Mit faragsz, ács, mit faragsz Itt a késő éjjelen? - Akasztófát faragok, Pöltemberg függ majd ezen; Oly gyanútlan, oly vidám, Olyan deli, olyan ép, S holnap ezen fojtja meg A nyomorú söpredék
Mit faragsz, ács, mit faragsz Itt a késő éjjelen? - Akasztófát faragok, Holnap Török függ majd ezen; Nagy tudomány... mostan is Olvas egész éjen át... S holnap ezen köti föl A tudatlan butaság.
Mit faragsz, ács, mit faragsz Itt a késő éjjelen? - Akasztófát faragok, Lahner György függ majd ezen; Maga volt a becsület, Mely erényit elfödi, S holnap itt a szemtelen Becstelenség felköti.
Mit faragsz, ács, mit faragsz Itt a késő éjjelen? - Akasztófát faragok, Holnap Knézics függ majd ezen; Tiszta szent volt; harc előtt Imádkozott mindenütt, S fölfeszítik reggel ők, Kiknek nincsen istenük
Mit faragsz, ács, mit faragsz Itt a késő éjjelen? - Akasztófát faragok, Nagy-Sándor függ majd ezen; Honszerelmes nagy vitéz, A hazáért halni kész, Jaj, hogy itten öli meg A hazátlan gyülevész!
Mit faragsz, ács, mit faragsz Itt a késő éjjelen? - Akasztófát faragok, Leiningen függ majd ezen; Fejedelmi sarjadék, Büszke, nemes, lovagi, S nyirkos kézzel fojtja meg Holnap a sehonnai!
Mit faragsz, ács, mit faragsz Itt a késő éjjelen? - Akasztófát faragok, Holnap Aulich függ ezen; csupa emberszeretet, Szíve olyan fenn dobog, s viradóra megölik Embertelen zsarnokok.
Mit faragsz, ács, mit faragsz Itt a késő éjjelen? - Akasztófát faragok, Damjanich függ majd ezen; Minden lépte diadal, Babérokban járt övig, S a gyávák, kik szaladtak, Holnap a hőst felkötik.
Mit faragsz, ács, mit faragsz Itt a késő éjjelen? - Akasztófát faragok, Vécsey függ majd ezen; Nagylelkű, ki nem tiport Földre sujtott ellenén, Mostan kézre ő jutott, S meghal hóhér kötelén.
Az úristen verje meg, Ne bocsásson meg nekik, Kik velem itt e kilenc Akasztófát ültetik; S azoknak, kik hajnalon Itten vesztik életük: Mindörökkön örökké Áldva légyen szent nevük.
Felhõbe hanyatlott a drégeli rom, Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja; Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom, Tetején lobogós hadi kopja.
Két ifiu térdel, kezökben a lant, A kopja tövén, mintha volna feszûlet. Zsibongva hadával a völgyben alant Ali gyõzelem-ünnepet ûlet.
,Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért? Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra? Hadd fûzne dalokból gyöngysorba füzért, Odaillőt egy huri nyakra!’
„Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant Zászlós kopiával a gyaur basa sírján: Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant, És pengeti, pengeti, sírván:”
...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap, Kevély üzenettel a bõsz Ali küldte: Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad! Meg nem marad itt anyaszülte.
„Szép úrfiak! immár e puszta halom, E kopja tövén nincs mér’ zengeni többet: Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom, Odalenn vár mézizü sörbet. -”
Mondjad neki, Márton, im ezt felelem: Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi, Jézusa kezében kész a kegyelem: Egyenest oda fog folyamodni.
„Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs, Mit csak terem a nagy szultán birodalma, Jó illatu fûszer, és drága kenõcs... Ali gyõzelem-ünnepe van ma!”
Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond, És pattog a bomba, és röpked a gránát; Minden tüzes ördög népet, falat ont: Töri Drégel sziklai várát.
„Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt, Immár födi vállát bíborszinü kaftán, Szél zendül az erdõn, - ott leskel a hold: Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”
A vár piacára ezüstöt, aranyt, Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat; Harcos paripái nyihognak alant: Szügyeikben tõrt keze forgat.
„Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett! Zászlós kopiával hõs Ali temette; Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -; Zengjétek Alit ma helyette!”
Két dalnoka is volt, két árva fiú: Öltözteti cifrán bársonyba puhába: Nem hagyta cselédit - ezért öli bú - Vele halni meg, ócska ruhába’!
„S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó; Lány-arcotok’ a nap meg nem süti nála; Sátrában alusztok, a széltül is ó: Fiaim, hozzá köt a hála!”
Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedûl! Mint bástya, feszült meg romlott torony alján: Jó kardja elõtt a had rendre ledûl, Kelevéze ragyog vala balján.
„Rusztem maga volt õ!... s hogy harcola még, Bár álgyugolyótul megtört ina, térde! Én láttam e harcot!... Azonban elég: Ali majd haragunni fog érte.”
Mint hulla a hulla! veszett a pogány, Kõ módra befolyván a hegy menedékét: Õ álla halála vérmosta fokán, Diadallal várta be végét.
„Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már Dícséretibõl az otromba gyaurnak? Eb a hite kölykei! vesszeje vár És börtöne kész Ali úrnak.”
Apadjon el a szem, mely célba vevé, Száradjon el a kar, mely õt lefejezte; Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé, Ki miatt lõn ily kora veszte!
Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács! Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet, S pusztitó erejét rád viharozta dühe, S vak diadalma jelét robogó villámival itten Honni vitéz seregink holttetemikre süté. Tomori! büszke vezér! mért hagytad el érseki széked; Nem halt volna hazánk disze, virága veled. Harcz tüze lángitá bizton viadalra kikelted', S érted mennyi dicsők estenek áldozatul! Szük vala egy ország! be kicsiny most néma lakásod? Tárogatód megszünt, rozsda emészti vasad, Nyugodj! rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse; A békitő sír enyhe takarja porod. Hány fiatal szivet, tele sok szép földi reménynyel Sujta le kegyetlen itt a riadó csatavész! Élte kies tavaszán kora sírt hány ifju talála, Kit nemrég az öröm lágy öle ringata még! Disztelen itt fekszik, deli termete összerutitva, Száguldó paripák vasszegü körmök alatt. Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé, Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok. Hasztalan áll az uton váró hive friss koszoruval, Nem jön-e bajnoka még, félve reménylve vigyáz: Hogyha levél zördül, őt sejteti véle szerelme, Néz, piheg, arcza tüzel s keble feszülve haboz. Ah! de hiába tekint a távol lenge ködébe; Elmarad a kedvelt, s érzete búnak ered. Végre megérti Mohács veszedelmét; gyönge virágként Hervad el a szép szüz néma keserve között. Sirja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő S a hüség csendes angyala őrzi porát. Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni, Fénytelen itt szunnyad s kő se' mutatja helyét! Ősi szabadságért harczolt bár férfikarokkal, Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát, Ámde hol olyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar? Testhalmok közepett küzd, soha élte szakad. Sinli szokott terhét tüzménje, nyikogva kapar, vág, Rugdal, rázza fejét, hosszu sörénye lobog; Elszáguld, hazatér, s igy hirli vitéz ura hunytát, Kit repedő szivvel hölgye zokogva sirat; Mig sürü könnye apad, s ő is hű férje után hal, S a kiürült háznak csak döledéke marad. A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen, Dőltében viruló ágait igy temeti. Hány bajnok hala igy, de csak a boldog leli bérét: A meggyőzöttnek csillaga véle tünik. Igy hamvadtak el ők alacsony mohlepte gödörben, S a feledékenység éje boritja nevök', Hantra dül a pásztor s fütyörészve legelteti nyáját; És nem tudja, kinek hőspora nyugszik alatt; Titkon meg is eped, szomoru dalt zengedez ajka: A hősárnyékok csendesen ihletik őt. A csatasikon mély borulattal ballag az utas, Elgondolva minő kétes az emberi sors; Néz, és elkomorul s lesütött szemmel halad ismét; Felpattant sebeit belseje érzi maga. Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt usztat az éren, Mintha fedezgetné, hogy ne tekintse szemünk; Ott vergőde Lajos, rettentő sorsu királyunk, Sülyedező lova érczhimzetü terhe alatt. Hasztalanul terjeszti kezét; nincs, nincs ki segitse! Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt! Tátogat a mélység, aranyos pánczélja fakó lesz, S összuzott testét hab fedi s barna iszap. Ekként halni kinos! s kegyalak! neked életed igy tünt! Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt. Ifju valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adózál; Szendergő porodat béke lebegje körül! Hajh! s ezt visszavonás okozá mind s durva irigység, Egységünk törten törve, hanyatla erőnk. A sorvasztó láncz igy készüle árva hazánkra; Nem! nem az ellenség, ön fia vágta sebét. Gyászemlékü vidék! mi sok inség kutfeje lettél: Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez. Nagygyá lett Szolimán gőgét Buda ormai nyögték, S kénye vadon dultán annyi viszályra jutánk. Hány szűz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor, S a Duna szőke vizén hány rabok usztak alá! Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon: Félhold kérkede szét városi tornyairól - El! ti komoly képek! ti sötétség rajzati, félre! Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után, Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most, S égve honért bizton nézzen előre szemünk, És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében, Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!
Bántani én nem akarlak, szavaimmal betakarlak, el-elnézlek, amíg alszol. Én sohasem rád haragszom, de kit bántsak, ha nem téged, az én vétkem, a te vétked, mert akarva, akaratlan, halálom hordod magadban, s a fiammal, akit szültél, halálom részese lettél, és történhet már akármi történhető, e világi, oldhatatlan köt hozzád a magasztos bizonyosság, világrészek, galaktikák távolából is mindig rád emlékeztet ez a vétked. Kit szeressek, ha nem téged.
Nemzetek, országok! kik rút kelepcében Nyögtök a rabságnak kínos kötelében, S gyászos koporsóba döntő vas-igátok Nyakatokról eddig le nem rázhatátok; Ti is, kiknek vérét a természet kéri, Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri! Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek, Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!
Ne higyj magyar a németnek, Akármivel hitegetnek; Mert ha ád is nagy levelet, Mint a kerek köpönyeged, S pecsétet üt olyat rája, Mint a holdnak karimája: Nincsen abban semmi virtus - Verje meg a Jézus Krisztus.
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?
Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.
Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok
Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
Ostromokat mosolyogva nézett.
Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma;
Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja s titkos gyilkosaid keze,
A szent rokonvérbe feresztő
Visszavonás tüze közt megálltál:
Mert régi erkölcs s spártai férfikar
Küzdött s vezérlett fergetegid között;
Birkózva győztél, s Herculesként
Ércbuzogány rezegett kezedben.
Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,
S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
Róma ledűl, s rabigába görbed.
Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverőhelyének;
Eldődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya. -
Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
A fél világgal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja.
Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
Oh! más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!
De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
Játszva emel, s mosolyogva ver le.
Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,
A büszke Karthágó hatalma,
Róma s erős Babylon leomlott.
Játszik velem bűbájos képzelet.
Csekély a domb, alig emelkedő,
Ormán csak fű, nem a bérc fenyve nő.
Csak, mintha pajzán szélfiak szeszélye
Egykor magát mulatta volna véle,
Midőn a porba' játszván, mint szokott,
Fövényből a pusztán csibét rakott.
Vagy mintha ember hányta volna nemrég...
Ki gondolná, hogy százados nagy emlék!
Hogy éppen e halmon verette sátrát
Honunk szerzője, diadalmas Árpád!
Innen tekinte szét uralkodó
Szemekkel a vitéz honalkotó.
Le a Tiszáig, melyen túl ama
Berek sötétül, a táj karama,
S le Alpárnak, hol a kevély Zalán
Földönfutóvá lesz... holnap talán!
Ma még a zászló mind nyelére függ,
Ma még a harclovat békózza nyűg;
Békén legelnek a halom körül,
Ropogva, mint láng, mely avarba dül.
Egy ménes ez, egész a látkörig,
Hol a nap fénye játszva megtörik.
Csúcsos süveggel a tengernyi sátrak
Elszórva mindenütt, - s a dali bátrak,
Mint a köpűből méh, ha rajt ereszt,
Körüldongják a szellős ereszt.
Itt ősi dal zeng bujdosó Csabárul,
Bús vígalomban a szív öble fájul;
Ott kancatejnél, mely borrá megerjed,
Harsány mulatság nyers lármája gerjed,
Mig ösztörűfán egy-egy vizsga kém
Függ, mint árboc fölött hajóslegény,
Vagy egy vezér, a hadnak pásztora,
Vágtat s nyomán fölkél a föld pora.
Megszólal egy kürt napnyugat felé,
Csatára hívó - ez a Lehelé...!
Nem, nem, - csak a szomszéd Abony vagy Törtel
Kanásza múlatá magát a kürttel.
Gulyát növel a tábor helye s ők
Alusznak régen, a honkeresők.
De te virulj lábuk nyomán, Tetétlen!
Bársony füvet, sarjút tenyéssz a réten.
Hogy a kaszás ha egymást sarkalá,
Kövér rend dőljön a csapás alá.
Terhes kalászok habzó aranya
Borítsa földed, - s a csinos tanya,
Mely ott fehérlik zöld fasor megett,
Hordjon magán jólléti bélyeget;
Körözze mindég színe-telt majorság,
Hogy lássa hasznát Isten, ember, ország, -
És álljon a domb, a multak jele,
Kímélve bánjon a vész is vele.
A tölgyek alatt:
Itt a késő éjjelen?
- Akasztófát faragok,
Pöltemberg függ majd ezen;
Oly gyanútlan, oly vidám,
Olyan deli, olyan ép,
S holnap ezen fojtja meg
A nyomorú söpredék
Mit faragsz, ács, mit faragsz
Itt a késő éjjelen?
- Akasztófát faragok,
Holnap Török függ majd ezen;
Nagy tudomány... mostan is
Olvas egész éjen át...
S holnap ezen köti föl
A tudatlan butaság.
Mit faragsz, ács, mit faragsz
Itt a késő éjjelen?
- Akasztófát faragok,
Lahner György függ majd ezen;
Maga volt a becsület,
Mely erényit elfödi,
S holnap itt a szemtelen
Becstelenség felköti.
Mit faragsz, ács, mit faragsz
Itt a késő éjjelen?
- Akasztófát faragok,
Holnap Knézics függ majd ezen;
Tiszta szent volt; harc előtt
Imádkozott mindenütt,
S fölfeszítik reggel ők,
Kiknek nincsen istenük
Mit faragsz, ács, mit faragsz
Itt a késő éjjelen?
- Akasztófát faragok,
Nagy-Sándor függ majd ezen;
Honszerelmes nagy vitéz,
A hazáért halni kész,
Jaj, hogy itten öli meg
A hazátlan gyülevész!
Mit faragsz, ács, mit faragsz
Itt a késő éjjelen?
- Akasztófát faragok,
Leiningen függ majd ezen;
Fejedelmi sarjadék,
Büszke, nemes, lovagi,
S nyirkos kézzel fojtja meg
Holnap a sehonnai!
Mit faragsz, ács, mit faragsz
Itt a késő éjjelen?
- Akasztófát faragok,
Holnap Aulich függ ezen;
csupa emberszeretet,
Szíve olyan fenn dobog,
s viradóra megölik
Embertelen zsarnokok.
Mit faragsz, ács, mit faragsz
Itt a késő éjjelen?
- Akasztófát faragok,
Damjanich függ majd ezen;
Minden lépte diadal,
Babérokban járt övig,
S a gyávák, kik szaladtak,
Holnap a hőst felkötik.
Mit faragsz, ács, mit faragsz
Itt a késő éjjelen?
- Akasztófát faragok,
Vécsey függ majd ezen;
Nagylelkű, ki nem tiport
Földre sujtott ellenén,
Mostan kézre ő jutott,
S meghal hóhér kötelén.
Az úristen verje meg,
Ne bocsásson meg nekik,
Kik velem itt e kilenc
Akasztófát ültetik;
S azoknak, kik hajnalon
Itten vesztik életük:
Mindörökkön örökké
Áldva légyen szent nevük.
Felhõbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.
Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszûlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali gyõzelem-ünnepet ûlet.
,Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fûzne dalokból gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri nyakra!’
„Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti, sírván:”
...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bõsz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte.
„Szép úrfiak! immár e puszta halom,
E kopja tövén nincs mér’ zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
Odalenn vár mézizü sörbet. -”
Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.
„Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma,
Jó illatu fûszer, és drága kenõcs...
Ali gyõzelem-ünnepe van ma!”
Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.
„Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdõn, - ott leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”
A vár piacára ezüstöt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tõrt keze forgat.
„Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett!
Zászlós kopiával hõs Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -;
Zengjétek Alit ma helyette!”
Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit - ezért öli bú -
Vele halni meg, ócska ruhába’!
„S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok’ a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!”
Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedûl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja elõtt a had rendre ledûl,
Kelevéze ragyog vala balján.
„Rusztem maga volt õ!... s hogy harcola még,
Bár álgyugolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!... Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte.”
Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kõ módra befolyván a hegy menedékét:
Õ álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.
„Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretibõl az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak.”
Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely õt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lõn ily kora veszte!
Nagyon sajnálom,asszonyom,
Ha nem vagyok jó szeretőnek,
Egyébre nem vállalkozom.
Például arra ,mit oly gyakorta
Szónoki hévvel mond kegyed,
Hogy meggyötört, szegény szívének
Legjobb barátja én legyek.
Legjobb barát,barát?
Szavamra, méltó egy hivatal,
De nem vagyok hozzá elég vén,
S ön aggasztóan fiatal.
Ön csupa élet, csupa illat,
Vakít, hevít, ragyog.
Hát hogyne szomjazzam a csókjára,
Én, ki angyal nem vagyok?
Hisz oly kevés, amit kérek,
Ha osztozkodni restell is,
Legyen a tisztelt lelke másé,
Nekem elég a teste is.
Legyen lelkének egy jóbarátja,
Kivel csevegni élvezet,
Csak ez a mamlasz, ez a bamba,
Ez a barát ne én legyek.
Legyen az övé minden poézis,
Az enyém csak az, ami tény,
Ő oldja meg a problémákat,
A ruháját-azt majd megoldom én.
Hogy ez a hang szokatlan önnek,
Kétségbe, kérem, nem vonom.
De annak, hogy megértsük egymást,
Csak egy módja van, asszonyom.
Adjon a sors, mely egy tenyérből
Jót is, rosszat is osztogat,
Rosszabb erkölcsöket önnek,
Vagy nekem adjon jobbakat.
Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!
Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet,
S pusztitó erejét rád viharozta dühe,
S vak diadalma jelét robogó villámival itten
Honni vitéz seregink holttetemikre süté.
Tomori! büszke vezér! mért hagytad el érseki széked;
Nem halt volna hazánk disze, virága veled.
Harcz tüze lángitá bizton viadalra kikelted',
S érted mennyi dicsők estenek áldozatul!
Szük vala egy ország! be kicsiny most néma lakásod?
Tárogatód megszünt, rozsda emészti vasad,
Nyugodj! rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse;
A békitő sír enyhe takarja porod.
Hány fiatal szivet, tele sok szép földi reménynyel
Sujta le kegyetlen itt a riadó csatavész!
Élte kies tavaszán kora sírt hány ifju talála,
Kit nemrég az öröm lágy öle ringata még!
Disztelen itt fekszik, deli termete összerutitva,
Száguldó paripák vasszegü körmök alatt.
Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé,
Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok.
Hasztalan áll az uton váró hive friss koszoruval,
Nem jön-e bajnoka még, félve reménylve vigyáz:
Hogyha levél zördül, őt sejteti véle szerelme,
Néz, piheg, arcza tüzel s keble feszülve haboz.
Ah! de hiába tekint a távol lenge ködébe;
Elmarad a kedvelt, s érzete búnak ered.
Végre megérti Mohács veszedelmét; gyönge virágként
Hervad el a szép szüz néma keserve között.
Sirja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő
S a hüség csendes angyala őrzi porát.
Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni,
Fénytelen itt szunnyad s kő se' mutatja helyét!
Ősi szabadságért harczolt bár férfikarokkal,
Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát,
Ámde hol olyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar?
Testhalmok közepett küzd, soha élte szakad.
Sinli szokott terhét tüzménje, nyikogva kapar, vág,
Rugdal, rázza fejét, hosszu sörénye lobog;
Elszáguld, hazatér, s igy hirli vitéz ura hunytát,
Kit repedő szivvel hölgye zokogva sirat;
Mig sürü könnye apad, s ő is hű férje után hal,
S a kiürült háznak csak döledéke marad.
A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen,
Dőltében viruló ágait igy temeti.
Hány bajnok hala igy, de csak a boldog leli bérét:
A meggyőzöttnek csillaga véle tünik.
Igy hamvadtak el ők alacsony mohlepte gödörben,
S a feledékenység éje boritja nevök',
Hantra dül a pásztor s fütyörészve legelteti nyáját;
És nem tudja, kinek hőspora nyugszik alatt;
Titkon meg is eped, szomoru dalt zengedez ajka:
A hősárnyékok csendesen ihletik őt.
A csatasikon mély borulattal ballag az utas,
Elgondolva minő kétes az emberi sors;
Néz, és elkomorul s lesütött szemmel halad ismét;
Felpattant sebeit belseje érzi maga.
Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt usztat az éren,
Mintha fedezgetné, hogy ne tekintse szemünk;
Ott vergőde Lajos, rettentő sorsu királyunk,
Sülyedező lova érczhimzetü terhe alatt.
Hasztalanul terjeszti kezét; nincs, nincs ki segitse!
Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt!
Tátogat a mélység, aranyos pánczélja fakó lesz,
S összuzott testét hab fedi s barna iszap.
Ekként halni kinos! s kegyalak! neked életed igy tünt!
Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt.
Ifju valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adózál;
Szendergő porodat béke lebegje körül!
Hajh! s ezt visszavonás okozá mind s durva irigység,
Egységünk törten törve, hanyatla erőnk.
A sorvasztó láncz igy készüle árva hazánkra;
Nem! nem az ellenség, ön fia vágta sebét.
Gyászemlékü vidék! mi sok inség kutfeje lettél:
Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez.
Nagygyá lett Szolimán gőgét Buda ormai nyögték,
S kénye vadon dultán annyi viszályra jutánk.
Hány szűz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor,
S a Duna szőke vizén hány rabok usztak alá!
Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon:
Félhold kérkede szét városi tornyairól -
El! ti komoly képek! ti sötétség rajzati, félre!
Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után,
Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,
S égve honért bizton nézzen előre szemünk,
És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,
Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!
szavaimmal betakarlak,
el-elnézlek, amíg alszol.
Én sohasem rád haragszom,
de kit bántsak, ha nem téged,
az én vétkem, a te vétked,
mert akarva, akaratlan,
halálom hordod magadban,
s a fiammal, akit szültél,
halálom részese lettél,
és történhet már akármi
történhető, e világi,
oldhatatlan köt hozzád
a magasztos bizonyosság,
világrészek, galaktikák
távolából is mindig rád
emlékeztet ez a vétked.
Kit szeressek, ha nem téged.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.
Nyögtök a rabságnak kínos kötelében,
S gyászos koporsóba döntő vas-igátok
Nyakatokról eddig le nem rázhatátok;
Ti is, kiknek vérét a természet kéri,
Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri!
Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,
Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!
Akármivel hitegetnek;
Mert ha ád is nagy levelet,
Mint a kerek köpönyeged,
S pecsétet üt olyat rája,
Mint a holdnak karimája:
Nincsen abban semmi virtus -
Verje meg a Jézus Krisztus.
Benedek Elek közlése, 1896.