A magyar népi hangszerkészítés két úton haladt: vannak nemesen egyszerű isntrumentumok (pl. nádsíp, köcsögduda), illetve rendkívül bonyolult, nagy jártasságot és hozzáértést kívánó hangszerek (pl. cimbalom, tekerőlant)
A rendszerezésre hajlamos tudományos alaposság a népi hangszereket négy nagy csoportba sorolja a hangkeltés módja és helye szerint.
Az énekes zene mellett fontos megvizsgálni, hogy milyen kapcsolat van az európai és ázsiai, illetve a keleti népek és a magyar nép által használt hangszerek között. Az európai zenekultúra legtöbb hangszerének ázsiai eredetét az magyarázza, hogy a régi keleti kultúrák messze magasabb színvonalon álltak, mint a korabeli nyugat-európaiak.
Régi hangszereinkről kevés írásos emlék maradt fenn. Anonymus említi a Gesta 46. fejezetében, hogy a magyarságnak voltak "kobozai és sípjai". Hogy a magyarok mennyire kedvelték a sípokat, arról egy 1138-ból származó oklevél tanúskodik, melyben már a Sípos helynév szerepel.
Hangkeltő hangszerek közül az elsők azok, amelyeken maga a hangszer teste a hangforrás (fa, fém, üveg, kő stb.).
A doromb (dorombér, dorog vagy dongó) patkó alakú bambusz- vagy vaskeretből és vékony rugóból áll, a játszó fogai között tartja és a rugó szabad végeit ujjával pengeti, miközben halkan dudorászik.
A húros hangszercsalád (chordofon hangszerek családja) igen szerteágazó. A kínaiak a húros hangszereket selyemből készült húrjai miatt a selyemből készített hangszerek közé sorolták. Ide a pengetős és vonós hangszerek tartoznak. Az ilyen hangszereken való játszás a kínai iskolákban kötelező tantárgy volt.
1. Pengetős- és vonós hangszerek.
Ütő-és ritmushangszerek közül elsőnek a dobokat kell megemlíteni, ahol a hangforrás a rezgő hártya. A dobok elődje a csónakszerűen kivájt fatörzs, amelyet üregével lefelé helyeznek a földre és "dobbantanak" rajta. Az üstdobok őshazája Kína, Tibet, majd a Kaukázus; itt nagara néven ismerték. Az üst alakú dob igen fontos volt a hunoknál. A Kr.e. VI.
Az ókorban már ismert bőrduda a feljegyzések tanúsága szerint gajd vagy tömlősíp néven a XIII. században tűnt fel Magyarországon. A XVII. századi hegedű-duda együttest a cigánybanda elődjének is tekinthetjük. Az 1900-as évek elejére már csak az északi országrészben, valamint Szeged környékén szólaltatták meg a pásztorok és a falusiak táncmulatságaikon.
A ceglédi kanna egyszerű folyadéktároló edényként kezdte pályafutását, de a XX. század egyik érdekes kézműipari és néprajzi tényezőjévé vált. Cigány muzsikusok a kannát különböző módokon megütve ritmushangszernek használják.
Története
Cegléden fémkannát először 1910 körül egy helyi iparos: Rónai János készített, az akkoriban elérhetővé váló alumínium lemezből.
A deszkadob nem más, mint egy felfüggesztett, lapos deszkadarabb. Faütővel ütötték. Vadriasztó vagy madárijesztő eszközként használták.A kalpácsos kereplőt a nyelénél fogva lehetett müködtetni. A tengelyre szerelt fakalapács előre-hátra lendítésekor hol elől, hol hátul csapódott a viszíntesen elhelyezkedő deszkalapra.
különböző hosszúságú farudakból összeállított idiofón hangszer.
A magyar xilofon, amit mindig csak „facimbalom” néven emlegetnek, abban különbözik egyéb xilofon fajtáktól, hogy skálabeosztása a közönséges húros → cimbaloméval egyezik; így a cimbalomjátékos nehézség nélkül tud xilofonon is játszani.