Minden vagy, ami nem lehetsz, egyre ragyogóbb, egyre szebb, kirajzolódó, mint a seb, amit farkasok ejtenek a szívemen, s ha nem lehet, akkor sem tudok véremet veszítve élni, csak veled
Bocsáss meg érte, nem bírtam tovább, Hogy ne mondjam el egyszer legalább, Hogy néma nevetésed mily varázs, Mint tüzes pipacs, virágzó varázs, Hogy arcod izzik tőle, mint az ég, Ha a szürke, tompa napból már elég, S az alkony minden tündérit ígér, Mi emberszívbe, s éjszakába fér.
Leírtam homlokod, melyet a gond -sötét – uszályával bevont, mely alól örökké borult szemek mint messze felhőkből tekintenek, elérhetetlen, bármily közel, a lélek lelket, jaj mikor ölel? És elfordultam, ne lássa anyám, Hogy könny pereg szememből könny után.
Elmondtam, milyen magas termeted, Lábujjra állva vállig érhetek, S emlékeztem, hogy mily édes gyönyör, Hogy mindig új vagy, idegen és más, Elporzó hullám, örök változás… Nyugtalan vággyal ég felé lehelsz, Ahogy borulsz, elomlasz, felemelsz, Az ölelés vagy, élő és örök, Az első mozgás, melyből a körök Indulnak, s visszatérnek szüntelen, Lelkünk egymásban sohasem pihen…
És felriadtam-, régen hallgatok, Anyám mit gondol, jaj, kérdezni fog… S zavartan mondtam: anyám, a kezét Ha látnád, milyen gyöngéd, barna, szép, -és hirtelen elállt lélegzetem, kezed éreztem hűlő szívemen, és elfutottam, hadd legyek magam, egyedül tiéd és zavartalan…
…most tudom, oly nagyon tiéd vagyok, szivárványosak mind a nappaluk, hársillatúak mind az éjszakák, s téged virágzanak künn a fák, ezüstpárában, álmodó hegyek, tündéri folyók feléd lejtenek, melyek fölé az ámult ifju hold aranyló arca szomjasan hajolt, s úgy csókolja a vizeket a fény, ahogy emlékeimben téged én.
Ha elmegyek, csak egy arcot viszek magammal, a Tiéd, ahogy csöndes lángra gyújt a hajnal, kedves orrod, ajkad, szelíd mosolyú szemed, ezt viszem magammal, ha egyszer majd elmegyek.
Ha elmegyek, csak egy hangot viszek magammal, ahogy nevetsz, és mesélsz, és a dúdolós dal, és abban öröm, bánat, mind-mind benne lesznek, ezt viszem magammal, s benne lesz minden kezdet.
Ha elmegyek, egy érintés jön majd énvelem, abban benne lesz a tiszta, hűvös végtelen minden mély bársonya, puhán simító ujjad; hogyha fázom, pille-érintésedbe bújjak.
Ha elmegyek, a számban csak egy örök íz lesz legyőzve minden mást, a sóhajom, hogy ízlesz, újra él a gondolatra most is nyelvemen; ha elmegyek, ajkad íze ott lesz majd nekem.
Ha elmegyek, magammal viszek egy illatot, a bőröd, s hajad, ahogy a sátra rám hajolt, parfümöd, tested… ős-álmom ez az egyveleg. Ezt elviszem magammal, ha egyszer elmegyek.
Ha elmegyek, semmi mást, csak Téged vinnélek, lelked lelkembe oltva nincs fájó ítélet, sötét se rettent, sem léten túli képzetek. Csak Te leszel velem, ha egyszer majd elmegyek.
Felvettelek s szinte álom, súlyod olyannak találom, s töretlennek tiszta fényed: forgatlak, fél szemmel nézlek, s mint ki a porba kotorva aranyat lelt, olyanforma érzés fog el, míg a Napnak két ujjam közt felmutatlak.
Sav vagyok: fémed feloldom. Vadász vagyok: vezess sólymom. Húsom vagy, és én a csontod. Zászló vagy: kezem kibontott, s csúcsra tűztem veled - látod - a szerelmi szabadságot.
Immár hozzámtartozó vagy, Mint folyóhoz a futó hab. Titkos órák vernek: tik-tak, összegyűrlek, kisimítlak, s hallom, amint így szólsz: Jól van, hab vagyok hát a folyóban, télben befagyok, és ha nyár van, elapadok az aszályban, a áradok, ha a víz árad - szakadnak máris a gátak, s pusztul, mi pompázón pangott. …Félreverik a harangot.
Bántani én nem akarlak, szavaimmal betakarlak, el-elnézlek, amíg alszol. Én sohasem rád haragszom, de kit bántsak, ha nem téged, az én vétkem, a te vétked, mert akarva, akaratlan, halálom hordod magadban, s a fiammal, akit szültél, halálom részese lettél, és történhet már akármi történhető, e világi, oldhatatlan köt hozzád a magasztos bizonyosság, világrészek, galaktikák távolából is mindig rád emlékeztet ez a vétked. Kit szeressek, ha nem téged.
Kezdetben még álltam a sarat, az voltam, akinek születtem, akivé váltam ésszel s erővel.
- Nem adom - mondtam. - Nem is kérem - mondtad.
Amire föleszméltem volna, balzsamos ujjaid kiszedték zsigereim, ördöngös erőművekbe vezetted vérem, idegeimből pulóvert kötöttél születésnapomra, hogy védjen legalább a hidegtől, ha már a halál ellen neked sincs hatalmad.
Csak a szemem hagytad meg, hogy lássam, milyen mesterien játszol begykövekké csiszolódott csontjaimmal.
Kezed felé Kezed, hajad felé Kezed, hajad, szemed felé Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé Mit kapkodok?! - mindegyre kérded Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán - Virág Mért nem szeliden símogatva Ahogy szokás, ahogy mások teszik Miért kapkodva, csillogó szemekkel És mért nevetek hozzá - szemtelenség! Ilyen csunyán, fülsértõ - élesen! Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemreütsz! Pitypang, ne hagyj itt Inkább megmondom Megmondom - várj, füledbe súgom, Hajtsd félre azt a tincset.
Kezed felé Kezed, hajad felé Kezed, hajad, szemed felé Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé Mi kapkod így - hát mégse jut eszedbe? Mi kapkod így - még mindig nem tudod? Pedig ily bosszús arccal Próbálod elhárítani akkor is Hajad, szemed, szoknyád lefogva.
Porzód felé Porzód, bibéd felé Porzód, bibéd, szárad felé Porzód, bibéd, szárad, szírmod felé Mi kapkod így, pitypang? - A szél! A szél, a szél, a szemtelen bolond szél Vígan visítva-bosszuságodon.
Pitypang, mi lesz? Ez még csak a szellõ Ez még csak kapkod és fütyörész De én még nem is beszéltem neked a családomról Hallod-e, hé! Füttyös Zivatar Úr volt az apám - anyám az a híres arkanzaszi Tájfun Tölcséres vihar a sógorom - Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan - alélva Felhõbefuró forgószél tetején?
egyre ragyogóbb, egyre szebb,
kirajzolódó, mint a seb,
amit farkasok ejtenek a szívemen,
s ha nem lehet, akkor sem tudok
véremet veszítve élni, csak veled
de enyém messze tenyered,
és hirtelen csókom nyomán
finom köd futja be szemed.
Be édes fészekre talált
ajkamnak bujkáló tüze, -
szorongás száll fel szívedig,
s a reggel fűszeres íze
lángokkal csap szét ínyeden,
és minden ered megtelik
szúró villámokkal,amik
fel-felcikázva szívedig
vakítanak, s te nem tudod,
mitől őrült meg reggeled,
míg ajkam lassan, szomjasan
csókolja ájult tenyered.
Hogy ne mondjam el egyszer legalább,
Hogy néma nevetésed mily varázs,
Mint tüzes pipacs, virágzó varázs,
Hogy arcod izzik tőle, mint az ég,
Ha a szürke, tompa napból már elég,
S az alkony minden tündérit ígér,
Mi emberszívbe, s éjszakába fér.
Leírtam homlokod, melyet a gond
-sötét – uszályával bevont,
mely alól örökké borult szemek
mint messze felhőkből tekintenek,
elérhetetlen, bármily közel,
a lélek lelket, jaj mikor ölel?
És elfordultam, ne lássa anyám,
Hogy könny pereg szememből könny után.
Elmondtam, milyen magas termeted,
Lábujjra állva vállig érhetek,
S emlékeztem, hogy mily édes gyönyör,
Hogy mindig új vagy, idegen és más,
Elporzó hullám, örök változás…
Nyugtalan vággyal ég felé lehelsz,
Ahogy borulsz, elomlasz, felemelsz,
Az ölelés vagy, élő és örök,
Az első mozgás, melyből a körök
Indulnak, s visszatérnek szüntelen,
Lelkünk egymásban sohasem pihen…
És felriadtam-, régen hallgatok,
Anyám mit gondol, jaj, kérdezni fog…
S zavartan mondtam: anyám, a kezét
Ha látnád, milyen gyöngéd, barna, szép,
-és hirtelen elállt lélegzetem,
kezed éreztem hűlő szívemen,
és elfutottam, hadd legyek magam,
egyedül tiéd és zavartalan…
…most tudom, oly nagyon tiéd vagyok,
szivárványosak mind a nappaluk,
hársillatúak mind az éjszakák,
s téged virágzanak künn a fák,
ezüstpárában, álmodó hegyek,
tündéri folyók feléd lejtenek,
melyek fölé az ámult ifju hold
aranyló arca szomjasan hajolt,
s úgy csókolja a vizeket a fény,
ahogy emlékeimben téged én.
a Tiéd, ahogy csöndes lángra gyújt a hajnal,
kedves orrod, ajkad, szelíd mosolyú szemed,
ezt viszem magammal, ha egyszer majd elmegyek.
Ha elmegyek, csak egy hangot viszek magammal,
ahogy nevetsz, és mesélsz, és a dúdolós dal,
és abban öröm, bánat, mind-mind benne lesznek,
ezt viszem magammal, s benne lesz minden kezdet.
Ha elmegyek, egy érintés jön majd énvelem,
abban benne lesz a tiszta, hűvös végtelen
minden mély bársonya, puhán simító ujjad;
hogyha fázom, pille-érintésedbe bújjak.
Ha elmegyek, a számban csak egy örök íz lesz
legyőzve minden mást, a sóhajom, hogy ízlesz,
újra él a gondolatra most is nyelvemen;
ha elmegyek, ajkad íze ott lesz majd nekem.
Ha elmegyek, magammal viszek egy illatot,
a bőröd, s hajad, ahogy a sátra rám hajolt,
parfümöd, tested… ős-álmom ez az egyveleg.
Ezt elviszem magammal, ha egyszer elmegyek.
Ha elmegyek, semmi mást, csak Téged vinnélek,
lelked lelkembe oltva nincs fájó ítélet,
sötét se rettent, sem léten túli képzetek.
Csak Te leszel velem, ha egyszer majd elmegyek.
Semmim sincs ezen kívül.
Rád gondolok: évek rácsai közt
az emlék elfeketül...
Jaj, szívem, olyan sovány vagy,
meg ne szánjon a halál!
Homlokod mögött a világ
elfehérült szájjal kiált. -
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.
Testednek tiszta menedék:
a csók a léleknek nem elég.
Nem elég három szerelem:
három árvaság idebenn.
Három homlok is kitaszít.
Fehér a magány, mint az ing.
Fehér az ing, fehér a halál.
Csak az él, aki társra talál.
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.
súlyod olyannak találom,
s töretlennek tiszta fényed:
forgatlak, fél szemmel nézlek,
s mint ki a porba kotorva
aranyat lelt, olyanforma
érzés fog el, míg a Napnak
két ujjam közt felmutatlak.
Sav vagyok: fémed feloldom.
Vadász vagyok: vezess sólymom.
Húsom vagy, és én a csontod.
Zászló vagy: kezem kibontott,
s csúcsra tűztem veled - látod -
a szerelmi szabadságot.
Immár hozzámtartozó vagy,
Mint folyóhoz a futó hab.
Titkos órák vernek: tik-tak,
összegyűrlek, kisimítlak,
s hallom, amint így szólsz: Jól van,
hab vagyok hát a folyóban,
télben befagyok, és ha nyár van,
elapadok az aszályban,
a áradok, ha a víz árad -
szakadnak máris a gátak,
s pusztul, mi pompázón pangott.
…Félreverik a harangot.
a múltnak, mikor mással ültem itt.
Bolond szél sír, száz fa őrjöngve rázza
az alkonyatban vörös fürtjeit.
Véreső hull a reszkető avarra.
Az erdő tépett ernyője zörög-
s vén tölgyek törzsét dérpatina marja.
...Ki velem jársz a holt mezők között
hangtalan suhanj, kedvesem, a ködbe,
vigyázz, hogy bánatokba ne botolj:-
mert itt les reánk a nyomunkba szökve
sok letépett csók, elfonnyadt mosoly.
Furcsa félelem sodort össze minket.-
Nehéz a gyászban árván állani!
Titkon keresve tűnt kedveseinket,
vagyunk egymásnak mások árnyai.
szavaimmal betakarlak,
el-elnézlek, amíg alszol.
Én sohasem rád haragszom,
de kit bántsak, ha nem téged,
az én vétkem, a te vétked,
mert akarva, akaratlan,
halálom hordod magadban,
s a fiammal, akit szültél,
halálom részese lettél,
és történhet már akármi
történhető, e világi,
oldhatatlan köt hozzád
a magasztos bizonyosság,
világrészek, galaktikák
távolából is mindig rád
emlékeztet ez a vétked.
Kit szeressek, ha nem téged.
az voltam, akinek születtem,
akivé váltam ésszel s erővel.
- Nem adom - mondtam.
- Nem is kérem - mondtad.
Amire föleszméltem volna,
balzsamos ujjaid kiszedték
zsigereim,
ördöngös erőművekbe vezetted
vérem,
idegeimből
pulóvert kötöttél
születésnapomra,
hogy védjen legalább a hidegtől,
ha már a halál ellen
neked sincs hatalmad.
Csak a szemem hagytad meg,
hogy lássam, milyen mesterien
játszol begykövekké csiszolódott
csontjaimmal.
- Játsszál csak - mondom.
Dobj minél magasabbra!
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mit kapkodok?! - mindegyre kérded
Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán -
Virág
Mért nem szeliden símogatva
Ahogy szokás, ahogy mások teszik
Miért kapkodva, csillogó szemekkel
És mért nevetek hozzá - szemtelenség!
Ilyen csunyán, fülsértõ - élesen!
Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemreütsz!
Pitypang, ne hagyj itt
Inkább megmondom
Megmondom - várj, füledbe súgom,
Hajtsd félre azt a tincset.
Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mi kapkod így - hát mégse jut eszedbe?
Mi kapkod így - még mindig nem tudod?
Pedig ily bosszús arccal
Próbálod elhárítani akkor is
Hajad, szemed, szoknyád lefogva.
Porzód felé
Porzód, bibéd felé
Porzód, bibéd, szárad felé
Porzód, bibéd, szárad, szírmod felé
Mi kapkod így, pitypang? - A szél!
A szél, a szél, a szemtelen bolond szél
Vígan visítva-bosszuságodon.
Pitypang, mi lesz?
Ez még csak a szellõ
Ez még csak kapkod és fütyörész
De én még nem is beszéltem neked a családomról
Hallod-e, hé!
Füttyös Zivatar Úr volt az apám - anyám az a híres arkanzaszi Tájfun
Tölcséres vihar a sógorom -
Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan - alélva
Felhõbefuró forgószél tetején?
Jobb lesz, ha nem ütsz a kezemre.