"Szájából hallottam a Báthori Gábornak : Én vagyok az Báthori Gábor, utánam mindjárást Dengeleghiné.""Hallottam, hogy asszony Dengeleghiné szeméremtestét kökény levével mosogatta gonosz végre""Hallottam, egy csuprot tartott Imrefiné, melyet forgatva azt mondotta: Gábor, Gábor, Gábor, s úgy kellett jönni a szegény fejedelemnek, hogy csaknem nyaka szakadt.
Ó, aki csontra vesz fel inget,jéggel veri meg szemeinket!Fehér vagy mint a jég verése,zuhansz vaságyra, jégfehérre.Ráfekszik szívemre a sorsod,csak fáj, csak fáj, ahogy te mondod.Véren, zúzmarán túl tavasz van,lesz-e még nyár - kérdem magamban.Aranyeső tündököl sárgán,árva vagy, itt maradtam árván.Mint pirkadatban őrült álom,szél dobol gyulladt mellhártyádon.
Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.A rémülettől görcsösen szeretlek.Elsorolom, hányféle iszonyatvár rám és rád, már arcunkba merednek.Csak sorolom, csak számolom naponta,hörögtető álomból riadok,készülődöm még iszonyúbb koromra,simogatom sovány, meleg karod.
Ami nem szerelem,visszadobja a száj is,mint csömörös pecsenyéket,ami nem szerelem,visszadől, mint borok a túlról,mint bumerángok,de sohasem, mint a visszhang,sohase, mint a fecskék.Ami szerelem,ha falánk is százszor,csak, mint a fecskék, úgy jöhet vissza,s maga-feledten, mint a visszhang,mint gyermeked szájánvisszajön a tej.
Azt hiszem, hogy szeretlek;lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.De láthatod, az istenek,a por, meg az időmégis oly súlyos buckákat emelközéd-közém,hogy olykor elfog aszeretet tériszonya éskicsinyes aggodalma.Ilyenkor ágyba bújva félek,mint a természet éjfél idején,hangtalanúl és jelzés nélkül.Azutánújra hiszem, hogy összetartozunk,hogy kezemet kezedbe tettem...
Gyerek vagy még, a tagjaidmégis már szinte készenvakítanak a hajlatokderengő rendszerében,s akár egy bujkáló mosoly,ha csípőd nem, hát válladelárul és magadra hagy.Tetőtől talpig látlak.Nézlek, és nem birom tovább,egyetlen moccanásrapuhán megindul életem,mint omló homokbánya.Gyenge vagy még, hát meneküljmielőtt utolérne!Előre biccen a fejed.Az első ütés érte.
Napokra elfeledtelek,döbbentem rá egy este,üres zsebemben álmosancigarettát keresve.Talán mohó idegzetemfalánk bozótja nyelt el?Lehet, hogy megfojtottalaka puszta két kezemmel.Különben olyan egyremegy,a gyilkos nem latolgat,akárhogy is történhetett,te mindenkép halott vagy,heversz, akár a föld alatt,elárvult szürke hajjal,kihamvadt sejtjeim közöttaz alvadó iszapban.
Egyedül vagyok, mire megjössz,az egyetlen élő leszek,csak tollpihék az üres ólban,csak csillagok az ég helyett.A temetetlen árvaságban,mint téli szeméttelepen,a hulladék közt kapirgálvaszemelgetem az életem.Az lesz a tökéletes béke.Még szívemet se hallani,mindenfelől a némaságnakextatikus torlaszai.A pőre örökkévalóság.
Magasba ülsz, lábad keresztbe ejtvearcátlan elhagyod magad,alkalmat adsz, és mintha rendjén lenne,a lámpa fénye majd beléd tapad.A levegő meg hosszu-hosszu szálona fogaid közt ki-beszáll.Messze sodor és kicserél az álom.Tükröd előtt fésülködöl tunyán.
