A ZSÍROSKENYÉR
Soha nem tagadtam, főleg nem szégyelltem, hogy paraszti családból származom. Drága Édesapám nem egyszer szokta tréfásan mondani azt, hogy: „Ha a paraszt nem szarik, akkor az úr nem eszik!”
Természetesen ezzel senkit nem akart megbántani még akkor sem, ha esetleg nem értettek vele egyet, amit megfogalmazott a sommás kijelentésével.
Születésétől kezdve haláláig ebben a közegben élt, kivéve a tényleges katonaságot és a háborús időszakot, amely majdnem hét esztendőt vett el az életéből, de ezt soha nem panaszolta fel senkinek. Oka talán lett volna, hiszen megjárta a II. Világháború poklát, a Doni harcmezőket, de ezt mégis büszkén vállalta, mint a Hazája iránt érzett áldozat szükségességét.
A szülei is parasztok voltak, ezért természetes volt, hogy a három fiúgyermek közül a fiatalabbik bátyjával Nagy Sándorral együtt vállalták azt, hogy annak az árán tanulhasson tovább a legidősebb testvérük Nagy Gyula a Pápai Református Kollégiumban, hogy Ők folytassák tovább a „paraszti mesterséget”.
Gyula Nagybátyám a Gimnázium elvégzése után folytatta tanulmányait a Főiskolai Teológia karán és felszentelt lelkész lett belőle. Sajnos 33 éves korában, Krisztusi kort megérve tüdővérzésben meghalt 1943 – ban.
Mikor én megszülettem 1948. március 13 – án, akkor már költözés alatt álltak és én pólyásként kerültem az új otthonba, amit máig Szülőházamnak emlegetek, pedig hivatalosan Zircen a Kórházban születtem 8 hónapra, mert Édesanyámnak egy elesés következtében elfolyt a magzatvize. Egyszóval itt szívhattam magamba mindazt a paraszti világgal kapcsolatos információt, ami később ugyan gyakorlatban nem mindennap került érvényesítésre, de nem vagyok úgy, mint az a szintén falun született gyerek, aki azt sem tudja, hogy a kézi kaszának melyik az eleje. Valóban az életutam elvitt a mindennapi paraszti világ hétköznapjaitól, de elmondhatom majdnem 7 évtized távlatából, hogy életem nagyon boldog évei voltak azok, amiket gyerekként, később felnőve a családi ház és Szüleim melegséget adó oltalmának köszönhetően eltöltöttem. Erről az időszakról írtam egykor a megemlékező versemet, hogy honnan is jöttem.
AHONNAN JÖTTEM…
Ahonnan jöttem, nem láttam soha fényes palotát,
Megismerhettem az életnek árnyas oldalát.
Bakony rengetegében olyan sokáig éltem én,
Szívemben mindig volt egy bizakodó örök remény
Hogy egykor majd megvalósulnak a gyönyörű álmok,
Izzó tűzzel fognak majd lobogni szeretet lángok.
Tündöklő fénnyel átölelt felkelő Nap sugara,
Tündérszép bakonyi világom ébredő hajnala.
Udvarunk zöldellő gyepe harmatosan csillogott,
Boldogság járta át az ébredő szülői lakot.
Szikrázó napsütésben ragyogtak reám a hegyek,
Tudták, hogy egykoron talán majd örökre elmegyek.
Szerényen éltünk hol becsülete volt a kenyérnek,
Protestáns hittel imádkozva szüleim reméltek
Egy szebben és örömtelibben ragyogó holnapot,
Amit Istenünk eddig soha még nekünk nem adott.
Két kezük munkáját dicsérték a zöldellő mezők,
Búzakalászt learató dolgos munkás őserők.
Fényűzés örökké kerülte szegényes otthonunk,
Erről mindig csak lehunyt szemmel éberen álmodtunk.
Pislákoló lámpafénynél olvastuk a Bibliát,
Jézus Krisztus életét, szénaillatú jászolát
Magunk elé képzelve zsoltárokat énekeltünk,
Melegséggel telt meg ilyenkor a szomorú lelkünk.
Múltidéző emlékeim közül Apám nincs velünk,
Karácsonykor érte imára kulcsoljuk majd kezünk.
Megköszönve azt a jussot, mit örökül ránk hagyott,
Szebb világba vetett hitét, miről Ő is álmodott.
Mikor majd a testemet is betakarja szemfedél,
Betemetett sírom felett süvít majd a hideg szél
Akkor tudom meg csak, hogy tőlük örökre elmegyek,
Csendes temető sarkában föld mélyében létezek
Porrá válva, elenyészve, de akkor is boldogan,
Mint aki feje felett a történelem átsuhan.
Bakonyból jöttem én, de még egy kicsikét itt vagyok,
Nem tudom, hogy mit hoznak majd számomra a holnapok.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Zirc. 2005. 11. 16
https://www.youtube.com/watch?v=PaE45zFQfo4
Kisgyermekként meg tanultam becsülni mindazt, amit Ők megtermeltek a ház körül és a mindennapi étkezések alapanyagául szolgáltak, hiszen a kevéske pénzecskéjük nem is lett volna elég arra, hogy ezeket boltban vásárolják meg. Egyébként lenézték volna azt a parasztot, aki ezeket a javakat nem saját maga dolgos kezei által teremti elő. Arra is emlékszem, hogy a beszolgáltatások idején a Rákosi rendszerben sokszor titokban, éjszaka kellett levágni a felnevelt disznót, nehogy a „rekvirálók” elvigyék, mint „felesleget”.
Az volt sokszor a szerencse, hogy suttogó propagandával elterjedt a faluban, hogy másnap jönnek a „rekvirálók”, ezért aki tudta, megpróbálta elrejteni a gabonát, vagy az amúgy is erre a sorsra szánt állatok levágását az éjszaka leple alatt gyorsan elintézte.
Abban a szobában, ami nekünk a hálószobánk volt a Szüleimmel és a bátyámmal, még az én felnőttkoromban is megvolt egy asztal a sarokban, amit még az Esterházy László Gróf Úréktól kaptunk. Velük, mondhatnám, jó Barátságba kerültek a Szüleim. Édesapám ugyanis segített nekik a háború után költözködni Bakonyszentkirályra, ahol egy ideig egy kis házban laktak, amíg 1956 – ban Ők is disszidáltak. Ez alatt az asztal alatt volt egy vashordó elásva, abba szokták elrejteni a felfüstölt húsokat, a tetejét pedig befedték és a földes padló jótékonyan eltakarta az esetleges kutakodók szemei elől. Jóval később, már az úgynevezett „Szocializmus építése közben” ástuk ki és temettük be a helyét.
Szóval, nem volt olyan rózsás az élet mindig akkor sem, éppen ezért megtanultuk mi gyerekek is a sok munkával előállított betevő falatok becsülését. Nem volt olyan, hogy szendvicseket dobáltunk volna szemétbe, mint ahogyan sajnos manapság is látni, mert nem tudják becsülni az értékét.
A kamrában, mint minden falusi lakásban nálunk is a zsír tárolására „vindőt” használtunk. Akkor még nem volt hűtőszekrény és disznóvágáskor, ami pár napon belül nem fogyott el, azt lesózták, felfüstölték, vagy megsütötték és a zsírban tárolták, ahol nem romlott meg. Becsülete volt a disznózsírnak és egészséges is volt, ezért én manapság is, ha tehetem, ezt használom főzés és sütés közben étolajok helyett. Amit most elmesélek, míg élek, nem felejtem el. Főleg felértékelődik a jelentősége, hiszen ma már Édesanyám sem él, csak az emlékeimben és a szívembe Örökre bezárva.
Mint ahogyan már szóltam róla, abban az időben nagy kincsnek számított a disznózsír. Ma természetes, hogy itt Gyulán elmegyek valamelyik boltba és veszek fél kilót, vagy többet és akkor már jöhet is a főzőcskézés. Akkor, a beszolgáltatásoktól való félelem miatt azonban közel sem volt ilyen a helyzet a kis Bakonyi falumban Bakonyszentkirályon. Békésen játszadoztam az udvaron egymagamban, mikor egyszer csak úgy éreztem, hogy korogni kezd a gyomrom, mert megéheztem. Az ebéd még nem volt kész, ezért beszaladtam a konyhába ahol Édesanyám éppen szorgoskodott a tűzhely körül. Odamentem hozzá és megszólítottam:
-Idesanyám! Kenjen egy karéj zsíros kenyeret!
Hozzám fordult és kicsit szomorkás hangon így felelt vissza:
-Nem lehet kisfiam, kevés zsír van a vindőbe. Az ebéd nemsokára kész lesz, és akkor majd elmúlik az éhséged, bírd ki addig!
Szótlanul sarkon fordultam, aztán kiballagtam az udvarra és folytattam tovább a megkezdett játszadozásomat. Pár perc elteltével láttam, hogy édesanyám megjelenik a folyosón és lassan leballag a lépcsőn, majd felém indul. Mikor odaért hozzám, a kezében lévő zsíros kenyeret felém nyújtotta ezekkel a szavakkal:
-Itt van kisfiam, megkentem. Tettem rá egy kis pirospaprikát és zöldhagymát is. Fogyaszd egészséggel! – aztán már sarkon is fordult, indult visszafelé a konyhába.
Ottmaradtam a kevés zsírból is juttatott kenyérrel és olyan étvággyal fogyasztottam el, mintha valami finom téliszalámis szendvics lenne, pedig csak egy disznózsírral vékonyan megkent kenyérszelet volt. Mikor néha eszembe jutnak azok a pillanatok, akkor legszívesebben magamhoz ölelném Drága Jó Édesanyámat, aki már jövő hónapban lesz hat éve annak, hogy nincs közöttünk.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2018. 01. 18. Csütörtök Délután 14:15
További fotók láthatók az alábbi linkre kattintva:
https://www.facebook.com/balint.ifjnagy/posts/1845807218787246
