A LEGFELSŐ FIÓK REJTÉLYE
Avagy Orvosok és Gyógyszerészek kapcsolatáról
Évtizedek távlatából bátran elmondhatom, hogy nem nagyon szerettem az orvosokat közelről látni. Tévedések elkerülése végett ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem tisztelném a személyüket, munkájukat, gyógyító tevékenységüket nemre és korra való tekintet nélkül, hanem más okok miatt. Azért, mert azt jelenti ez a közeledés, hogy valamilyen betegséggel küzdve kényszerültem csak felkeresni Őket a legtöbb esetben. Kivételt képezett az, amikor nyugdíj előtt nagyjából hét éven keresztül a Zirci Városi Önkormányzatnál Hivatalsegédként dolgozva leveleket vittem nekik. A háziorvosom is ilyenkor szokta mosolyogva mondani, hogy ha már erre járok, akkor megméri a vérnyomásomat.
Azt is el szeretném mondani, hogy egy kiváló tudású Orvossal, Dr. Hevesi Gusztávval, akit Baráti körben csak „Guszti bácsinak” szólított mindenki, talán elmondhatom szerényen, hogy máig nagyon jó a kapcsolatom. Őt még akkor ismertem meg, amikor Zircen a ROBIX üzemnél dolgoztam az úgynevezett Rendszerváltás előtt Biztonságtechnikai munkakörben (Munkavédelem, Tűzvédelem, Rendészet, Polgári védelem) és Ő volt az Üzemi Orvosunk is és havi szemléken rendszeresen találkoztunk. Később, amikor kialakult a Háziorvosi Szolgálat, természetes volt, hogy Őt választottam. Ezzel is azt szeretném megerősíteni, hogy nincs problémám az Orvosokkal.
Móra Ferenc Nagy tudású és kiváló Magyar író volt, de ami az írásának külalakját illeti, az nagyon sokszor hagyott némi kivetnivalót azok számára, akik a kéziratait szedték ki a nyomdában, de erről valljon Ő a saját fogalmazásával:
„A saját kézírásomról
Engedelmet kérek, tudom én azt magamtól, amit most gondolni tetszenek, hogy nem való ez mégse. Már tudniillik az, hogy a saját kézírásomról írjak. Nagy szerénytelenség kell hozzá, az pedig csak fiatalabb emberhez illik. Akiknek kihullott az írói tejfoguk, azoknak már csak az áll jól, ha szerénynek tettetik magukat.
Hát ez mind igaz, de azért már csak mégse hagyom abba, ha már a címet fölírtam. (Mert ez a legnehezebb egy könnyű tárcában, megpróbálhatja akárki.) Sőt rá is duplázok, ha már benne vagyok. Legyen lúd, ha kövér. Nemcsak hogy a saját kézírásomról írok, hanem azt is bevallom, hogy az nekem igen sok örömet szerzett már kutyúkoromtól kezdve.
Kutyúkorom alatt a szegedi újságíróskodásom inasesztendeit értem. Közigazgatás volt a szakmám huszonvalahány esztendővel ezelőtt, én csináltam a közgyűlési riportokat. Ceruzával, mindjárt készbe. Bent a szerkesztőségben csak egy kicsit át kellett bolházni a kéziratot, s rögtön vihették a nyomdába a kutyanyelv-nyalábot. Megesett ugyan, hogy megakadtam egy-egy szón, nem tudtam elolvasni a saját írásomat, de hát a megakadásból nem lett fönnakadás. Csak le kellett füttyenteni a nyomdába a mettőrök gyöngyéért, Lippay Ferenc barátomért, Isten nyugtassa a haló porában is, szép virágos ágyában.
- Nézze már, mester, itt nem tudok egy szót elolvasni az írásomban. Mi a nyavalya ez? "Vakmerő?" "Esernyő?"
- Dehogy - vetette rá a mester komoly szemét a papírra -, "eszmeerő".
Abbizisten, nem is lehetett más, hiszen Sári János hentesmester beszélt a csirkeadóról, s neki mindig ilyen szép stílusa volt.
De az igazi öröm akkor ért, mikor a kéziratom bekerült a Békefi Antal asztalára. Olyan szerkesztő nem lesz többet a világon. A legjobb újságíró-nevelő volt, akivel az életben találkoztam. Húsz sorból kihúzott huszonötöt. Tudniillik ötöt ő javított bele, de mire a végére ért, azt is kihúzta.
- Írja újra, fiam - mondta a riporternek -, a mi lapunkban így nem lehet írni.
Nekem sohase mondta, az én kézírásomba soha egy szót bele nem javított. Nem bizony, mert - egy szót se tudott belőle elolvasni. Így magyarázták ezt nekem akkor a kenyeres társaim, akik közül egy-kettő még megmaradt velem öregnek, s bizonyságot tehet mellettem.
Tömörkény már nem tehet, ámbár ő tudna legtöbbet mondani a kézírásomról. Nagyon meg volt velem elégedve, mikor mellé kerültem inasnak a kultúrpalotába, csak kettőt kifogásolt bennem.
- Egész tökéletes ember volnál - csóválta sokszor a fejét -, ha szolgáltál volna Boszniában, és el lehetne olvasni az írásodat.
Hát arról nem tehettem, hogy Bosznia okkupációjával úgy siettek - éppen egyesztendős voltam akkor -, hanem az írásom miatt sokszor szégyenkeztem. Próbáltam is megjavulni, de nem volt Isten áldása az iparkodásomon. Ha aktát kellett írnom, azt, hogy "Tekintetes Tanács!" leírtam én úgy, hogy vizsgai szépírásnak elmehetett volna, de már a negyedik sorban úgy egymásba gabalyodtak a rúnáim, hogy Gaál szenátor úr csak telefonon tudta elolvasni.
- Van itt valami írástok, de nem tudom belőle kivenni, a Munkácsy-képet akarjátok-e beüvegeztetni vagy a Mednyánszkyt?
- Ördögöt akartunk. Azt kértük, hogy meszeljétek már be egyszer a kultúrpalotát. (Notabene, az akta ma sincs elintézve.)
No de aztán egyszer meg is kaptam az elégtételt. Az állami főgazdánk járt nálunk, Szalay Imre báró, a Nemzeti Múzeum főigazgatója, a vidéki múzeumok főfelügyelője. Nagytermészetű, bogaras, nehezen kielégíthető ember. Nagydolog volt, hogy nem talált semmi hibát. Igaz, hogy dicséretet se mondott addig, míg meg nem látta valamelyik asztalon - az írásom.
- Ejnye, de szép dekoratív írás - csillant oda a cvikkere.
Az én szemem meg diadalmasan villant oda az én elámult drága chefemre, Tömörkényre.
- No, Pista, most beszélj!
Az öröm kissé elsietett volt. A báró fölvette a papírt, belenézett, és csalódottan letette.
- Hja, ez más. Azt hittem, magyar írás. Most látom, hogy török írás, az mind ilyen dekoratív hatású.
Ezek után azt hiszem, eléggé tájékozva van róla az olvasó, hogy milyen írás lehet az én írásom. Olyan apróbb esetekkel nem is illusztrálom a dolgot, amilyen a Jakab Ödöné volt, az illusztris akadémikus-költőé. Egyszer levelet írtam neki valami ügyben, s a végén invitáltam le hozzánk, halászlére. Le ugyan nem jött, de mikor esztendő múltán találkoztam vele a Petőfi Társaságban vagy hol, elragadtatva borult a nyakamba:
- Hej, csak ti tudtok szépen írni ott Szögedében! Micsoda szavaitok, micsoda képeitek vannak!
- No? - mosolyodtam rá értetlenkedve.
- Ide hallgassatok! - magyarázta aztán az egész társaságnak. - Levelet kaptam Feritől, csalogatott le hozzájuk, s azt írta, hogy ha lemegyek, akkor kihegyesedik a kedvük. Hát lehet ennél szemléletesebb trópust kitalálni?
A trópus mindenkinek tetszett, nekem is, azóta használom is. De azelőtt hallani se hallottam soha, nemhogy leírtam volna valaha. Máig se tudom, mi lehetett az a levelemben, amit Ödön bácsi ennek olvasott.
De hát ez mind semmi. A legnagyobb mulatságom az őszön volt, mikor bejött hozzám egy szegedi színművész, és megkérdezte tőlem, hogy az állás nélkül maradt színészek javára el lehetne-e játszani a Csőszfogadást?
- Tőlem lehet - mondom készséggel. - De hát mi az a Csőszfogadás?
- Hát az ön egyfelvonásosa.
Nem vagyok éppen hörcsögös ember, de erre elmordultam.
- Soha, uram! Sok rosszat elkövettem már életemben, de színdarabot soha. Ezért bocsátja meg nekem a jó Isten a többit.
Lassanként aztán kiderült, miről van szó. Valami baráti kör farsangi mulatságára írtam vagy hat éve egy ártatlan tréfát, amit aztán pár esztendeje a makói színházban egész komolyan is "színre hoztak".
Hát erről a "darabról" volt szó. Próbáltam lebeszélni a vállalkozásról a művész urat, de nem engedett. Hát jó, lelkük rajta, csináljanak, amit akarnak.
- Igen, de a kézirat kellene.
- Hja, kézirat! Hiszen ha én tudnám, hogy hol a kézirat.
- De azt csak tetszik tudni...
- Tudja a macska. A magam kéziratát csak nem rakom el. Még fiatalabb voltam, és verset írtam, addig csak akadt, aki elrakja, de az már elmúlt.
Végre kisütöttük, hogy a kéziratnak makói barátaim valamelyikénél kell lenni. Alighanem Diósszilágyi Samu főorvosnál. Az különös ember, kitelik tőle, hogy megőrizte.
Hát írjak neki expressz - kértek meg. - Hát írtam neki expressz. Azt írtam, hogy ha a művészeket pártolja, akkor küldje el a kéziratot, de ha engem szeret, akkor vagy a levelem ne kapja meg, vagy a kézirat vesszen el.
Meg kellett érnem, hogy ez a szív szerint való barátom is hűtlen lett hozzám. A színészek megkapták a kéziratot, annyi esztendő után az ő kezükben láttam viszont először. Itt mérgeskedett a három művész a ház előtt, amikor jöttem be a hivatalba.
- No, mire végzik az urak? - köszöntöttem őket.
- Próbálunk.
- De azt látom, hogy nem az én "darabom" - incselkedtem velük. - Úgy emlékszem, abban nincs semmi mérgeskedés.
- De igenis hogy azt próbáljuk. Már harmadik napja próbáljuk elolvasni a kéziratot. Először egyen, aztán ketten, most már hárman próbáljuk, de még a szereplők neveit se tudtuk elolvasni. Nem lenne szíves...
- Dehogy leszek szíves - nevettem el magam a művészektől. - Így van ez jól. Előre kijelentem az újságban, hogy a darabért csak abban az esetben vállalom a felelősséget, ha jó. Ha rossz lesz, akkor arra vessen a publikum, hogy én jól írtam azt, csak rosszul olvasták.
Valamikor Tóth Béla panaszolta azt keservesen, hogy Gutenberg óta senkinek az írásába nem szerkesztettek bele annyi sajtóhibát, mint az övébe. Ezt a panaszt én úgy tehetném a magamévá, hogy Tóth Béla óta senkinek olyan szép sajtóhiba-gyűjteménye nem volt, mint nekem van. De nekem eszem ágában sincs panaszkodni. Most is azt mondom, hogy így van ez jól, ahogy van, nem baj az, hogy barátaimat a pesti nyomdákban ennyi bűnre csábítja a kézírásom. Én csak azért vállalom belőle a felelősséget, ami tetszik az olvasónak. Ami nem tetszik, arról azt kell gondolni, hogy jól volt az írva, csak rosszul volt szedve.”
Persze ezt azért is hoztam fel, hogy milyen fontossággal bír az ember kézírása és természetesen mennyire olvasható. Lassan már húsz éve lesz annak, hogy én is mindent gépbe írok, mert bizony a kéziratos „szépírásom” nekem is hagy kívánnivalót maga után. Természetesen nem a tartalommal és a helyesírási résszel van a probléma, hanem azzal a bizonyos külalakkal, ami nem éppen esztétikus látvány, főleg akkor, ha gyorsan írok. Ilyenkor bizony az agyam egy lépéssel előre jár a történetben és ilyenkor eléggé elferdülnek a betűk a papíron. A gépben pedig, főleg, mióta számítógépen szerkesztek, egy – egy mondat leírása után átnézem, és azonnal ki tudom javítani az elütött szavakat.
Látszólag eltértem a címben jelzettektől, de aki majd olvassa, rájön, hogy mégsem. Igazából azt szerettem volna jelezni, hogy a jóságos Doktor Hölgyek és Urak sem minden esetben rendelkeznek azzal a bizonyos szépíró képességgel akkor, mikor kitöltik a recepteket a betegnek, aki aztán gyanútlanul megy a Gyógyszertárba, hogy kiváltsa az orvosságokat. Csak akkor kezd élni a gyanúperrel, amikor a Gyógyszerészek elkezdenek gyülekezni és tanakodni, hogy kisilabizálják, mi akaródzott felírva lenni azon a bizonyos papírlapon.
Erről jut eszembe, ha már saját példámat is felhozom ezzel kapcsolatban, hogy Áldott Emlékű Édesapám igaz meséje is erre vonatkozott, mikor annak idején a jóságos Patikus, ha nem boldogult a felírt recept elolvasásával, már nyúlt is a legfelső fiókhoz. Abban ugyanis olyan ártatlan folyadék volt kis üvegekben tárolva, ami nem ártott, de természetesen nem is használt.
KEDVES DOKTOR HÖLGYEK ÉS URAK!
Remélem nem fognak megharagudni rám ezért a kis történetért, hiszen az egyszeri mondás is azt tartja:
AKINEK NEM INGE, NE VEGYE MAGÁRA!
Végezetül még csak annyit, hogy hála Istennek, (diszkréten lekopogva az asztallap alján), számomra már nagyon régen írtak fel receptet. Feltételezem azonban azt, hogy ezen a téren a modern technika már segített és számítógépen írják fel a „recipét”, illetve ma már a készen kiváltható gyógyszert és azt kinyomtatva adják a betegnek.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2016. 06. 17. Péntek Délelőtt 10: 45
