(Olvasmány I., Kocsis István könyveiből, 9. részlet) (Mátyás király szerepének méltatása folytatása)
Az 1504. évi országgyűlésen hozott törvényekkel a sajátos rendi társadalom kialakulásának, azaz a magyar királyság alkotmányossá válásának folyamata visszafordíthatatlanná válik.
Az 1504:2. törvénycikk a legfontosabb változtatást írja elő a vármegye vezetésében.
"3.§. És hogy a vármegyei ispán bármely alispánt ama megye igazi nemeseinek számából és gyülekezetéből válasszon, amelynek tisztségét viseli.
4.§. Akit azonban semmi alkalommal sem lehet vagy szabad az illető megye nemeseinek a beleegyezése vagy akarata nélkül kiválasztania.”
Azt jelenti-e ez valóban, hogy az alispánt a vármegyei nemesség választja? Nem: egyelőre a főispán választhatja ki, de a megyei nemesség beleegyezésével, akarata figyelembevételével. Az alispán kérdésében tehát nem az utolsó, hanem az utolsó előtti lépést teszik meg - a valódi vármegyei autonómia felé. Az alispánnak már úgy kell viselkednie, mintha a vármegyei nemesség választott tisztségviselője volna.
Más is történik ez országgyűlésen: törvénybe foglalják az adómegajánlás jogát.
Az 1504:1. tc. kimondja nemcsak azt, hogy a hadi adót az ország rendjeinek kell megajánlani, de azt is, hogy ha ezt valamelyik vármegye nem tartaná be, és önként a szokott kamaranyereségen felül adót ajánlana és szolgáltatna be a királynak, akkor azon vármegye nemesei a nemesi rendből kizáratnak.
Nyilvánvalónak tűnik e törvénycikket olvasván, hogy az alkotmányosság megőrzésének egyik legfőbb biztosítéka? E törvénycikk látszatra csak az adó-megajánlási jogról szól. De csak látszatra.
Olvassunk bele a törvénycikk szövegébe:
"4.§. Azért ennek a veszélynek a megszüntetése és kiirtása végett mindenekfölött azt határozták: hogy ha az idők folytán az országot oly nehéz szükség és veszedelem fenyegetné, hogy másképpen nem lehetne segíteni, hanem ha a királyi felség a Rákosmezőre, tudniillik a szokásos helyre közönséges országgyűlést hirdetne, akkor, ha azt a királyi felségnek az ország ilyen veszedelmének elhárítására és eltávoztatására valami segélyt vagy adót ajánlanának vagy szolgáltatnának, azt a főpap és báró uraknak, meg az ország többi nemeseinek közös egyetértésével kell megajánlani és szolgáltatni és ennek a segélynek vagy adónak a fizetése alól senkinek sem szabad magát kivonni vagy azt magától elhárítani.”
És ezután következik a lényeg:
"5.§. Ha pedig valamely vármegye valami adót vagy bármi segélyt (a szokott kamaranyereségen kívül) önszántából és nem az egész ország megegyezésével és akaratából, tudniillik az országlakosok közönséges gyűlésein kívül és így az ország régi szabadsága ellenére ajánlana vagy szolgáltatna bármi módon és akármely keresett szín alatt a királyi felségnek: akkor az ilyen vármegye nemeseinek a közönségét egyetemben legott a hitszegés vagy hamis eskü büntetésében, és becsületének s emberségének elvesztésében marasztalnak s elítélnek és az ország többi nemeseinek a testületéből kizártnak és kirekesztettnek kell tekinteni.”
Ezzel kezdődött meg a rendi társadalom kialakulása hosszú folyamatának leglényegesebb, befejező szakasza. Miért éppen az adómegajánlási jog megszerzésével? Mert az a törvény, hogy az ún. rendkívüli adót, a hadi adót csak országgyűlésen ajánlhatják meg a vármegyék képviselői, tulajdonképpen megfosztja a királyt annak a lehetőségétől, hogy „elfelejtsen” országgyűlést összehívni. A rendeknek természetesen gondjuk volt rá, hogy az adómegajánlás céljából összehívott országgyűlés csak azután határozzon az adómegajánlás kérdésében, miután elfogadta a rendek szerint legfontosabb törvénycikkeket. Igen, így vált elsorvaszthatatlanná az országgyűlés intézménye.
