Be szörnyű csönd ül e vén táj felett:Halálos csönded, elhagyott Kelet.A sátorok elmúltak és a romOly néma, mint kővé vált fájdalom.A felleg, amely ballag az egen,Ezer év gyászát hordja vemhesen.A varjú, mely rebbenve száll tova,Tán érzi, minek áll ma itt tora?A nap vezéri sátora, az égAranybíborral, régi volna mégS a csillagok, az örök őrszemekAz ősi vigyázással fénylenek.
Hullott a nép; a vészbanyák, az ördögdézsmálta a poros tömeg javát,kidőltek a sebes gulyák, az ökrök,dögvészt lehellt a messze pusztaság.Egyszerre rózsafénybe tündökölve,derült elébük egy szelíd vidék,ezüst habot rázott a szirtek öble,virág himezte a mezők szinét.Árpád körülnézett a nagy hegy ormán,érezte, hogy övé a föld, a kormánys már híre ment; hogy eltűnt lopva Álmos.
A Kárpátok oldalábanEgy nagy fehér omladvány van.Azt beszéli a nép róla,Hogy ez nagy temetõ volna.Nyugosznak ott régi hõsök,Keresztjük a törpe törzsök. . .A leomlott négyszög sziklákÉvezredes, titkos kripták.És a nyugvó hõsök közöttÁrpád is, az elköltözött,Ottan fekszik, de nem halva,Meg nem halva, csupán alva.
"Férfiak!" így szólott Pannon vészistene hajdan,"Boldog földet adok, víjatok érte ha kell."S víttanak elszántan nagy bátor nemzetek érte,S véresen a diadalt végre kivitta magyar.Ah de viszály maradott a népek lelkein: a földBoldoggá nem tud lenni ez átok alatt.
(Részlet Zalán futása I. énekéből)Alpár messze terűlt síkján búsongva körűlnézA fejedelmi Zalán. Valamint a sárga halálnakBirtoka, oly szomorú csendes most vára, s előbbiPompáját alacson gyásszal fölváltva hanyatlik.Büszkén állt ezelőtt: ellenségére hatalmas,Jámbor szívvel jött szomszédnak kedvet ajánló:Szüntelen a szabados vigságnak zenge zajától.
Pusztaszer a nevem, itt szerzett törvényeket ÁrpádHőseivel, s a hont biztos alapra tevé.S áll az azóta kilenc századnak véridején túl;Várja virágzását s vajha ne várja hiún!
Egy kép aláNézz Árpádra, magyar, ki hazát állíta nemednek;Nézd, s tiszteld képét Álmos fejedelmi fiának.Őt magas Ung mezején vérontó férfiak, és bölcsHadvezetők szabadon választván harcos urokká,Bátor örömriadás közepett pajzsokra emelték.Mint kel erős viharok tetején a sziklai nagy sas,Úgy kele a fejedelmi fiú országos erőben,Párduca lebbenvén és kardja az égre ragyogván.
Isten haragjának én szelleti voltam,Mikor az világot fegyverrel nyargaltam,Vérkataraktákat karddal árasztottam,És mint egy villámás földet megfutottam.Én vagyok magyarnak legelső királya,Utolsó világrészrül én kihoyója!Én lehetek tehát magyarnak példája,Hírét s birodalmát hogy nyújtsa szablyája.
Monda Lajos, a nagy király:Eredj szolgám, Laczfi Endre,Küldj parancsot, mint a villám,Köss nehéz szablyát övedre:A tatártól nagy veszélybenForog Moldva, ez a véghely:A tatárra veled menjenTízezernyi lófő székely.
