A hazáért élni, szenvedni, s jót tenni, Ügye mellett önként s bátran bajra menni, Kárt, veszélyt, rabságot érte fel sem venni, S minden áldozatra mindenha kész lenni -
Barátom! oly dolgok, melyek az embernek Dicsőség mezején oszlopot emelnek, S melyekért (bár, míg élsz, sokan nem kedvelnek) A jók sírodban is áldanak, tisztelnek.
Rendületlenül » A második világháború alatt és után
A föld dús, a föld jó, a föld embernek való. Ne hasadj meg a talpam alatt, földem. Hegyeid csúcsát ne hajlítsd meg. Vizeid habját ne duzzaszd meg. Koporsókat ne vess ki éj felén. ne kínálj kővel kenyér helyett. A látnivágyó szemébe ne vágj port, vak-szemekre adj gyógyító sarat. Ölelj meg, ölelj meg, te anyánk az ég alatt.
Táplálj borral-búzával, földem. Homlokomnak verítékével, földem. Ne őszülj meg érettem, mint az Isten, de ne gügyögd el a gondok javát. Földem, te testem, te vágy, te Ararát.
Kikötőm tebenned. Jövőm tebenned. Tarts meg engem. Ne vess meg engem. Áldj meg engem. Hallgass meg engem. Földem, te szent. Anyám, hazám, szerelmem.
Szabadságért küzdött az ifju, S börtönbe dobták, ottan ul, És meg-megrázza és átkozza Bilincsét nagy kegyetlenul. Bilincse ekkép szóla hozzá: „Csörgess, de oh ne átkozzál! Csörgess, ifjú, csörgésem átok, Mely a zsarnok fejére száll!
Ugye nem ismersz? a szabadság Csatáiban kard voltam én, S épen talán a te kezedben Villogtam a vér mezején. Szerencsétlen te, szerencsétlen Kardoddal hol találkozál! Csörgess, ifjú, csörgésem átok, Mely a zsarnok fejére száll.
Bilincset vertenek belolem, Belolem, aki kard valék, S ki vélem vítt a szabadságért, Most azt szorítom... szörnyüség! Szégyennek és haragnak pirja A rozsda, amely rajtam áll. Csörgess ifjú, csörgésem átok, Mely a zsarnok fejére száll.”
Jaj, régi szép magyar nép! Az ellenség téged mikép Szaggat és tép! Mire jutott állapotod, Romlandó cserép. Mint egy kedves eleven kép, Voltál olyan szép, Magyar nép! De a Sasnak körme között Fonnyadsz mint a lép. Szegény magyar nép, Mikor lész már ép? Megromlottál, mint cserép. Jaj, hát szegény magyar nemzet Jóra mikor lép?
Jaj, Rákóczi, Bercsényi Magyarok híres vezéri, Bezerédi! Hová lettek magyar népnek Vitéz vezéri, Nemzetünknek hírszerzői, Fényes csillagi, Ocskai? Az ellenség mindenfelől Őket emíszti, Űzi, kergeti, Búval epeszti. Közinkbe sem ereszti. Jaj, hát szegény nemzetünket Miképp mellyeszti!
Jaj, országunk, jószágunk, De főképpen mi magunk Mint nyavalygunk; Az idegen nemzetségnek Rabjai vagyunk. Jaj, naponként mind elfogyunk, Jót ne is várjunk, Kívánjunk, Mert hatalmas, diadalmas Nemzet van rajtunk. Jaj, meg kell halnunk, Meg nem maradunk, Nagy ellenség közt vagyunk, Bizony méltán ezek miatt Kesergünk, sírunk.
Országunknak, magunknak, Jaj minden maradékinknak! Mindazoknak, Kik e földön nagy ínségben Így nyomorkodnak. Özvegyek panaszolkodnak, Árvák zokognak; Magoknak Siralommal ártatlanok Halált okoznak, Úgy siránkoznak És fohászkodnak. Bánatjok nem apadnak, Mert hazánkbul az ínségek El nem távoznak.
Tenger rajtunk a fegyver, Mert a német rajtunk hever, S igen ver. Mutogatja magát mint egy Híres gavallér, Nemzetünket hajtó pillér. Nem szán, mint hóhér. Akit ér, Addig veri, meddig neki Mindent nem ígér. Látod mely kövér, Bőrében sem fér, De mégis mind többet kér, Alig vagyon országunkban Miatta kenyér.
Nézz reánk, Úr, a mennybül! Ments meg, kérünk, minket ily csúf Ellenségtül, Ki a híres magyaroknak Vérébül épül. Ne hagyd ily dühös ínségtül Rút ellenségtül, Némettül Gyaláztatni, mocskoltatni Az írigyektül. Ily dölyfös néptül, Kínzó eszköztül, Megfosztatni nevétül, Mindenkoron győzedelmes Dicsőségéül!
Sikolt a harci síp: riadj magyar, riadj! Csatára hí hazád, kifent acélt ragadj. Villáma fesse a szabadság hajnalát, S fürössze vérbe a zsarnokfaj bíborát. Él még a magyarok nagy istene, Jaj annak, ki feltámad ellene. Az isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Nem kell zsarnok király! csatára magyarok, Fejére vészhalál, ki reánk agyarog. Ki rabbilincseket s igát kohol nekünk Mi sárgafekete lelkébe tőrt verünk. Él még a magyarok nagy istene, Jaj annak, ki feltámad ellene. Az isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valánk, s azok legyünk.
A föld talpunk alatt, s fejünk felett az ég Tanú legyen, hogy áll Árpád ős népe még, S mely e szent földre hull, minden csepp honfi-vér, Kiáltson égbe a bitorra bosszuért! Él még a magyarok nagy istene, Jaj annak, ki feltámad ellene. Az isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Tiporva szent jogunk, szent harccal ójuk azt, Pusztítsa fegyverünk a fejedelmi gazt, A zsarnokok torán népek vigadjanak, A nép csak úgy szabad, ha ők lebuktanak. Él még a magyarok nagy istene, Jaj annak, ki feltámad ellene. Az isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Elé, elé, jertek, haramiahadak, Kiket nemzetbakók reánk uszítanak, Temetkezéstekűl, ti bősz szelindekek, Helyet dögész vadak gyomrában leljetek. Él még a magyarok nagy istene, Jaj annak, ki feltámad ellene. Az isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Szivünk elszánt keserv, markunk vasat szorít, S csatára milliók imája bátorít, Ó drága véreink, vagy élet vagy halál, De szolganépre itt a zsarnok nem talál. Él még a magyarok nagy istene, Jaj annak, ki feltámad ellene. Az isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Vitézek, őrhadak, fogjunk bucsúkezet, Iszonytató legyen, s döntő ez ütközet, Ős áldomás gyanánt eresszünk drága vért, Végső piros cseppig hadd folyjon a honért. El még a magyarok nagy istene, Jaj annak, ki feltámad ellene. Az isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Ügye mellett önként s bátran bajra menni,
Kárt, veszélyt, rabságot érte fel sem venni,
S minden áldozatra mindenha kész lenni -
Barátom! oly dolgok, melyek az embernek
Dicsőség mezején oszlopot emelnek,
S melyekért (bár, míg élsz, sokan nem kedvelnek)
A jók sírodban is áldanak, tisztelnek.
Ne hasadj meg a talpam alatt, földem.
Hegyeid csúcsát ne hajlítsd meg.
Vizeid habját ne duzzaszd meg.
Koporsókat ne vess ki éj felén.
ne kínálj kővel kenyér helyett.
A látnivágyó szemébe ne vágj port,
vak-szemekre adj gyógyító sarat.
Ölelj meg, ölelj meg,
te anyánk az ég alatt.
Táplálj borral-búzával, földem.
Homlokomnak verítékével, földem.
Ne őszülj meg érettem, mint az Isten,
de ne gügyögd el a gondok javát.
Földem, te testem,
te vágy, te Ararát.
Kikötőm tebenned.
Jövőm tebenned.
Tarts meg engem. Ne vess meg engem.
Áldj meg engem. Hallgass meg engem.
Földem, te szent.
Anyám, hazám, szerelmem.
(1964)
S börtönbe dobták, ottan ul,
És meg-megrázza és átkozza
Bilincsét nagy kegyetlenul.
Bilincse ekkép szóla hozzá:
„Csörgess, de oh ne átkozzál!
Csörgess, ifjú, csörgésem átok,
Mely a zsarnok fejére száll!
Ugye nem ismersz? a szabadság
Csatáiban kard voltam én,
S épen talán a te kezedben
Villogtam a vér mezején.
Szerencsétlen te, szerencsétlen
Kardoddal hol találkozál!
Csörgess, ifjú, csörgésem átok,
Mely a zsarnok fejére száll.
Bilincset vertenek belolem,
Belolem, aki kard valék,
S ki vélem vítt a szabadságért,
Most azt szorítom... szörnyüség!
Szégyennek és haragnak pirja
A rozsda, amely rajtam áll.
Csörgess ifjú, csörgésem átok,
Mely a zsarnok fejére száll.”
Messze földre van indulásom,
Úgy fordulhat, világból is lesz kimúlásom.
Most bocsátod el hív szolgádot,
Nem szánod-e szegény árvádot,
Tőled szintén eltávozni kedves fiadot?
Nem lészen-e nehézségedre,
Nem fordul-e nagy sérelmedre,
Hogy úgy viselsz gondot reám, mint idegenre?
Az kisdedek anyjok tejétől,
Az szoptatók anyjok mellyétől,
Még az madár sem távozik messze fészkétől.
Más nemzetségek országára,
Idegen föld tartományára.
Hát én szegény hogy induljak más határára?
Föld idegen, valahol járok,
Csak kegyelmet hejában várok,
Ember kegyetlensége velem határos.
Jaj! hol leszen megmaradásom?
Hegyek-völgyek közt bujdosásom!
Mely nehéz volt kicsinységtől fogva lakásom!
Hol lészen éjjel lefekvésem?
Vad gyomrában lesz temetésem!
Édes hazám, most hallgasd meg az én kérésem!
Veszedelmes tenger örvénye!
Beteg ember keserves élte!
Bizonytalan az idegen ország ösvénye!
Ím, az égi háborúk ellen,
Az ellenség rajtunk kegyetlen!
Hová hajtsam te kűvüled magam hirtelen?
Ne hadd hejában könnyhullásom,
Nem sok tőled én kévánságom:
Csak, hogy szánjad, édes hazám, tőled válásom!
Az ellenség téged mikép
Szaggat és tép!
Mire jutott állapotod,
Romlandó cserép.
Mint egy kedves eleven kép,
Voltál olyan szép,
Magyar nép!
De a Sasnak körme között
Fonnyadsz mint a lép.
Szegény magyar nép,
Mikor lész már ép?
Megromlottál, mint cserép.
Jaj, hát szegény magyar nemzet
Jóra mikor lép?
Jaj, Rákóczi, Bercsényi
Magyarok híres vezéri,
Bezerédi!
Hová lettek magyar népnek
Vitéz vezéri,
Nemzetünknek hírszerzői,
Fényes csillagi,
Ocskai?
Az ellenség mindenfelől
Őket emíszti,
Űzi, kergeti,
Búval epeszti.
Közinkbe sem ereszti.
Jaj, hát szegény nemzetünket
Miképp mellyeszti!
Jaj, országunk, jószágunk,
De főképpen mi magunk
Mint nyavalygunk;
Az idegen nemzetségnek
Rabjai vagyunk.
Jaj, naponként mind elfogyunk,
Jót ne is várjunk,
Kívánjunk,
Mert hatalmas, diadalmas
Nemzet van rajtunk.
Jaj, meg kell halnunk,
Meg nem maradunk,
Nagy ellenség közt vagyunk,
Bizony méltán ezek miatt
Kesergünk, sírunk.
Országunknak, magunknak,
Jaj minden maradékinknak!
Mindazoknak,
Kik e földön nagy ínségben
Így nyomorkodnak.
Özvegyek panaszolkodnak,
Árvák zokognak;
Magoknak
Siralommal ártatlanok
Halált okoznak,
Úgy siránkoznak
És fohászkodnak.
Bánatjok nem apadnak,
Mert hazánkbul az ínségek
El nem távoznak.
Tenger rajtunk a fegyver,
Mert a német rajtunk hever,
S igen ver.
Mutogatja magát mint egy
Híres gavallér,
Nemzetünket hajtó pillér.
Nem szán, mint hóhér.
Akit ér,
Addig veri, meddig neki
Mindent nem ígér.
Látod mely kövér,
Bőrében sem fér,
De mégis mind többet kér,
Alig vagyon országunkban
Miatta kenyér.
Nézz reánk, Úr, a mennybül!
Ments meg, kérünk, minket ily csúf
Ellenségtül,
Ki a híres magyaroknak
Vérébül épül.
Ne hagyd ily dühös ínségtül
Rút ellenségtül,
Némettül
Gyaláztatni, mocskoltatni
Az írigyektül.
Ily dölyfös néptül,
Kínzó eszköztül,
Megfosztatni nevétül,
Mindenkoron győzedelmes
Dicsőségéül!
kamasz koromban, Erdély,
messzirül süvegeltek
hegyek és fejedelmek.
S ki voltál könyvem, Erdély,
ezeregyéjem, Erdély,
lettél ifjonti házam
és tanuló lakásom.
Három nagy évig, Erdély,
laktam földedet, Erdély,
ettem kürtös kalácsát
s a tordai pogácsát.
Ismertem színed, Erdély,
tündérszín őszöd, Erdély,
üveg eged metélő
csúcsaid gyémánt élét.
Most versbe szállok, Erdély,
az első hírre, Erdély,
hogy varázsod határát
sorompók el nem állják.
Öreg pilóta, Erdély,
ül így gépébe, Erdély,
mégegyszer ifjúsága
tájain szállni vágyva...
Halálos csönded, elhagyott Kelet.
A sátorok elmúltak és a rom
Oly néma, mint kővé vált fájdalom.
A felleg, amely ballag az egen,
Ezer év gyászát hordja vemhesen.
A varjú, mely rebbenve száll tova,
Tán érzi, minek áll ma itt tora?
A nap vezéri sátora, az ég
Aranybíborral, régi volna még
S a csillagok, az örök őrszemek
Az ősi vigyázással fénylenek.
S a szél a régi dalt dúdolja csak
S a jegenyék a vártán állanak,
De jaj, hol van ma ama hét vezér,
Hol egy is, egy csak, aki nem beszél,
De vérét a serlegbe önti és
A néppel együtt győzni, veszni kész.
És hol a nép, amelytől fél Nyugat?
A szeri pusztán kósza eb ugat.
Bagoly huhog a bús rom rejtekén,
Ó szeri eskü: hadd idézlek én!
oh, nemcsak határain át!
Érzem a végek rezzenéseit,
hevét; testemen érzem a hazát.
Ilyen közel jött. Nemrég szabadon
mozoghattam még tőle. Mint apám
házát, eszembe őt is csak bajom
jutatta; úgy volt csak, hogy várt reám.
Mi feszítette most körém? Rekedt
viharral nyomja hozzám a világ.
A bőröm szinte. Ki őt sérti meg,
elevenembe, jogaimba vág.
Szorongok benne; s érte! Így enyém.
Agyogy szorítják - hogy lélegzetet
vehessek - vissza úgy szorítok én,
válok részévé, hogy szabad legyek!
Voltak, kiket a sors úgy megnövelt,
hogy országot tudtak betölteni,
hogy őket ölte, ki kést abba vert.
Kezdem a hősök jaját érteni.
Veszélyes kor. Fogadj be úgy, hazám,
hogy kezdet, ha védőn fölveted,
érezzem: én is úgy mozdítanám
s dícsérjelek, mint jó reflexemet.
Fogadj be úgy, ha még jóra-konok
ifjú erőmmel jobbat akarok,
érezzem: mozdul óriás tagod:
anyag, de véled lélek is vagyok!
(1938)
Csatára hí hazád, kifent acélt ragadj.
Villáma fesse a szabadság hajnalát,
S fürössze vérbe a zsarnokfaj bíborát.
Él még a magyarok nagy istene,
Jaj annak, ki feltámad ellene.
Az isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Nem kell zsarnok király! csatára magyarok,
Fejére vészhalál, ki reánk agyarog.
Ki rabbilincseket s igát kohol nekünk
Mi sárgafekete lelkébe tőrt verünk.
Él még a magyarok nagy istene,
Jaj annak, ki feltámad ellene.
Az isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk.
A föld talpunk alatt, s fejünk felett az ég
Tanú legyen, hogy áll Árpád ős népe még,
S mely e szent földre hull, minden csepp honfi-vér,
Kiáltson égbe a bitorra bosszuért!
Él még a magyarok nagy istene,
Jaj annak, ki feltámad ellene.
Az isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Tiporva szent jogunk, szent harccal ójuk azt,
Pusztítsa fegyverünk a fejedelmi gazt,
A zsarnokok torán népek vigadjanak,
A nép csak úgy szabad, ha ők lebuktanak.
Él még a magyarok nagy istene,
Jaj annak, ki feltámad ellene.
Az isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Elé, elé, jertek, haramiahadak,
Kiket nemzetbakók reánk uszítanak,
Temetkezéstekűl, ti bősz szelindekek,
Helyet dögész vadak gyomrában leljetek.
Él még a magyarok nagy istene,
Jaj annak, ki feltámad ellene.
Az isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Szivünk elszánt keserv, markunk vasat szorít,
S csatára milliók imája bátorít,
Ó drága véreink, vagy élet vagy halál,
De szolganépre itt a zsarnok nem talál.
Él még a magyarok nagy istene,
Jaj annak, ki feltámad ellene.
Az isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Vitézek, őrhadak, fogjunk bucsúkezet,
Iszonytató legyen, s döntő ez ütközet,
Ős áldomás gyanánt eresszünk drága vért,
Végső piros cseppig hadd folyjon a honért.
El még a magyarok nagy istene,
Jaj annak, ki feltámad ellene.
Az isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Te szivárvány- szemöldökű,
Napvilág lánya, lángölű,
Dárdának gyémánt köszörű,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Te fülemülék pásztora,
Sugarak déli lantosa,
Legelső márvány-palota,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Siralomvölgyi datolya,
Festmények rejtett mosolya,
Templomi arany-kupola,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Díjra korbácsolt versenyló,
Lázadásokban lobogó,
Csillag, dutyiba pillantó,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Harctéri sebek doktora,
Hazátlanoknak otthona,
Mézes bor, édes babona,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Piaci csarnok álmosa,
Nyomorúságnak táncosa,
Szilveszter-éji harsona,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Béta-sugárban reszkető,
Sok-fejű kölyket elvető,
Tengerek habján csörtető,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Minden időben ismerős,
Mindig reménnyel viselős,
Bájokkal isteni erős,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Öröktől belémkaroló,
Vánkosra velem hajoló,
Varjakat döggé daloló,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Jog hogyha van: az én jogom,
Enyém itt minden hatalom,
Fölveszem kardom, sisakom,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Felragyog az én udvarom,
Megdicsőül a vér s korom,
Galambok búgnak vállamon,
Gyönyörűm, ha segítsz engem!