Rebbenő szemmel ülök a fényben, rózsafa ugrik át a sövényen, ugrik a fény is, gyűlik a felleg, surran a villám s már feleselget fenn a magasban dörgedelem vad dörgedelemmel, kékje lehervad lenn a tavaknak s tükre megárad, jöjj be a házba, vesd le ruhádat, már esik is kint, vesd le az inged, mossa az eső össze szivünket.
Olyan vagy, mint egy suttogó faág, ha rámhajolsz, s rejtelmes ízű vagy, olyan vagy, mint a mák, s akár a folyton gyűrűző idő, oly izgató vagy, s olyan megnyugtató, mint sír felett a kő, olyan vagy mint egy vélem nőtt barát s nem ismerem ma sem egészen még nehéz hajadnak illatát, és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj, csavargó, nyurga füst- és néha félek tőled én, ha villámszínű vagy, s mint napsütötte égiháború : sötétarany,- ha megharagszol, ép olyan vagy mint az ú, mélyhangú, hosszan zengő és sötét, s ilyenkor én mosolyból fényes hurkokat rajzolgatok köréd
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este. Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését. Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak, megtöretett testünket az álom, a szép szabadító oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok, Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra. Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon? Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk? És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e? Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron; zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel, hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben, szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, - jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot, s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már. Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek, s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok, horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok hallgatag. Két karomban gyermek vagy te hallgatlak. Két karodban átölelsz te ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.
A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, de nem felelhet senki rá a távol, a háborúba ájult Szerbiából s te messze vagy. Hangod befonja álmom, s szivemben nappal ujra megtalálom, hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájban és szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél ujra, kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer, a hitvesem leszel, - remélem ujra s az éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, - csak messze vagy! Túl három vad határon. S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még? A csókjainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem; szemed kékjét csodáltam épp az égen, de elborult s a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. Ellenükre élek, - s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek fölmértem s mégis eltalálok hozzád; megjártam érted én a lélek hosszát,
s országok útjait; bíbor parázson, ha kell, zuhanó lángok közt varázslom majd át magam, de mégis visszatérek; ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg, s a folytonos veszélyben, bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: a 2 x 2 józansága hull rám.
Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét; egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét, és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház. A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött s zizzenve röppenő kis álmokat vadász. S még mindig nem tudom elmondani neked, mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom, óvó tekinteted érzem kezem felett. Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom. És holnap az egészet újra kezdem, mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben s mert ez addig izgat engem, míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó. Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, - mit mondjak még? a tárgyak összenéznek s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab az asztalon és csöppje hull a méznek s mint színarany golyó ragyog a teritőn, s magától csendül egy üres vizespohár. Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm, hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár. Az álom hullongó sötétje meg-megérint, elszáll, majd visszatér a homlokodra, álmos szemed búcsúzva még felémint, hajad kibomlik, szétterül lobogva, s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben. Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, de benned alszom én is, nem vagyok más világ. S idáig hallom én, hogy változik a sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.
Ábrándjaim derűs világát Beárnyékozta szenvedés. Hol a nap még szívembe süthet, Immár csak egy parányi rés. Oda van a tavasz bűbája. Ibolya többé nem terem! Mégis, mikor te jutsz eszembe, Szép májusról zeng énekem.
Én édesem, én édes kedvesem, Az elválás órája itt vagyon, Vonagló szívem végre megszakad, Az élet harcát immár felhagyom. Kifáradtam... nem küzdhetek tovább; Elzsibbadnak a lüktető erek... Leroskad a kínok bús vándora: Ki tégedet úgy imád, úgy szeret.
Pihenni térek, elpihenni hív A szenvedőkkel jót tevő halál, de, elviszem magammal képedet, Ki oltárképem, szentségem vall. Síromban is csak rólad álmodom; Hol virágot hajt hűlt szívem pora... Hol róla csattog a dalos madár, Ha fészket rejt a lombok sátora.
Mert lesz ott fészek, lesz dalos madár, Hol az elvirult költő elpihen; Hol rólad szövi örök álmait Szenvedésektől meggyötört szívem. Ez álmok-álma oly édes leszen: Nem háborítja többé földi nesz... A csattogó dal, mely egekbe tör, Szerelmemnek a folytatása lesz.
Hallgasd meg e dalt, jöjj ki majd ide; E dalok szárnyán beszélek veled: A párja után felsíró madár Ajkról hallod fájó lelkemet; Szerelmében: szerelmem száll feléd – Hozzád – utánad – későn és kora: Hol elpihenve, rólad álmodik, Megszakadt szívem hamvadó pora.
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem vad
dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szivünket.
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák,
s akár a folyton gyűrűző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,
olyan vagy mint egy vélem nőtt barát
s nem ismerem ma sem
egészen még nehéz
hajadnak illatát,
és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst-
és néha félek tőled én,
ha villámszínű vagy,
s mint napsütötte égiháború :
sötétarany,-
ha megharagszol, ép
olyan vagy mint az ú,
mélyhangú, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te
hallgatlak.
Két karodban átölelsz te
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, - remélem ujra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,
s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagyok más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
Beárnyékozta szenvedés.
Hol a nap még szívembe süthet,
Immár csak egy parányi rés.
Oda van a tavasz bűbája.
Ibolya többé nem terem!
Mégis, mikor te jutsz eszembe,
Szép májusról zeng énekem.
Serény a vágyban, rest a tettben;
Aludt vér s mégis telhetetlen.
Csábítni kész a nőt, ha messze,
De bamba, szótlan véle szembe':
Ilyen vagyok, mióta élek:
A szerelem elméletének
Tudósa, bölcse, hirdetője,
S a gyakorlatban gyáva, dőre.
II.
Mint az éhes koldus ember,
A ki sóvár, kandi szemmel
Nézi csak, a mire vágyik,
A kirakat drágaságit:
Úgy vagyok az asszonyokkal.
A ki lát, azt mondja joggal:
Becsületes koldus ember;
Éhen hal, de lopni nem mer.
III.
Heinéval, ha kell, bevallom,
Ha nem is oly büszke hangon,
De pirulva, lehangoltan:
Szűzet el nem csábitottam.
Olyan nő sincs e világon,
A kinél vón' tartozásom;
Mert a csók volt az egyetlen,
A mit mindig kifizettem.
Az elválás órája itt vagyon,
Vonagló szívem végre megszakad,
Az élet harcát immár felhagyom.
Kifáradtam... nem küzdhetek tovább;
Elzsibbadnak a lüktető erek...
Leroskad a kínok bús vándora:
Ki tégedet úgy imád, úgy szeret.
Pihenni térek, elpihenni hív
A szenvedőkkel jót tevő halál,
de, elviszem magammal képedet,
Ki oltárképem, szentségem vall.
Síromban is csak rólad álmodom;
Hol virágot hajt hűlt szívem pora...
Hol róla csattog a dalos madár,
Ha fészket rejt a lombok sátora.
Mert lesz ott fészek, lesz dalos madár,
Hol az elvirult költő elpihen;
Hol rólad szövi örök álmait
Szenvedésektől meggyötört szívem.
Ez álmok-álma oly édes leszen:
Nem háborítja többé földi nesz...
A csattogó dal, mely egekbe tör,
Szerelmemnek a folytatása lesz.
Hallgasd meg e dalt, jöjj ki majd ide;
E dalok szárnyán beszélek veled:
A párja után felsíró madár
Ajkról hallod fájó lelkemet;
Szerelmében: szerelmem száll feléd –
Hozzád – utánad – későn és kora:
Hol elpihenve, rólad álmodik,
Megszakadt szívem hamvadó pora.
megint csak este lett,
mégis jó volt veled
en-szörnyeim felett
átugrani az örvényt.
Szemben az utcalámpa
most villant éjfelet,
a hinta fönt megállva
lendül új zuhanásba,
továbbrepít veled.
Cserepeire hull már,
minden sarkán reped
a nyár tükre, – míg új nyár
nem jön, már vak leszek,
de úgy is jó veled.
Bár el ma sem daloltam
a fő-fő éneket,
ma is csak elnapoltam,
mégis jó volt veled
venni ezt-azt a boltban.
Ma is drágán fizettem
vertarany zsigerekben
a pénzt, a keveset,
mégis jó volt veled,
mikor zsebembe tettem.
Jó volt egy rezzenetre
ma is a döbbenet,
hirtelen latra vetve,
hogy másképp is lehetne,
lehetnék nem veled.
Lehetnék nélküled
az eljövő telekre,
mik rám köszöntenek
már egyre hidegedve,
az is jó lesz veled.
Hurrikánok söpörtek,
repülő leesett,
nem, ma se, ma se lett
embernek lenni könnyebb,
mégis jó volt veled.
Jó volt veled az erkély,
a buszon a tömeg,
ahogy felnevettél,
elmentél, visszajöttél,
az is oly jó veled.
Hogy úgy vagy, mint a tenger,
ha elhúzódsz se hagysz el,
végleg elkevered
hullámod fövenyemmel,
mely tele van veled.
S a mindennapos ünnep,
az is oly jó veled,
nappali jelmezed
után ha felveszed
mezét a szerelemnek.
Egy pillanatra jó volt
nem-élni is veled,
feledni az utókort,
amely majd elfeled,
és inni rá egy korty bort.
Jó róni ezt a verset
nélküled is veled,
míg alszol, s nem is sejted,
hogy mint petét a sejtek,,
megörökítelek.
Jó, ez is jó veled,
lenni egyszerűnek,
a százsejtű valóság
felhámján lesni meg
a percek suhanását.
Tépni az elmarasztalt
fákról e rímeket,
mint a bűnbe esett,
kitiltatván az absztrakt
édenekből veled.
Mily Masacciói kép ez,
elfödöm szememet,
úgy futok el veled,
míg rímet keresek
az első sor ríméhez.
Így játszogatva negyven
évemmel, míg pereg
az éj, s oly jó veled
e szeptemberi esten,
kilencszázhatvanegyben.