Drága szűz hamu hull fejedre ártatlanságodért vezekelsz tudod jól érdemtelen a föld melyben sem a gyom sem a virág nem üti fel fejét.
Csak éjszaka ne lenne soha gondolod ó a gonosz alakzatok az égen buja illataikkal a kertek a tengerhez hasonló felgyülemlő vizek partjaikon mezítelenül sétálnak a gyalázatos férfiak.
Könnyeim megerednek ha látnom kell őket izmos karjaik mintha összeszorítanák szívemet.
Látnom kell szőrös mellüket kemény combjukat rettenetesen mohó szemüket az ártatlanság s a bűn összekevert mérgétől szenvedek.
Szűz Anya minden asszonyok nővére zárd be szívem kamráit szögezd le szemem remegő pilláit hogy ne mardosson ártatlanságom bűne.
Hozzád hasonló legyek ki bűn és kín nélkül szülte meg ártatlansága virágát.
vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala álmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyek de kapud nyitott-kés-kapu ablakon küldő fényjelek s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak gyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántani vergődnek csak homlokodon kérlelő szavam szárnyai szemed nem-lehet-fényei elmondják ami mondhatatlan hogy nem leszel hogy nem leszek kerékbetört nevetés csattan jövőnk a halvaszületett koromtengereken libeg felfalják piros lovaim kik vonszoltak a delfinek egy árva kutyaugatás nem engem szólít nevemen fenn salétromos menny ragyog hűvösen lehajtom fejem cella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fia alámerül Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindíg, mindíg játszani, akarsz-e együtt a sötétbe menni, gyerekszívvel fontosnak látszani, nagykomolyan az asztalfõre ülni, borból-vízbõl mértékkel tölteni, gyöngyöt dobálni, semminek örülni, sóhajtva rossz ruhákat ölteni? Akarsz-e játszani, mindent, mi élet, havas telet és hosszú-hosszú õszt, lehet-e némán teát inni véled, rubinteát és sárga páragõzt? Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni, hallgatni hosszan, néha-néha félni, hogy a körúton járkál a november, ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember, ki fütyörész az ablakunk alatt? Akarsz-e játszani kígyót, madarat, hosszú utazást, vonatot, hajót, karácsonyt, álmot, mindenféle jót? Akarsz-e játszani boldog szeretõt, színlelni sírást, cifra temetõt? Akarsz-e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált? Virágok közt feküdni lenn a földön, s akarsz, akarsz-e játszani halált?
Én feleségem, jó és drága-drága, eddig neked dalt alig-alig írtam, mert nem bíztam tintában és papírban, s féltem, hogy elhull a szavak virága. Nem is vittelek tornyos frizurával fényes parkettre, kart-a-karba-öltve, ki csöndesen jöttél hozzám, e földre, sok fogcsikorgatáson, könnyön által.
Külvárosokban jártunk, bús ebek közt, mikor az ősz nyugalmas, tiszta, síma mosollyal vérzett - áldott heroina - sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt. Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri népség, mi vagy te, s az a rongy, ki fennen hordozza a fejét a bálteremben, karján egy gyémánt-fülű, buta húri.
Én nem hiszek a nőben. Nem a kézbe, mely ad-vesz, a szájba - kis piros ajtó, most nevető, most bánatos-sóhajtó - a karba, amely integet igézve: de hittem a te két jó-jó szemedben, a két szemed mélyén horgonyt vetettem, én mindig a lélekbe-szembe hittem, most is hiszek, megálltam, várok itten.
Nekem a jóság, a jó szerelem vagy, az életemmel járkálsz, ha velem vagy, de ha távol vagy, olyan szomorú vagy, akkor nekem a szenvedés, a bú vagy. Most is megmozdul e polgári otthon, olyan bitang már a költő kabátja, éjjel két nyomorék-karját kitárja, s feléd ölel ő is - szegény - busongón.
Mert tett engem az élet hősi-vaddá, adott nekem aranyat, mirrhát, lázat, volt kenyerem a gőg meg az alázat, de csak te tettél krisztusi lovaggá, ki köntösét is megfelezi azzal, akit szeret. Érted téptem le álcám. A fájdalmat hoztad szépmívü tálcán, a szegénységet, kinccsel és vigasszal.
Világok lázát mérik most a népek - s én egy higany-pont rebbenését várom, 37,2... vagy 37,3...? s a pesti utcán is remegve lépek. Remegve nézek innen messze, hátra, oda, hol hóban ível föl a Tátra s betegek fekszenek, lágyan merengve szájukban hőmérővel, téli csendbe.
Én úgy szeretlek. A cigarettához és a szalonkabáthoz te vagy a hit. Az én szemem most már sohase álmos - és hallgatom a szíved zajait. Fölrezzenek még minden kocsi-neszre, mely tőled jő, vagy hozzád zakatol. Párnák között, arcodhoz epedezve, te vagy az éjjel asztalán a bor. Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett, és nem igazat tesz, aki örül, de szöges-örvül, vezeklő-övül magam köré kötöm keserü tested. Te légy nekem a diadalmi ének, hogy dárda és csók a sziven talált. Akarlak, mint egy hősi-hősi véget, s akarlak, mint az élet a halált. Hisz szívem túlvilági jeleket les, a lehetetlent és halált szeretné, s szemem, mint bandzsal középkori szenté, ki őrült és az Istenbe szerelmes.
Egy régi név kiált az életemben, egy régi lány, akirõl nem énekeltem, kinek a szívem rég adósa volt, ki rózsa volt s neve is Rózsa volt.
Diákkoromban mentem hozzá néha az árvalányhoz, én, kezdõ poéta, megbújtam nála a díványsarokba és ámbratestét néztem, szívdobogva. Ó csipke-szoknya! Parfüm! Mézes esték! Ó tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték! Ó kisdiák, ki andalogva ballag s nyakkendõje egy vékony sárga szalag! Üllõi út! Bolondság! Régi tájak! Eltûntek egyszer! és most újra fájnak! Ó lány, kinek sokkal vagyok adósa, hadd zengek róla: rózsa, rózsa, rózsa.
Hol vagy ma, kedves? Jaj, hiába nézem az éjszakát, már eltakar egészen. Vadmacskaszemed zöld deleje ég-e? S nagy furcsa szájad? Vagy már vége, vége, forró fejed bután födi a föld el s mint antik húgaid repedt tükörrel és koszorúkkal fekszel mély koporsón a kásás elmúlás ágyában, olcsón?
nem tudni soha hova száll a tündér, én sem tudom, hogy hova-merre tüntél, nem álltam ágyadnál ezüstkanállal, míg verekedtél a sovány halállal. Valahol messze, a poros vidéken, halnak meg õk, egy tompa este, régen, így mennek el, kik bennünket szeretnek, csak a szívünk maradt itt, vén eretnek.
De azt tudom, hogy jó volt, mint a tûzláng, mely téli fagykor melegítve tûz ránk, csak azt tudom, hogy puszta volt szobája, akár egy cella oly szûzi és árva A hajsütõvas égett szaga fojtón szállott köröttünk és ruhája folyton száradt a székén meg az asztalán. Az élete: két arckép volt talán. Hogy mutogatta. Egyiken merengõ kislánykezében egy olcsó napernyõ, a másikon, mint síró, árva démon - ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon - egy elhagyott padon ül és mögötte egy élet rémlik a távoli ködbe. Ahányszor néztük, remegett a lelkünk, mult és jövõ, akik egymásra leltünk, én, ki indultam, õ ki lefelé ment, pihenni vágyó, elalélt, szegény szent, ki elvetette aranyát-ezüstjét, csak szívta a rosz cigaretta füstjét, tündöklõ jáspis-karjait kitárta, úgy vágyott innen egy regény-világba, a messzeségbe, messze-messze ürbe s kis pille, a szobáját átrepülte.
Mert táncosnõ volt és Krakkóba táncolt s fehér nyakán egy halványlila lánc volt.
Tűzijátékot gyújtanék neked szerelem, káprázatos rakétákat, hogy elbűvöljelek, hosszú verssorokat, hogy körülöleljék tomporodat, és égő mondatok hálóiba fogjam melledet… De lebiggyeszted a szád, csak akkor ragyogsz föl, mikor tükörbe pillantasz. Szép vagy, mint egy húsevő növény, álmos és izgalmakra éhes; csókom ijedt állata végigmászik karodon, nyakadon, aztán égető nedvek emésztenek el. Néha boldogan mesélnék fekete napjaimról, a kövekről, amiket a feneketlen szakadékba cipelek, szánnivaló énekeimről, amiket az emberek fülébe üvöltenék, hogy felébredjenek, az őrült órák kalapácskattogásáról, amit egész éjszaka hallok, míg nézem a hold lassan menetelését a fal penészvirágai közt. Szemem leragad reggel a villamoson, de aztán újra rád nyílik, szerelem, mert te vagy az én napom, tündöklő-tomporú! Most e kocsmában várok rád, ahol piszkos abroszokon kiloccsant borcseppek vöröslenek, s a fejeket támasztó karok erdejében riadt kutyatekintetek csillagai közt a világból, mely a cigarettafüst ősködéből kifordul sisteregve, tested forró pusztái villognak csak szemembe, ahol, kopott csavargó, kiszáradt torokkal kószálok és háromnapos szakállal, s már csak fáradt, véres szemem néz szembe a világgal.
Egy holdpillantás futott ki elém , született óvott , gyermekszerű lény. Felkaptam , éreztem , hogy kisleányom. Állok vele , karon - az anyját várom.
Nem jön. Elindulunk szomorún , ketten. Hallgat nagyon , mióta ölbe vettem. Mint széttépett család , élünk mi is majd valahogy. A gyermek nő , s a holdfény egyre fogy.
Annyi háború van a földön, mért kezdjünk mi is háborút? Száz évem idegenben töltöm, veled egy délután ha jut. Mit kívánsz még a győzelemhez, ha élve, épen megvagyok, s ha akarod, sokáig meglesz négy tenyér közt e csöpp sarok, nem színpadnak s nem csatatérnek, csak lakni benne, míg lehet, s lehet, hogy itt utol se érnek vagy ittfelejtenek neked. Engedek inkább, kedved töltöm, csak mert ez mind eszembe jut: annyi háború van a földön, mért kezdjünk mi is háborút?
hamu hull fejedre
ártatlanságodért
vezekelsz
tudod jól
érdemtelen
a föld
melyben
sem a gyom
sem a virág
nem üti fel fejét.
Csak éjszaka
ne lenne soha
gondolod
ó a gonosz alakzatok
az égen
buja illataikkal
a kertek
a tengerhez hasonló
felgyülemlő vizek
partjaikon
mezítelenül
sétálnak
a gyalázatos férfiak.
Könnyeim megerednek
ha látnom kell őket
izmos karjaik
mintha összeszorítanák
szívemet.
Látnom kell
szőrös mellüket
kemény combjukat
rettenetesen mohó
szemüket
az ártatlanság
s a bűn összekevert
mérgétől szenvedek.
Szűz Anya
minden asszonyok
nővére
zárd be
szívem kamráit
szögezd le
szemem
remegő pilláit
hogy ne mardosson
ártatlanságom bűne.
Hozzád
hasonló legyek
ki bűn
és kín
nélkül szülte meg
ártatlansága virágát.
vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka
partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala
álmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyek
de kapud nyitott-kés-kapu ablakon küldő fényjelek
s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak
hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak
gyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántani
vergődnek csak homlokodon kérlelő szavam szárnyai
szemed nem-lehet-fényei elmondják ami mondhatatlan
hogy nem leszel hogy nem leszek kerékbetört nevetés csattan
jövőnk a halvaszületett koromtengereken libeg
felfalják piros lovaim kik vonszoltak a delfinek
egy árva kutyaugatás nem engem szólít nevemen
fenn salétromos menny ragyog hűvösen lehajtom fejem
cella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fia
alámerül Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfõre ülni,
borból-vízbõl mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú õszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubinteát és sárga páragõzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember,
ki fütyörész az ablakunk alatt?
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretõt,
színlelni sírást, cifra temetõt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
eddig neked dalt alig-alig írtam,
mert nem bíztam tintában és papírban,
s féltem, hogy elhull a szavak virága.
Nem is vittelek tornyos frizurával
fényes parkettre, kart-a-karba-öltve,
ki csöndesen jöttél hozzám, e földre,
sok fogcsikorgatáson, könnyön által.
Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,
mikor az ősz nyugalmas, tiszta, síma
mosollyal vérzett - áldott heroina -
sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.
Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri
népség, mi vagy te, s az a rongy, ki fennen
hordozza a fejét a bálteremben,
karján egy gyémánt-fülű, buta húri.
Én nem hiszek a nőben. Nem a kézbe,
mely ad-vesz, a szájba - kis piros ajtó,
most nevető, most bánatos-sóhajtó -
a karba, amely integet igézve:
de hittem a te két jó-jó szemedben,
a két szemed mélyén horgonyt vetettem,
én mindig a lélekbe-szembe hittem,
most is hiszek, megálltam, várok itten.
Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,
az életemmel járkálsz, ha velem vagy,
de ha távol vagy, olyan szomorú vagy,
akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.
Most is megmozdul e polgári otthon,
olyan bitang már a költő kabátja,
éjjel két nyomorék-karját kitárja,
s feléd ölel ő is - szegény - busongón.
Mert tett engem az élet hősi-vaddá,
adott nekem aranyat, mirrhát, lázat,
volt kenyerem a gőg meg az alázat,
de csak te tettél krisztusi lovaggá,
ki köntösét is megfelezi azzal,
akit szeret. Érted téptem le álcám.
A fájdalmat hoztad szépmívü tálcán,
a szegénységet, kinccsel és vigasszal.
Világok lázát mérik most a népek -
s én egy higany-pont rebbenését várom,
37,2... vagy 37,3...?
s a pesti utcán is remegve lépek.
Remegve nézek innen messze, hátra,
oda, hol hóban ível föl a Tátra
s betegek fekszenek, lágyan merengve
szájukban hőmérővel, téli csendbe.
A cigarettához
és a szalonkabáthoz te vagy a hit.
Az én szemem most már sohase álmos -
és hallgatom a szíved zajait.
Fölrezzenek még minden kocsi-neszre,
mely tőled jő, vagy hozzád zakatol.
Párnák között, arcodhoz epedezve,
te vagy az éjjel asztalán a bor.
Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett,
és nem igazat tesz, aki örül,
de szöges-örvül, vezeklő-övül
magam köré kötöm keserü tested.
Te légy nekem a diadalmi ének,
hogy dárda és csók a sziven talált.
Akarlak, mint egy hősi-hősi véget,
s akarlak, mint az élet a halált.
Hisz szívem túlvilági jeleket les,
a lehetetlent és halált szeretné,
s szemem, mint bandzsal középkori szenté,
ki őrült és az Istenbe szerelmes.
egy régi lány, akirõl nem énekeltem,
kinek a szívem rég adósa volt,
ki rózsa volt s neve is Rózsa volt.
Diákkoromban mentem hozzá néha
az árvalányhoz, én, kezdõ poéta,
megbújtam nála a díványsarokba
és ámbratestét néztem, szívdobogva.
Ó csipke-szoknya! Parfüm! Mézes esték!
Ó tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték!
Ó kisdiák, ki andalogva ballag
s nyakkendõje egy vékony sárga szalag!
Üllõi út! Bolondság! Régi tájak!
Eltûntek egyszer! és most újra fájnak!
Ó lány, kinek sokkal vagyok adósa,
hadd zengek róla: rózsa, rózsa, rózsa.
Hol vagy ma, kedves? Jaj, hiába nézem
az éjszakát, már eltakar egészen.
Vadmacskaszemed zöld deleje ég-e?
S nagy furcsa szájad? Vagy már vége, vége,
forró fejed bután födi a föld el
s mint antik húgaid repedt tükörrel
és koszorúkkal fekszel mély koporsón
a kásás elmúlás ágyában, olcsón?
nem tudni soha hova száll a tündér,
én sem tudom, hogy hova-merre tüntél,
nem álltam ágyadnál ezüstkanállal,
míg verekedtél a sovány halállal.
Valahol messze, a poros vidéken,
halnak meg õk, egy tompa este, régen,
így mennek el, kik bennünket szeretnek,
csak a szívünk maradt itt, vén eretnek.
De azt tudom, hogy jó volt, mint a tûzláng,
mely téli fagykor melegítve tûz ránk,
csak azt tudom, hogy puszta volt szobája,
akár egy cella oly szûzi és árva
A hajsütõvas égett szaga fojtón
szállott köröttünk és ruhája folyton
száradt a székén meg az asztalán.
Az élete: két arckép volt talán.
Hogy mutogatta. Egyiken merengõ
kislánykezében egy olcsó napernyõ,
a másikon, mint síró, árva démon -
ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon -
egy elhagyott padon ül és mögötte
egy élet rémlik a távoli ködbe.
Ahányszor néztük, remegett a lelkünk,
mult és jövõ, akik egymásra leltünk,
én, ki indultam, õ ki lefelé ment,
pihenni vágyó, elalélt, szegény szent,
ki elvetette aranyát-ezüstjét,
csak szívta a rosz cigaretta füstjét,
tündöklõ jáspis-karjait kitárta,
úgy vágyott innen egy regény-világba,
a messzeségbe, messze-messze ürbe
s kis pille, a szobáját átrepülte.
Mert táncosnõ volt és Krakkóba táncolt
s fehér nyakán egy halványlila lánc volt.
Micsoda húsod van neked!
Forró a szád, gödrös az állad,
a bőröd vadító szagú!
Halálomig kívánlak!
Másodszor aludtam veled,
meghallgattam az életed,
ki szeretett és ki utált -
nem lehetett könnyű neked,
reggelig be nem állt a szád.
Harmadszor aludtam veled.
No, dehát ki hallott ilyet,
folyton csak tenni-venni...
Fordítsd felém a feneked,
hagyj egy kicsit pihenni.
káprázatos rakétákat,
hogy elbűvöljelek,
hosszú verssorokat, hogy körülöleljék tomporodat,
és égő mondatok hálóiba
fogjam melledet…
De lebiggyeszted a szád, csak akkor ragyogsz föl,
mikor tükörbe pillantasz.
Szép vagy, mint egy húsevő növény,
álmos és izgalmakra éhes;
csókom ijedt állata végigmászik karodon, nyakadon,
aztán égető nedvek emésztenek el.
Néha boldogan mesélnék fekete napjaimról,
a kövekről, amiket
a feneketlen szakadékba cipelek,
szánnivaló énekeimről,
amiket az emberek fülébe üvöltenék,
hogy felébredjenek,
az őrült órák kalapácskattogásáról,
amit egész éjszaka hallok,
míg nézem a hold lassan menetelését
a fal penészvirágai közt.
Szemem leragad reggel a villamoson,
de aztán újra rád nyílik, szerelem,
mert te vagy az én napom, tündöklő-tomporú!
Most
e kocsmában várok rád,
ahol piszkos abroszokon
kiloccsant borcseppek vöröslenek,
s a fejeket támasztó karok erdejében
riadt kutyatekintetek
csillagai közt
a világból,
mely a cigarettafüst ősködéből kifordul sisteregve,
tested forró pusztái villognak csak szemembe,
ahol, kopott csavargó,
kiszáradt torokkal kószálok és
háromnapos szakállal,
s már csak fáradt, véres szemem
néz szembe a világgal.
született óvott , gyermekszerű lény.
Felkaptam , éreztem , hogy kisleányom.
Állok vele , karon - az anyját várom.
Nem jön. Elindulunk szomorún , ketten.
Hallgat nagyon , mióta ölbe vettem.
Mint széttépett család , élünk mi is majd valahogy.
A gyermek nő , s a holdfény egyre fogy.
mért kezdjünk mi is háborút?
Száz évem idegenben töltöm,
veled egy délután ha jut.
Mit kívánsz még a győzelemhez,
ha élve, épen megvagyok,
s ha akarod, sokáig meglesz
négy tenyér közt e csöpp sarok,
nem színpadnak s nem csatatérnek,
csak lakni benne, míg lehet,
s lehet, hogy itt utol se érnek
vagy ittfelejtenek neked.
Engedek inkább, kedved töltöm,
csak mert ez mind eszembe jut:
annyi háború van a földön,
mért kezdjünk mi is háborút?