Hungarikumok

 

Őseink lovairól


Őseink lovairól

Eurázsiában az Equus fajon belül négy fajtacsoport alakult ki; 1. Belső-Ázsiában az Equus (ferus) Przewalskii (Poljakoff 1881), a przewalski ló, vagy mongol nevén taki ló, amely a mongol, a kirgiz és a kínai lovaknak az őse; 2. nyugatabbra az Equus (ferus) Przewalskii Gmellini (Antonius 1912), más néven tarpán, amely a lengyel, a dél-orosz, a perzsa és az arab lovaknak az őse; 3. Észak-Európában a nehézkes mozgású Equus Przewalskii silvaticus, az erdei ló és Északkelet-Szibériában a tundra ló. A przewalski ló melegvérű lófajta, tüzes, vad és különleges életerővel bír. Sörénye felálló, egyenes, bőrszíne egérfakó fekete lábvégekkel, testén csíkok láthatók, de a hátcsík általában kifejezett.

A fej egyenes vagy "kosfej", a testhez képest aránytalanul nagy, a fejtetőn az üstök kicsi vagy hiányzik, jellemző a csapott far; a fekete farok alsó része igen durva szőrökből áll, a lábszárak rövidek, zömökek, a paták kemények, nagyok, laposak és a marmagasság 125-130 cm közötti. A mongol vadló a przewalsi ló és egy ázsiai későbbi idegen fajta kereszteződéséből jött létre több ezer évvel ezelőtt. A baskír ló fő elterjedési területe Özbegisztán, Kazakisztán és Türkmenisztán; igás- és hátaslóként egyaránt alkalmas; przewalski lóból és a tarpánból fejlődött ki. Belső-Ázsia "használati lova" az igénytelen, rideg tartású przewalaski ló volt. A hunok és őseink másik lova a nagytestű, nemes megjelenésű "vezérló", az achal-tekin (tegin) volt, amelynek "visszanemesítése" megtörtént; egyetlen magyarországi ménese Pusztamérgesen van.

A Kínai Évkönyvek szerint "a hun nép harcban és viszályban lóhátról építette ki birodalmát s szerzett hatalmat és tekintélyt az északi népek százai fölött". A ló ezeknek a népeknek gondolkodásában a harcnak szinte már személyes résztvevőjévé vált, így a belső-ázsiai türköknek nemcsak hőstetteiről értesülünk, hanem lovai színéről és milyenségéről is. E népek törzseinek neve nem egyszer lovaikról kapta nevét, mint "pej-csődör" vagy "tarkalovú" stb. A lovak színének a belső-ázsiai népeknél nagy jelentősége volt; a besenyő törzsnevek mindegyike összetett szó; az első elem lószínnév. A Kínai Évkönyvek szerint a hunok csapatainak a harcon belül más-más színű lovai voltak.

Honfoglalóink lovairól a szakemberek között hosszú vita folyt, hiszen a sírokba helyezett lókoponya mellé a lovaknak többnyire csak a lábvégeit helyezték, márpedig ebből nehéz megállapítani a ló rendszertani helyét és marmagasságát. E problémát a telep-ásatások könnyítették meg, ahol őseink lovainak többi részét is megtalálták. Vörös István őseink lovairól való kutatását a következőkkel összegzi: "A Kárpát-medencében és a Középső-Volga vidékén az alacsony és a közepes marmagasságú lovak aránya közel azonos, a Középső-Dnyeper vidékén azonban az alacsony lovak dominálnak. A honfoglaló magyarok kis testű (taki) lovai a volgai bolgárok lovaival mutatnak hasonlóságot".

Anghy Csaba ezt így fejezte ki:

"Őseink lovainál a taki eredet olyan átütőképességű, hogy a honfoglalás kori lókoponyákon döntő bélyegként megmaradt", így kikristályosodott a paleozoológusok azon véleménye, hogy őseink lovainak nagy része a belső-ázsiai taki (Equus caballus [ferus] Przewalskii [Poljakoff 1881]) volt, illetve ezzel a lóval volt közeli rokonságban. Ezzel ellentétes véleménye volt Hankó Bélának, aki szerint "őseink lova majdnem tiszta vérű tarpán volt, amelybe taki vér is keveredett". A "magyar ló" származásával kapcsolatban az téves nézet alakult ki, miszerint jó hírnevét valamiféle "nemes ősnek" köszönheti. A magyar lovak éppen úgy a Belső-Ázsiában élő vadlótól származnak, mint más lófajták, csak a nemesítés és tenyésztés igényelt nagy szakértelmet. E lovakat őseink kizárólag hátaslónak használták szemben a tarpánnal, amelyet Európában vonósjószágnak fogtak be.

Elődeink szerették, megbecsülték és tisztelték a lovaikat, ezt a csillogó, értékes lószerszámok is bizonyítják. A lótartás nagy tapasztalatot és odaadást igénylő munka, hiszen a ló volt megélhetésük, közlekedésük és harcászatuk alapja; szinte egész életük a lótól függött. Hogy a sztyepi népek lovaikat kizárólag hátaslónak használták, arról már a görög orvos, Hippokrátész is tesz említést a szkíták lovaival kapcsolatban, mely szerint "A kocsikat részint két, részint három pár szarv nélküli ökör húzza. Maguk a férfiak lóháton ülnek". Ioánnész Kinnamosz bizánci történetírótól tudjuk, hogy őseink nagy gondot fordítottak lovaikra, utánpótlásukra és tartásukra. Gardézitől pedig tudjuk, hogy őseinknél "az állat" a lovat jelentette. Bölcs Leó írja: "A magyarokat csikó- és kanca ménesek sokasága követi részint élelem, részint tejivás végett, részint pedig, hogy sokaság látszatát keltsék… A türkök igen sok lóval rendelkeznek". Regino prümi apát szerint "a magyarok lovakon szoktak járni, álldogálni és beszélgetni".

A magyarok IX-X. századi katonai sikereket is -, mint annak előtte - nagy mértékben kiváló lovaiknak köszönhették. Nemcsak a bátor lovasoknak, hanem a fürge, edzett, erős, jó futó, kitartó, igénytelen, az időjárás viszontagságait jól tűrő lovaiknak is nagy hírük volt a külföldi országokban. Az új hazában a lótenyésztés tovább virágzott, - erre az Orosz Évkönyvek is utalnak, - lovainknak nagy értéke volt Európában. Őseink ezekkel a lovakkal jutottak el Európa szinte minden részébe. Anonymus krónikájában külön megjegyzi vezéreinknek a lótenyésztés érdekében tett intézkedéseit "Árpád vezér meghagyta, hogy a napok hosszú során át elcsigázott minden lovát vigyék oda és ott legeltessék. Lovászai fölé mesterül egy igen okos kun embert tett, név szerint Csepelt". Az itt talált avarok lovai a magyarokéhoz hasonló volt, de földműves életük miatt azok száma és jelentősége nem volt jelentős.

A honfoglalás utáni időben férfiak és nők egyaránt még sokáig lovon közlekedtek. Szent László II. törvénykönyve 1077 körül korlátozza a közlekedést szolgáló ló és az a mezőgazdasági munkánál használt ökör külföldre történő eladását. Őseink olyan mértékben becsülték lovaikat, hogy a XIV. század derekáig azt kizárólag lovaglás céljaira használták; kocsijaikat (echos szekereiket, "targánjaikat" és kisebb "taligáikat") valamint ekéiket kizárólag ökrök húzták. Őseink a Kárpát-medencébe való költözés előtt és után is jelentős eseményekkor lóversenyeket és ügyességi versenyeket rendeztek. Erről már Anonymustól is értesülünk. Őseink taki lovainak túlélésére nincs Magyarországon szervezet, csak egy-egy megszállott magyar ember tartja kezében őseink megbecsült állatát. A csángó-magyaroknál él még belőlük néhány száz példány.

- A lóhús fogyasztását mind a történeti korokból származó lócsontok feldaraboltsága, mind a korabeli auktorok tanúsítják. VI. Bölcs León bizánci császár írja, hogy a magyarok seregeit ménesek tömegei követi élelem és lótej biztosítása céljából. Honfoglaló magyarjaink halottinak temetésekor a lónak sírba nem került testészeit halotti tor keretében elfogyasztották. Anonymus arról értesít, hogy Ond, Kecel és Tarcal vezérek a Bodrog mentén egy hegyen kövér lovat áldozva nagy áldomást tartottak. Julianus barát is beszámol 1237-es útja alkalmából a keleten maradt magyarok eme szokásáról. A lóhúst - ezt belső-ázsiai analógiák alapján tudjuk, hogy - őseink előbb rozmaringban, kakukkfűben, tárkonyban és más fűszerben bepácolták és fűszerekkel együtt többnyire nem sütötték, hanem megfőzték. A kereszténység felvétele után valamilyen érthetetlen okból a lóhúsevés "bűnös cselekedetnek" számított, amint Anonymus megjegyzi "Vata átkos és kárhozatos bíztatására a nép az ördögnek szentelte magát, lóhúst ettek és mindenféle gonoszt bűnt cselekedtek". Talán azért vált bűnné a lóhúsevés, mert az ősi magyar "pogány" hitvilágban gyökerezett.

Ismeretes őseink erjesztett lótej- (kumisz-) fogyasztása. Ez a szokás Belső-Ázsia népeinél ma is megvan. Ennek részben biológiai, részben pedig táplálkozás-technikai oka van, ugyanis a belső-ázsiai és a mongolid népek tejérzékenyek; a magyarok egy része ma is az. Ezért a kisgyermeknek csak fokozatosan adják a szoptatás után a hígított tejet. Ha azonban a tejfehérjét megsavanyítják ("kicsapatják"), a tej kumisz, joghurt vagy aludtej formájában már a tejérzékeny emberek számára is fogyasztható. Ami pedig a táplálkozás-technikai okát illet: Belső-Ázsia népei ma is leggyakrabban birkahúst fogyasztanak. Az előírások szerint a leölt birka húsának darabjaiból először levest főznek, márpedig ebben sok faggyú van. A kevés alkohol-tartalmú "pincehideg" (veremhideg) kumisz segíti a faggyú emésztését. Ezen túl a ló- és szamártej köhögés ellen is foganatos. A kumiszt bőrtömlőben állandó kavarás mellett erjesztették.

- A "nyereg alatt puhított hús" Európa rosszindulatú félreértéséből és félremagyarázásából származik. Ezt a közhelyet Európa Ammianus Marcellinustól vette át, aki leírja, hogy a hunok "lovaik hátára nyers húsokat kötöznek". Ősi megfigyelésből származik az, ha a ló hátát a nyereg vagy bármi más megsértette, a seb gyógyítására legalkalmasabb a sérült részre nyers húsdarabot helyezni; a seb gyorsabban gyógyul. Lovászaink ezt ma darab szalonnával helyettesítik. E szokást nálunk a legutóbbi időkig Fogaras megyében még gyakorolták. E téves hiedelem másik oka pedig az, hogy őseink a pácolt húsokat nyergük mögé kötözgették, amelyet olyan alkalmakkor, amikor nem jutottak friss állati zsiradékhoz forró vízben hidratáltak.

A lovak herélése a magyar népi világban még a közelmúltban is ugyanolyan módszerrel történt, mint ahogyan azt két és félezer éves szkíta ábrázolásokon láthatjuk. Honfoglalóink hitvilágában különös szerepet töltöttek be a táltoslovak.


Szerkesztés dátuma: vasárnap, 2010. szeptember 12. Szerkesztette: Klapka Emese- Csilla
Nézettség: 4,483 Kategória: Magyar állatfajták »
Előző cikk: Nóniusz Következő cikk: Shagya-arab


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: