Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat! Áll a régi ház még, zöld zsalúja mögött halkul anyám mélabúja: ősz hajú, de gyermekarcú bánat. Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat! Itt a szoba, melyben megszülettem, melyet szemem legelőször látott; itt a kert, amelyben építettem homokból az első palotákat. Amit én emeltem, mind homok volt: de nagyapám háza bizton áll még s éveimből, e fojtó romokból hogy révébe meneküljek, vár még.
A város.
Kelj fel, lelkem, keresd meg hazámat! Nem egy szűk ház, az egész kis város mint egy árchipelagus vár nyájas zöldje közt a tenger akácfának. Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat! Ott a szőlőhegy, a tömzsi présház, mely előtt ülve ha szertenéztem, dallá ringott bennem kétség és láz s amit láttam tejszín napsütésben, mind hazám volt! Lenn az utca híven nyúlt alattam, mint a futószőnyeg és a dombsor hullámzott, mint szívem, halkan hullva égig a mezőnek.
Az ország, mappa szerint.
Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat! Enyhe dombsor, lankatag magyar föld! S az a róna túl már a nagy-alföld szemhatártól, ahol a nap támad. Röpülj, lelkem, röpüld át hazámat! Szemhatártól-szemhatárig, s újra merre emléked, a halk selyempók vonja szálát, szállj a rónán túlra, s át hol állnak a bolond sorompók: és akármit ír a kard a rögre, lankád mellől el ne bocsásd bérced: ha hazád volt, az marad örökre; senkisem bíró, csak ahogy érzed!
Az igazi ország.
Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat! Oly hazáról álmodtam én hajdan, mely nem ismer se kardot, se vámot s mint maga a lélek, oszthatatlan. Álmodj, lelkem, álmodjad hazámat, mely nem szorul fegyverre, se vértre, mert nem holt rög, hanem élő lélek. Galamb álom! s rókák rágtak érte; odu-féltő kapzsi szenvedélyek. Az én álmom sohse legyen róka! Az én tanyám' magassága védje! Lelkem madár, tág egek lakója, noha mindig visszajár fészkébe.
Európa.
Röpülj, lelkem, röpüld túl hazámat! Hogy röpültem egykor! Tornyok szálltak, Montblanc süllyedt, narancsfák kináltak, láttam népet, mordat és vidámat: így találtam nagyobbik hazámat. Rómát fiús tisztelettel jártam, mintha őseim várossa volna és Avignon nevetett, mint Tolna, vígan fürdött egyazon sugárban és egy lélek font be néptől-népig messze földrészt eleven hálóba: egy lélek, egy ország végtül-végig magát-tépő hazám: Európa.
A glóbus.
Röpülj, lelkem, tágítsd még hazámat! Mily kicsiny a Föld! Mily csöpp melegség fészke a zord Ürben! Bús kerekség! Szigete a tér Robinsonának! Óh röpüld át kis csillaghazámat s míg e hibbant Robinsonok bambán ölik egymást, szigetük felejtik és sohasem ér szemük a partig. te a végső szirt fölé suhanván a villanyos messzeségbe kémelj, tán egy ismeretlen sugarat hoz, amely úgy jön, dallal és reménnyel, mint dús hajó vén Robinsonokhoz.
Epilóg.
Mégis, lelkem, szeressed hazámat! Nem neked való az ür hidegje! Itt a glóbus, a meleg szigetke s lélekágya szent Európának. Soha el nem hagyhatod hazámat; útjaidat akármerre bolygod, egy országot hordozol magaddal, veled jön egy makacs íz, egy halk dal viszed, mint a kárhozott a poklot; de halálig, mint ki bűn között él, várja híven az Éden sugáros türelme: úgy vár reád a város és a kis ház, melyben megszülettél.
Kiállott Rákóczi A munkácsi sánczra, Reá támaszkodák Pántos pallosára. Reá támaszkodék Pántos pallosára, - Reá vivalkodék Az rézdobosára:
"Dobosom, dobosom, Udvari dobosom! Most néked megmondom: Ne azt verd, hogy Mars, mars!... De azt verd, hogy: Rajta! Ördög nyúzza anyádat - Ne úgy verjed dobodat! Ne úgy verjed, mint eddig: Isten tudja, hogy lesz,mint? Hanem úgy verd: Rajta! Rajta, rajta, rajta!
Úgy verd: a föld rengjen, Ég is visszazengjen, A ki él, meghallja, -. Sőt azt is, ki halva Fekszik, felriaszsza: Rajta, rajta, rajta! Én hires vezérim: Bottyánom, Bercsényim, Pekrym, Bezerédy, Kik vagytok vitézim: Rajta, rajta, rajta - Utolsó nagy harcra!"
- Halálos nehéz köd Mindent búsan béföd; Jobb is, ha nem látja: Mert csak szive fájna - Tán meg is szakadna... Dobos már dobolhat, Rákóczi únszolhat: Rajta, rajta, rajta!... A tábor, a tábor Zászlóit lehajtja A majthényi páston, - Szegény kurucz tábor... Hajh, Károlyi Sándor!
"Hajh, Károlyi Sándor, Károlyi Sándorom! Hová lött, hová lött Az én szép táborom? Most rejá kérdelek: Felelj meg érette! Kénszerítlek letött Hétszeres hítedre; Valld bé, ne is tagadd: Eladtad jó urad!
- Úgy lészen még dolgod Néked, mint Júdásnak; Bosszút áll, nem hagyja, Igaz maradékja Hív esze Tamásnak Nagy Bóné Andrásnak, Meglásd csak, meglásd csak!
"Nem kérem én az országom. Inkább világgá bújdosom. Úgy is tudom már: El köll mennem már!... Kovácsom, kovácsom, Udvari kovácsom! Fordítsd meg a patkót Hódos paripámon, Az elejét hátra, Ne fordúljon vissza! Úgy sem jövök vissza Szép Magyarországra!
"Két országom, népem, Vitéz magyar, székely, Az Isten megáldjon! Patak, istenhozzád. - Német már a gazdád! Isten hozzád Munkács: Engem többé nem látsz, Legkedvesebb várom!... Én édes hazámot, Szép Magyarországom Már többé nem látom, - Már többé nem látom."
"Eljön még az idő, Szegény Magyarország - Megátkozod te még E keserves órát!... Idegen nemzetnek BE súlyos a járma! Régi vezérének - Tulajdon vérének - Sírva néz utána, Sírva néz utána...
"Szeret Magyarország, Óhajt Erdélyország, S hóltig szán, hóltig bán, - Még a gyermekök is Tudom, visszakíván! Mikor rég elmentem: Visszasóhajtatok! Mikor rég meghóltam, Akkor is sirattok. Haló prombúl is Feltámasztanátok, - Összeszednétek még Porhanyó csontimot!..."
"A merre a tenger zúg, A merre a szél jár, Csillag lehanyatlik, - Ott nyugszom meg én már."
- Beh szomorún szól a Rákóczi rézdobja, Nem mondja már: Rajta! Rajta, rajta, rajta!... Hanem azt dobolja, Messzéről zokogja: "Szülőföldem, bölcsőm, Te bús Magyarország! Immár istenhozzád, Immár istenhozzád!"
Te sem termettél ám szakácsnak, Magyarország, édes hazám! A sűlt egy részét nyersen hagynád, S elégetnéd más oldalán. Mig egyfelől boldog lakóid Megfúlnak a bőség miatt: Hát másfelől meg éhhalállal Megy sírba sok szegény fiad.
Még nem hallom a pacsirtát, Mely tavaszról zengve hírt ád S égbe fúrja énekét; A nap, a föld édes-ketten Nem mulatnak önfeledten, Váltva csókjok melegét.
Ősz ez! ősz ez!... mindhiába Tűz virágot gyér hajába, Színli csalfán a tavaszt; A mezőt bárhogy ruházza: Szebb időnek rémes váza - Közte sárgul a haraszt.
Zöld az erdők lombja bátor, Fénylik este a mennysátor: Van hiány már fönn és lenn; Csillag és lomb egyre ritka: Őszi hullás fájó titka: Rezgi által csöndesen.
Hasztalan, hogy új virágba Borul ismét a fa ága, S új szerelmet ünnepel: Kit vidítson meddő éke? Egy fuvallás... azzal vége: Váltja szemfödő lepel.
Óh, ne bizzunk e varázsra: Kész anyag gyűl hervadásra, Az enyészet gazdagul, Fű-fa zöldje azér' hajt csak Hogy, mit sírva megsóhajtsak, Több legyen majd, ha lehull
* * *
Mit remegsz? él, bár lekötve Szunnyad olykor téli nedve, Természetben nincs halál; Nyúgalom csak mély alélta, - Mindig új az ősi példa - Ami rég volt, most is áll.
És ha jő sugár, mely csábit S el-elrugja csalvirágit: Termő-elve ép marad; Legjavából nem fecsérel, - S mely gyümölcsöt ápol, érlel. Ád az Isten új nyarat!
Megláttam egy felhőt Szép viola felhőt Olyan volt, olyan volt Mint a boldog álom, Szoboszlai kenyér A hetivásáron, Gyenge domb a pusztán, Koszorú a bálon, Olyanforma felhő, Olyan teljes forma, Mint az a te orcád Teljes Magyarország
Néztem azt a felhőt, Halványodó felhőt, Megállottam, néztem Odafenn az égen, A rózsás, a füstös Alkonyatvidéken, Úgy fájt az én szívem, Ahogy nem fájt régen, Néztem azt a felhőt, Míg a magas szelek Széthúzták, elhordták, Volt, nincs Magyarország.
Olyan vagy, mint egy suttogó faág, ha rámhajolsz, s rejtelmes ízű vagy, olyan vagy, mint a mák, s akár a folyton gyűrűző idő, oly izgató vagy, s olyan megnyugtató, mint sír felett a kő, olyan vagy mint egy vélem nőtt barát s nem ismerem ma sem egészen még nehéz hajadnak illatát, és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj, csavargó, nyurga füst- és néha félek tőled én, ha villámszínű vagy, s mint napsütötte égiháború : sötétarany,- ha megharagszol, ép olyan vagy mint az ú, mélyhangú, hosszan zengő és sötét, s ilyenkor én mosolyból fényes hurkokat rajzolgatok köréd
Szent Márk dicsõ terén, melyet mélán tapostam, valaha régesrég egy másik bús magyar, méltóbb költõ mint én, és hõs mint senki mostan, tiport hatalmasan, ki tudta mit akar!
Ki tudta mit akar s nem tudta, hogy a roszban fogyhatlan a világ s nem tudta, hogy hamar ide vágy vissza a földrõl hol bármi sorsban élni és halni kell; mely ápol s eltakar.
Ezt mind nem tudta még s árva honára gondolt s döngött csizmája a márványon s lelke tombolt, látván sok harci jelt õs ívek oldalán.
Alkonyfelhõ borult lagúnára, piarcra, felhõn az angyalok készültek már a harcra, melyre a holtakat felkölté Alderán.
Rendületlenül » A második világháború alatt és után
Örökre való kötést tettünk veled, magyarok földje, kötést tettünk és megpecsételtük azt vérrel és verejtékkel. Vérünkkel érdemeljük ki ezt a hazát, és verejtékünkkel tartjuk meg magyarnak. Bármennyi vért és verejtéket kívánjon tőlünk ez a föld, nem panaszkodunk miatta. Cserébe annyit kívánunk csupán, Hogy asszonyaink termékenyek legyenek, gyermekeket szüljenek, akik továbbviszik ezt a kötést, és boldogan ontanak vért és verejtéket ezért a földért, amikor mi már nem leszünk.
Sósabbak itt a könnyek S a fájdalmak is mások. Ezerszer Messiások A magyar Messiások. Ezerszer is meghalnak S üdve nincs a keresztnek, Mert semmit se tehettek, Óh, semmit se tehettek.
Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Áll a régi ház még, zöld zsalúja
mögött halkul anyám mélabúja:
ősz hajú, de gyermekarcú bánat.
Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Itt a szoba, melyben megszülettem,
melyet szemem legelőször látott;
itt a kert, amelyben építettem
homokból az első palotákat.
Amit én emeltem, mind homok volt:
de nagyapám háza bizton áll még
s éveimből, e fojtó romokból
hogy révébe meneküljek, vár még.
A város.
Kelj fel, lelkem, keresd meg hazámat!
Nem egy szűk ház, az egész kis város
mint egy árchipelagus vár nyájas
zöldje közt a tenger akácfának.
Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat!
Ott a szőlőhegy, a tömzsi présház,
mely előtt ülve ha szertenéztem,
dallá ringott bennem kétség és láz
s amit láttam tejszín napsütésben,
mind hazám volt! Lenn az utca híven
nyúlt alattam, mint a futószőnyeg
és a dombsor hullámzott, mint szívem,
halkan hullva égig a mezőnek.
Az ország, mappa szerint.
Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Enyhe dombsor, lankatag magyar föld!
S az a róna túl már a nagy-alföld
szemhatártól, ahol a nap támad.
Röpülj, lelkem, röpüld át hazámat!
Szemhatártól-szemhatárig, s újra
merre emléked, a halk selyempók
vonja szálát, szállj a rónán túlra,
s át hol állnak a bolond sorompók:
és akármit ír a kard a rögre,
lankád mellől el ne bocsásd bérced:
ha hazád volt, az marad örökre;
senkisem bíró, csak ahogy érzed!
Az igazi ország.
Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat!
Oly hazáról álmodtam én hajdan,
mely nem ismer se kardot, se vámot
s mint maga a lélek, oszthatatlan.
Álmodj, lelkem, álmodjad hazámat,
mely nem szorul fegyverre, se vértre,
mert nem holt rög, hanem élő lélek.
Galamb álom! s rókák rágtak érte;
odu-féltő kapzsi szenvedélyek.
Az én álmom sohse legyen róka!
Az én tanyám' magassága védje!
Lelkem madár, tág egek lakója,
noha mindig visszajár fészkébe.
Európa.
Röpülj, lelkem, röpüld túl hazámat!
Hogy röpültem egykor! Tornyok szálltak,
Montblanc süllyedt, narancsfák kináltak,
láttam népet, mordat és vidámat:
így találtam nagyobbik hazámat.
Rómát fiús tisztelettel jártam,
mintha őseim várossa volna
és Avignon nevetett, mint Tolna,
vígan fürdött egyazon sugárban
és egy lélek font be néptől-népig
messze földrészt eleven hálóba:
egy lélek, egy ország végtül-végig
magát-tépő hazám: Európa.
A glóbus.
Röpülj, lelkem, tágítsd még hazámat!
Mily kicsiny a Föld! Mily csöpp melegség
fészke a zord Ürben! Bús kerekség!
Szigete a tér Robinsonának!
Óh röpüld át kis csillaghazámat
s míg e hibbant Robinsonok bambán
ölik egymást, szigetük felejtik
és sohasem ér szemük a partig.
te a végső szirt fölé suhanván
a villanyos messzeségbe kémelj,
tán egy ismeretlen sugarat hoz,
amely úgy jön, dallal és reménnyel,
mint dús hajó vén Robinsonokhoz.
Epilóg.
Mégis, lelkem, szeressed hazámat!
Nem neked való az ür hidegje!
Itt a glóbus, a meleg szigetke
s lélekágya szent Európának.
Soha el nem hagyhatod hazámat;
útjaidat akármerre bolygod,
egy országot hordozol magaddal,
veled jön egy makacs íz, egy halk dal
viszed, mint a kárhozott a poklot;
de halálig, mint ki bűn között él,
várja híven az Éden sugáros
türelme: úgy vár reád a város
és a kis ház, melyben megszülettél.
A munkácsi sánczra,
Reá támaszkodák
Pántos pallosára.
Reá támaszkodék
Pántos pallosára, -
Reá vivalkodék
Az rézdobosára:
"Dobosom, dobosom,
Udvari dobosom!
Most néked megmondom:
Ne azt verd, hogy Mars, mars!...
De azt verd, hogy: Rajta!
Ördög nyúzza anyádat -
Ne úgy verjed dobodat!
Ne úgy verjed, mint eddig:
Isten tudja, hogy lesz,mint?
Hanem úgy verd: Rajta!
Rajta, rajta, rajta!
Úgy verd: a föld rengjen,
Ég is visszazengjen,
A ki él, meghallja, -.
Sőt azt is, ki halva
Fekszik, felriaszsza:
Rajta, rajta, rajta!
Én hires vezérim:
Bottyánom, Bercsényim,
Pekrym, Bezerédy,
Kik vagytok vitézim:
Rajta, rajta, rajta -
Utolsó nagy harcra!"
- Halálos nehéz köd
Mindent búsan béföd;
Jobb is, ha nem látja:
Mert csak szive fájna -
Tán meg is szakadna...
Dobos már dobolhat,
Rákóczi únszolhat:
Rajta, rajta, rajta!...
A tábor, a tábor
Zászlóit lehajtja
A majthényi páston, -
Szegény kurucz tábor...
Hajh, Károlyi Sándor!
"Hajh, Károlyi Sándor,
Károlyi Sándorom!
Hová lött, hová lött
Az én szép táborom?
Most rejá kérdelek:
Felelj meg érette!
Kénszerítlek letött
Hétszeres hítedre;
Valld bé, ne is tagadd:
Eladtad jó urad!
- Úgy lészen még dolgod
Néked, mint Júdásnak;
Bosszút áll, nem hagyja,
Igaz maradékja
Hív esze Tamásnak
Nagy Bóné Andrásnak,
Meglásd csak, meglásd csak!
"Nem kérem én az országom.
Inkább világgá bújdosom.
Úgy is tudom már:
El köll mennem már!...
Kovácsom, kovácsom,
Udvari kovácsom!
Fordítsd meg a patkót
Hódos paripámon,
Az elejét hátra,
Ne fordúljon vissza!
Úgy sem jövök vissza
Szép Magyarországra!
"Két országom, népem,
Vitéz magyar, székely,
Az Isten megáldjon!
Patak, istenhozzád. -
Német már a gazdád!
Isten hozzád Munkács:
Engem többé nem látsz,
Legkedvesebb várom!...
Én édes hazámot,
Szép Magyarországom
Már többé nem látom, -
Már többé nem látom."
"Eljön még az idő,
Szegény Magyarország -
Megátkozod te még
E keserves órát!...
Idegen nemzetnek
BE súlyos a járma!
Régi vezérének
- Tulajdon vérének -
Sírva néz utána,
Sírva néz utána...
"Szeret Magyarország,
Óhajt Erdélyország,
S hóltig szán, hóltig bán, -
Még a gyermekök is
Tudom, visszakíván!
Mikor rég elmentem:
Visszasóhajtatok!
Mikor rég meghóltam,
Akkor is sirattok.
Haló prombúl is
Feltámasztanátok, -
Összeszednétek még
Porhanyó csontimot!..."
"A merre a tenger zúg,
A merre a szél jár,
Csillag lehanyatlik, -
Ott nyugszom meg én már."
- Beh szomorún szól a
Rákóczi rézdobja,
Nem mondja már: Rajta!
Rajta, rajta, rajta!...
Hanem azt dobolja,
Messzéről zokogja:
"Szülőföldem, bölcsőm,
Te bús Magyarország!
Immár istenhozzád,
Immár istenhozzád!"
Magyarország, édes hazám!
A sűlt egy részét nyersen hagynád,
S elégetnéd más oldalán.
Mig egyfelől boldog lakóid
Megfúlnak a bőség miatt:
Hát másfelől meg éhhalállal
Megy sírba sok szegény fiad.
Mely tavaszról zengve hírt ád
S égbe fúrja énekét;
A nap, a föld édes-ketten
Nem mulatnak önfeledten,
Váltva csókjok melegét.
Ősz ez! ősz ez!... mindhiába
Tűz virágot gyér hajába,
Színli csalfán a tavaszt;
A mezőt bárhogy ruházza:
Szebb időnek rémes váza -
Közte sárgul a haraszt.
Zöld az erdők lombja bátor,
Fénylik este a mennysátor:
Van hiány már fönn és lenn;
Csillag és lomb egyre ritka:
Őszi hullás fájó titka:
Rezgi által csöndesen.
Hasztalan, hogy új virágba
Borul ismét a fa ága,
S új szerelmet ünnepel:
Kit vidítson meddő éke?
Egy fuvallás... azzal vége:
Váltja szemfödő lepel.
Óh, ne bizzunk e varázsra:
Kész anyag gyűl hervadásra,
Az enyészet gazdagul,
Fű-fa zöldje azér' hajt csak
Hogy, mit sírva megsóhajtsak,
Több legyen majd, ha lehull
* * *
Mit remegsz? él, bár lekötve
Szunnyad olykor téli nedve,
Természetben nincs halál;
Nyúgalom csak mély alélta,
- Mindig új az ősi példa -
Ami rég volt, most is áll.
És ha jő sugár, mely csábit
S el-elrugja csalvirágit:
Termő-elve ép marad;
Legjavából nem fecsérel, -
S mely gyümölcsöt ápol, érlel.
Ád az Isten új nyarat!
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
Szép viola felhőt
Olyan volt, olyan volt
Mint a boldog álom,
Szoboszlai kenyér
A hetivásáron,
Gyenge domb a pusztán,
Koszorú a bálon,
Olyanforma felhő,
Olyan teljes forma,
Mint az a te orcád
Teljes Magyarország
Néztem azt a felhőt,
Halványodó felhőt,
Megállottam, néztem
Odafenn az égen,
A rózsás, a füstös
Alkonyatvidéken,
Úgy fájt az én szívem,
Ahogy nem fájt régen,
Néztem azt a felhőt,
Míg a magas szelek
Széthúzták, elhordták,
Volt, nincs Magyarország.
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák,
s akár a folyton gyűrűző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,
olyan vagy mint egy vélem nőtt barát
s nem ismerem ma sem
egészen még nehéz
hajadnak illatát,
és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst-
és néha félek tőled én,
ha villámszínű vagy,
s mint napsütötte égiháború :
sötétarany,-
ha megharagszol, ép
olyan vagy mint az ú,
mélyhangú, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd
valaha régesrég egy másik bús magyar,
méltóbb költõ mint én, és hõs mint senki mostan,
tiport hatalmasan, ki tudta mit akar!
Ki tudta mit akar s nem tudta, hogy a roszban
fogyhatlan a világ s nem tudta, hogy hamar
ide vágy vissza a földrõl hol bármi sorsban
élni és halni kell; mely ápol s eltakar.
Ezt mind nem tudta még s árva honára gondolt
s döngött csizmája a márványon s lelke tombolt,
látván sok harci jelt õs ívek oldalán.
Alkonyfelhõ borult lagúnára, piarcra,
felhõn az angyalok készültek már a harcra,
melyre a holtakat felkölté Alderán.
kötést tettünk
és megpecsételtük azt vérrel és verejtékkel.
Vérünkkel érdemeljük ki ezt a hazát,
és verejtékünkkel tartjuk meg magyarnak.
Bármennyi vért és verejtéket kívánjon tőlünk ez a föld,
nem panaszkodunk miatta.
Cserébe annyit kívánunk csupán,
Hogy asszonyaink termékenyek legyenek,
gyermekeket szüljenek,
akik továbbviszik ezt a kötést,
és boldogan ontanak vért és verejtéket ezért a földért,
amikor mi már nem leszünk.
S a fájdalmak is mások.
Ezerszer Messiások
A magyar Messiások.
Ezerszer is meghalnak
S üdve nincs a keresztnek,
Mert semmit se tehettek,
Óh, semmit se tehettek.