Lássunk olyan történelmi példát, amikor az emberi érdemeket többletjogokkal jutalmazták: (ez lenne a 3. eset az előbbiek közül)
A magyar történelemben a király gyakorta királyi adományokkal jutalmazta az arra érdemeseket. Ezzel többletjogokat adott a különleges érdemek mellé. A királyi adomány nemesítő is volt egyben, mert a nemessé válásnak ez volt az eredeti módja (az adománylevélbe be sem kellett foglalni a nemesítést, mert az magától értetődő volt). Mindaddig, amíg a király bőségesen rendelkezett saját tulajdonú földdel, a királyi adományozás ebből történt. Később már inkább csak azon jószágok voltak eladományozhatók, melyek magszakadás vagy hűtlenség révén szálltak vissza a koronára. (Ez is rávilágít arra, hogy a tulajdonos nem a személy, a család, hanem a Korona volt.
Hunyadi Jánosnak, a török elleni harc egész Európában legendás hírű vezérének élettörténete is igazolja, hogy a felelős magyar király mennyire megbecsülte a jó képességű és nemes erényű vezetőit. Hisz, a király Hunyadinak, érdemeiért óriási birtokokat adományozott, melyek jövedelméből tartotta fenn erős hadseregét, melynek magvát az erdélyi magyar és székely hadak alkották.
A fenti mondatban kiemelt három szó nagyon fontos kapcsolódásra figyelmeztet: érdem, adomány, kötelesség. A sorrend is csak így helyes! Mert Hunyadi előbb tetteivel bizonyított, csak utána kapott adományt, de azért, hogy megnövekedett kötelességeit teljesíthesse.
A helyes sorrend tehát a következő: az első a kötelesség, a feladat. A kötelesség teljesítéséhez kell társuljon a jog, az anyagi feltétel. Még akkor is ez a helyes sorrend, ha úgy tűnne, hogy az anyagi adatik meg előbb. Ilyen helyzetben tudnia kell a birtokosnak, hogy ehhez az Isteni Rend szerint többletkötelezettségei vannak.
Összevetve mai korunk ügyeskedéssel vagyont gyarapító általános magatartásával, elképesztő különbséget látunk az egykori és a mai ember értékrendi-erkölcsi felfogásában. Akkor Hunyadi János vagyont kapott, hogy hadsereget állítson, és mellette életét is kockáztassa - ha kell, adja - hazája védelmében. (Akkori magyar királyok, fővezérek és főpapok, mint elöljárók nem is féltették életüket a hazáért szentelni. Példaként, Lépes György püspök, karddal a kezében esett el a marosszentimrei csatában. Miként a mohácsi csatában is hét püspökkel együtt a nemzet színe-java áldozta életét.) Mai korunk embere, ha a vagyonhoz csak ilyen feltétellel jutna, gyarló életét mentve szaladna el az ajánlat elől.
Mi változott azóta? - Az, hogy az ember, „felvilágosultságában” eldobta isteni énjét, és azt az önző anyagi „önjével” helyettesítette. Így istenhitével együtt igazi közösségi felelősség- és küldetéstudatát is elvesztette. Ebben a vonatkozásban az anyagiba süllyedt mai ember, még csak árnyéka sem lehetne egykori ősének.
Említettük, hogy a hierarchiában általánosan érvényes testvériség van, de oly módon, hogy a felelős szereplők jogainak-kötelességeinek egyensúlya érvényesül minden szinten. A hangsúly a felelős jelzőn van, az elv csak rájuk szabható, hisz a felelőtlenül vállalók valós kötelességet nem teljesítvén, jogokban sem részesülhetnek.
E természetes rendező elvre gyönyörű példát ad az alábbi történet, melynek főszereplője Horthy Miklós, Magyarország egykori kormányzója:
„Amikor egyszer Kunhegyes környékén utat építettek, a főméltóságú úr odautazott Kenderesről és elbeszélgetett a munkásokkal. Egy kunfejű, lengő bajuszú magyart megkérdezett:
- Hogy vagyunk?
- Köszönöm alázattal - felelt a magyar -, csak megvagyunk. Nehezen, szegényesen.
- No, most lesz itt munka jó ideig, és lesz jó kereset - biztatta a kormányzó úr.
- Hiszen lesz, de a szegény embernek még sincs elég pénze sohse - vonogatta a vállát az öreg, s mert úgy látta, hogy barátsággal hallgatják a szavait, jobban megeredt a nyelve:
- Hej! Könnyű a főméltóságú úrnak, nincs olyan nehéz sora, mint a szegény embernek. Van sok pénze, amennyit csak szeme-szája kíván.
- No-no - nevetett a kormányzó úr -, hát maga úgy képzeli, hogy én csak szólok a pénzügyminiszter úrnak, hogy küldjön azonnal vagy három vagon bankót? Nem úgy van az!
- Nem? - csodálkozott a magyar. - Ammán baj! Ammán nagy baj, hogy még a főméltóságú úr sem dúskál a jóban!
- Nem baj - rázta a fejét a kormányzó úr -, mert az a helyes, hogy mindenki annyit keressen, amennyi a munkájának az értéke. Gondja, baja mindenkinek van. A nagyobb állással nagyobb munka, meg súlyosabb gond, nehezebb felelősség jár. Nekem is van gondom, elhiheti. Csak nem mindenki tudja.”
Ábrázolva a fenti történet példáját: felelős vezető nagyobb kötelességvállalásához több jog szükséges, a felelős beosztott kisebb vállalásához kevesebb .
A 4., 5. és 6. eset is mutatja, hogy jog és hatalom (hamis kötelesség) érvényesítését nem szabad lehetővé tenni olyan személy számára, aki hamisan szerezte akármelyiket, mivel hatalma és vagyona által az igazságtalan állapotot továbbra is lehetősége lesz fenntartani.
A kommunizmus hierarchiaellenes „egyenlősdije” után gombamódra jelentek meg a tisztességtelen jog- és hatalomszerzők. Méltatlan emberek sokasága szerzett óriási vagyont és hozzá hatalmat is. Hogy ezek méltatlanok mindkettőre, az is mutatja, hogy mindenütt a társadalmak általános elszegényedését okozták ámokfutásukkal.
