrád, szép földnek határa, Áldjon meg az Isten két szemem láttára, Áldjon meg az Isten engem is, téged is, Azokat a jókat, az otthon valókat.
Ha Nógrádból kimész, többé vissza ne nézz, Talán szivednek nem lesz olyan nehéz. Nógrádból kimentem, visszatekintettem, Kedves galambomnak nagyobb kínt szerzettem.
Költő vagyok s magyar. Kimondom, fönnen érzem én Hisz nemzetemre vall Dalom, hatalmas zengzetén. Kitárom én szívemnek Dúsgazdag életét, És dús szívemből árad A szép magyar beszéd.
Költő vagyok: ki több? Van-e, ki jobban, szebben él? Ó, van-e szédítőbb Gyönyör az ihlet kéjinél? Örvényeidbe látok Átszellemülve, lét! És mélyeid kizengi Bűvös magyar beszéd.
Költő vagyok. Ki mer Repülni versenyt én velem? Cserélni senkivel El nem cserélem életem. Dalomban töri gátját Hatalmas árja szét, S büszkén kel ajkaimról Lelkes magyar beszéd.
Költő vagyok. Ki lát Mélyebbre, mint a dal fia? Megnyílik a világ, S titokzatos harmónia Zeng akkor ajkaimról És árad messze szét. Méltó vagy Istenekhez, Dicső magyar beszéd!
Költő vagyok. Szívem A szabadságért lelkesül, Mert írva mélyiben. Éljen az ember emberül! Ujjongok álmaimban Bilincset törve szét, Kitör belőlem akkor Szilaj magyar beszéd.
Költő vagyok s magyar. Virága büszke törzsnek én, Napfényes álmival Csügg lelkem áldott életén. Dalomnak minden ember Megérzi még hevét, S fönséged elragadja, Csodás magyar beszéd!
Népek karában, ó, mi vagy te, Én népem, hősök nemzete? Teremtés méhiben vajj fogant-e Több ilyen bűvös, szép rege? Áldott s dicső vagy mindörökre! Ami nagyot s merészet szív akar, Egy szóba van foglalva össze: E szóba, hogy: magyar.
Az istenagyban legszebb gondolat, Szabadság fölkent bajnoka, Dicskör övedzi büszke homlokod, Kebled az Isten hajloka. Gyönyörbe ring az ajk, téged kimondó, Neved virágot s vészt kavar, S a gondolat oly fönncsapongó E szóra, hogy: magyar!
Sápad nevednek hallatára Az áruló, az orv, lator; De azt gyönyörrel átaljárja, Kiben nemes szív lángja forr. Emelkedik, ki tégedet hív, A neved ünnep és vihar; Dobban, megindul mindenik szív E szóra, hogy: magyar.
A zsarnokok halálos ellene, Jónak, nemesnek hű paizs; És él a nagy Rákóczi szelleme Még legkisebb fiadban is. Harag sápasztja elleninket, Reszketve ejti neved a cudar, De átaljár szent tüze minket E szónak, hogy: magyar.
Történeted nagy vértanúság, Szebb, mint a szentek élete; Bús lapjain sok mély tanulság Vérrel irott költészete. Rád annyi ellen dühe rontott! Kalászos rónád bús avar... Ó, mennyi köny és gyász borongott E néven, hogy: magyar!
De vértanúid szent porából Új, lelkesebb lét sarjada; A honfibúnak viharából Támadt az eszmék százada. Hiába könny s vér nem patakzott: E nemzet él! - Él, mert akar! És minden érzés összehangzott E szóban, hogy: magyar.
Népek karában újra nagy vagy, Kossuth, Széchenyi nemzete! És nőttön-nő a te hatalmad, Előtted új fény ezrede. Eszményekért küzdj lelkesedve: S ne félj, hogy törzsököd kihal! Vigy lelket a népküzdelembe, S uralkodjál, magyar!
S mi megmaradt a zord napokból, Törd össze mind a láncokat! Űzd el fönséges homlokodról A visszatérő árnyakat! A pírt, a véres képek árnyát, Mi a sötét napokra vall, Törüld le és minden bilincset Törj össze, ó, magyar!
Dicső tusákra nyílik a határ, Mienk a dús jelen s jövő, Ránk még pazar győzelmek üdve vár; Üdv, mit a költők álma sző. Most álom; majdan ragyogó valóság, Mert érte küzd a fő, a kar. - Emeld az Eszme lobogóját Magasra, ó, magyar!
Népek között te léssz az első, Én népem, hősök nemzete! Csodákat lesz életre keltő Fajunk jövő története. Rettegni fognak s áldni téged, A neved ünnep és vihar: És visszazengik ezredévek E büszke szót: magyar.
Lelkedből lelkezém. Magyar vagyok. Nemcsak a vér: szellem jogán. Szellemetekből, ti dicső nagyok, Növekvém és táplálkozám. Honszerelem! Vess tiszta lángot! Jöjjön, ki vélünk érez és akar: És meghódítjuk a világot E szóval, hogy: magyar!
Kossuth Lajos a Bakonyban Fel s alá sétál. Dupla puska az oldalán, Magyar huszárt vár. Kossuth Lajos még megvan, Magyar huszár elég van, Éljen a magyar!
De én azért vitéz módra helyt állok.
Csak az édes hazámról gondolkozom,
Mikor lesz az, hogy én őt megláthatom.
Édes rózsám ne sirass te engemet,
Gyász temető megnyugtatja testemet.
Édes rózsám, arra kérlek tégedet,
El ne feledd gyönge rózsád, ha lehet!
Udvarhelyszéki gyűjtés, Benedek Elek
Áldjon meg az Isten két szemem láttára,
Áldjon meg az Isten engem is, téged is,
Azokat a jókat, az otthon valókat.
Ha Nógrádból kimész, többé vissza ne nézz,
Talán szivednek nem lesz olyan nehéz.
Nógrádból kimentem, visszatekintettem,
Kedves galambomnak nagyobb kínt szerzettem.
Erdélyi János gyűjtése.
Kinek nincsen husz esztendős fia.
A mi urunk maga is husz éves,
Hát a magyar hogy ne volna kedves!
Kék átilla szoritja testemet,
Sárig sinór búsitja szivemet.
Sárig sinór, fekete közepe...
Így van szőve a magyar élete!
Ferencz Józsi most lett magyar király,
Ilyen hamar rékrutákat kiván.
Engemet is huszárnak irának,
Alájam is paripát adának.
A gőzösnek hat erős kereke,
Bárcsak hamar izzé-porrá törne!
Hogy ne vinne engemet el oda,
Messze földre, idegen országba!
Udvarhelyszéki gyűjtés, Benedek Elek
Meglátlak-e valahára?
Ahol állok, ahol megyek,
mindenkor csak feléd nézek.
Ha madár jön, tőle kérdem,
Virulsz-e még, szülőföldem?
Azt kérdezem a felhőktül,
Azt a susogó szellőktül.
De azok nem vigasztalnak,
Bús szívemmel árván hagynak:
Árván élek bús szívemmel,
Mint a fű, mely a sziklán kel.
Kisded hajlék, hol születtem,
hej, tőled be távol estem!
Távol estem, mint a levél,
Melyet elkap a forgószél.
Kimondom, fönnen érzem én
Hisz nemzetemre vall
Dalom, hatalmas zengzetén.
Kitárom én szívemnek
Dúsgazdag életét,
És dús szívemből árad
A szép magyar beszéd.
Költő vagyok: ki több?
Van-e, ki jobban, szebben él?
Ó, van-e szédítőbb
Gyönyör az ihlet kéjinél?
Örvényeidbe látok
Átszellemülve, lét!
És mélyeid kizengi
Bűvös magyar beszéd.
Költő vagyok. Ki mer
Repülni versenyt én velem?
Cserélni senkivel
El nem cserélem életem.
Dalomban töri gátját
Hatalmas árja szét,
S büszkén kel ajkaimról
Lelkes magyar beszéd.
Költő vagyok. Ki lát
Mélyebbre, mint a dal fia?
Megnyílik a világ,
S titokzatos harmónia
Zeng akkor ajkaimról
És árad messze szét.
Méltó vagy Istenekhez,
Dicső magyar beszéd!
Költő vagyok. Szívem
A szabadságért lelkesül,
Mert írva mélyiben.
Éljen az ember emberül!
Ujjongok álmaimban
Bilincset törve szét,
Kitör belőlem akkor
Szilaj magyar beszéd.
Költő vagyok s magyar.
Virága büszke törzsnek én,
Napfényes álmival
Csügg lelkem áldott életén.
Dalomnak minden ember
Megérzi még hevét,
S fönséged elragadja,
Csodás magyar beszéd!
(1890)
Én népem, hősök nemzete?
Teremtés méhiben vajj fogant-e
Több ilyen bűvös, szép rege?
Áldott s dicső vagy mindörökre!
Ami nagyot s merészet szív akar,
Egy szóba van foglalva össze:
E szóba, hogy: magyar.
Az istenagyban legszebb gondolat,
Szabadság fölkent bajnoka,
Dicskör övedzi büszke homlokod,
Kebled az Isten hajloka.
Gyönyörbe ring az ajk, téged kimondó,
Neved virágot s vészt kavar,
S a gondolat oly fönncsapongó
E szóra, hogy: magyar!
Sápad nevednek hallatára
Az áruló, az orv, lator;
De azt gyönyörrel átaljárja,
Kiben nemes szív lángja forr.
Emelkedik, ki tégedet hív,
A neved ünnep és vihar;
Dobban, megindul mindenik szív
E szóra, hogy: magyar.
A zsarnokok halálos ellene,
Jónak, nemesnek hű paizs;
És él a nagy Rákóczi szelleme
Még legkisebb fiadban is.
Harag sápasztja elleninket,
Reszketve ejti neved a cudar,
De átaljár szent tüze minket
E szónak, hogy: magyar.
Történeted nagy vértanúság,
Szebb, mint a szentek élete;
Bús lapjain sok mély tanulság
Vérrel irott költészete.
Rád annyi ellen dühe rontott!
Kalászos rónád bús avar...
Ó, mennyi köny és gyász borongott
E néven, hogy: magyar!
De vértanúid szent porából
Új, lelkesebb lét sarjada;
A honfibúnak viharából
Támadt az eszmék százada.
Hiába könny s vér nem patakzott:
E nemzet él! - Él, mert akar!
És minden érzés összehangzott
E szóban, hogy: magyar.
Népek karában újra nagy vagy,
Kossuth, Széchenyi nemzete!
És nőttön-nő a te hatalmad,
Előtted új fény ezrede.
Eszményekért küzdj lelkesedve:
S ne félj, hogy törzsököd kihal!
Vigy lelket a népküzdelembe,
S uralkodjál, magyar!
S mi megmaradt a zord napokból,
Törd össze mind a láncokat!
Űzd el fönséges homlokodról
A visszatérő árnyakat!
A pírt, a véres képek árnyát,
Mi a sötét napokra vall,
Törüld le és minden bilincset
Törj össze, ó, magyar!
Dicső tusákra nyílik a határ,
Mienk a dús jelen s jövő,
Ránk még pazar győzelmek üdve vár;
Üdv, mit a költők álma sző.
Most álom; majdan ragyogó valóság,
Mert érte küzd a fő, a kar. -
Emeld az Eszme lobogóját
Magasra, ó, magyar!
Népek között te léssz az első,
Én népem, hősök nemzete!
Csodákat lesz életre keltő
Fajunk jövő története.
Rettegni fognak s áldni téged,
A neved ünnep és vihar:
És visszazengik ezredévek
E büszke szót: magyar.
Lelkedből lelkezém. Magyar vagyok.
Nemcsak a vér: szellem jogán.
Szellemetekből, ti dicső nagyok,
Növekvém és táplálkozám.
Honszerelem! Vess tiszta lángot!
Jöjjön, ki vélünk érez és akar:
És meghódítjuk a világot
E szóval, hogy: magyar!
[1891. március 15.]
A kutya németnek
Adót egzekválni;
Nehéz a magyarnak,
A szegény magyarnak
Kossuth Lajost várni!
Benedek Elek közlése, 1896
Fel s alá sétál.
Dupla puska az oldalán,
Magyar huszárt vár.
Kossuth Lajos még megvan,
Magyar huszár elég van,
Éljen a magyar!
Közli Benedek Elek, 1896
Elfogyott a regimentje.
Ha még egyszer azt üzeni:
Mindnyájunknak el kell menni.
Éljen a magyar szabadság,
Éljen a haza.
Esik eső karikára,
Kossuth Lajos kalapjára.
Valahány csepp esik rája,
Annyi áldás szálljon rája.
Éljen a magyar szabadság,
Éljen a haza!
Most az ország dolga bajos;
De csak addig lesz az bajos,
Mig visszajösz, Kossuth Lajos.
Kossuth Lajos nagy bújába'
Kiül a tenger partjára,
Ráborul a koronára:
Hol van a sok katonája?!
Közli Benedek Elek, 1896.