Az ugrós táncok legfejlettebb típusa az Alföld keleti és déli részéről származik. E területen az ugrós típusú táncot "oláhosnak", "oláhtáncnak", "féloláhosnak", "kondástáncnak" nevezik. A parasztság körében már a 20. század első felében sem nagyon volt divatos, azonban a pásztorok, cselédek, és a cigányok megőrizték emlékét. Szórványos, de következetes elfordulása (Szatmár, Nyírség, Szilágy, Bihar, Békés, Csongrád, Jászság, Kunság) e táncfajta korábbi általános elterjedtségére enged következtetni. Leggyakrabban szóló férfitáncként fordult elő, de emlékeztek páros és menettánc formájára is. Páros szabályozott változatát a Fekete-Körös völgyi magyarság őrizte meg.
A tánc motívumkészlete hegyező, ugró, hármaslépés, hátravágó, bokázó, légbokázó, ollós, tapsos és csapásoló lépésekből áll. Az alföldi ugrósok heterogén felépítésű táncfolyamatok, amelyekben a motívumsorok esetlegesen már illeszkedhetnek a kísérőzene sorszerkezetéhez. Az "oláhos" elnevezést a tánc egyik leggyakoribb kísérőzenéjének (Az oláhok, az oláhok...) első soráról, vagy az erdélyi származású pásztoroktól való átvétellel magyarázza a népi etimológia. Az alföldi ugrós nemcsak területileg, hanem formai-funkcionális tekintetben is átmenetnek tekinthető a dunántúli ugrós és az erdélyi legényes között. Az erdélyi legényesek egyszerűbb változatai (bukovinai silladri, csíki féloláhos, szilágysági figurázó) még nem válnak el olyan élesen az alföldi oláhostól. E táncfajta szoros rokonságot mutat az alföldi románok ardeleana és a cigányok férfi szólótáncaival. A zene- és tánctörténeti emlékek alapján az oláhos típusú táncfajta általánosan elterjedt lehetett.
