Itt születtem én ezen a tájon,Az alföldi szép nagy rónaságon,Ez a város születésem helye,Mintha dajkám dalával vón tele,Most is hallom e dalt, elhangzott bár:"Cserebogár, sárga cserebogár!"Ugy mentem el innen, mint kis gyermek,És mint meglett ember, úgy jöttem meg.Hej azóta húsz esztendő telt elMegrakodva búval és örömmel...Húsz esztendő...
Kis lak áll a nagy Duna mentében;Oh mi drága e lakocska nékem!Könnyben úszik két szemem pillája,Valahányszor emlékszem reája.Bár maradtam volna benne végig!De az embert vágyai vezérlik;Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,S odahagytam őslakom s anyámat.Kínok égtek a szülőkebelben,Hogy bucsúmnak csókját ráleheltem;S kínja lángi el nem aluvánakJéggyöngyétől szeme harmatának.
Igaz-e, királyom,Amit mondogatnak?Nálad híre sincs aSzabadakaratnak.Megtennél te mindentA magyar javára;Csakhogy titkos önkényKorlátokba zára.S nemcsak közdolgokbanVagy te korlátozva;E gyalázatos kényElhat ten lakodba.Ami örömednekVolna kútforrása,Elzárják előled,Hogy szemed se lássa.
Van-e szebb lánc a világon,Mint mely minket összefűz?Bűvös karikába gyüjteMinket a szent honfitűz.Sír volt keblünk, és halottjaVolt a hazaszeretet;Nagyszerűen űljük e föl-Támadási innepet!Nemzetünk, e nagy folyó, melyMindig százfelé szakadt,Egyesítve innepénélA különvált ágakat.
Alkudtál s mondtad: "nem kell, amit ti szerettek,Vagy nem kell úgy, mint élni, szeretni szokás;Munkabiró lelket kívánok, félni tudatlant,S félni merőt: amint a haza jobb ügye hí.És emberszerető szívet, ha vad indulatokkalÉs áleszmékkel küzdeni síkra kelek.Tűrni viszályt és pártharagot, s ha kerűlni lehetlen,Régi baráttól is tűrni a néma döfést.
Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,Az emberiségnek elhányt rongyainKomor betűkkel, mint a téli éj,Leírva áll a rettentő tanulság:"Hogy míg nyomorra milliók születnek,Néhány ezernek jutna üdv a földön,Ha istenésszel, angyal érzelemmelHasználni tudnák éltök napjait.
Hányszor hallók: életet, vértMegtámadt hazánkért!S ősink néha meg is adtákDúsan e nehéz bért.Fennmaradt a szenvedő honMegrongálva vésztől,Kór, szegény, bús és pirongóÖnnön szégyenétől.
Szeresd hazádat és ne mondd:A néma szeretetSzűz mint a lélek, melynek aNyelv még nem véthetett.Tégy érte mindent: éltedet,Ha kell, csekélybe vedd;De a hazát könnyelmüenKockára ki ne tedd.S nem csak dicsőké a haza;A munkás pór, szegény,Bár észrevétlen, dolgozikA hon derűletén.Tűrj érte mindent ami bánt,Kínt, szégyent és halált;De el ne szenvedd, el ne tűrdVéred gyalázatát.
Isten segíts! királyok istene!Emeld fel hozzád a király szivét,Értelme légyen mint napod szeme,Hogy végig lássa roppant helyzetét,Hogy aki fényben milliók felett van,Legyen dicsőbb erényben, hatalomban.Isten segíts! népeknek istene!Tedd jóra munkássá e nemzetet,Hogy amihez fog óriás keze,Végére hajtson minden kezdetet.
