DUPLÁN SZOMORÚ EMLÉKEZETEM.
Trianon 1920. 06. 04 és Édesapám halála 1998. 06. 04.
A mai nap számomra nem csupán a Trianoni Gyászos Diktátum szomorú évfordulója, mert Áldott Emlékű Édesapám meg 1998. 06. 04 – én hunyta le örökre a szemeit Bakonyszentkirályon. Ezen a napon a megcsonkított, Nagy Magyarország Kicsire zsugorodott. „A béke kimondta az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását, Magyarország területe 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent.”
Hazánkért érzett mély fájdalmam megsokszorozódik, mikor Édesapámra is emlékezem. Magyar népünk, akik vagyunk szerte az Anyaországon kívül, akár az egy tollvonással elcsatolt Testvéreink a mai országhatáron kívül, vagy a tengerentúlra valamikor emigráltakról légyen szó, szintén az 1920. 06. 04. napjára emlékeznek a mai napon. Ezt a napot nem szabad és nem is lehet elfelejteni, hiszen nagyon sok emberről van szó, akik kívül rekedve, ajándékként hullottak más országok ölébe úgy, hogy semmit sem kellett tenniük ezért. A Nagyhatalmak bennünket prédaként feláldozva csonkítottak meg, ami visszavonhatatlan immár 99 éve.
Édesapám ekkor még csak 6 éves volt, de amikor elkezdte az elemi iskolai tanulmányait, az akkori nagy tudású tanítók úgy a fejükbe verték más tudományokkal együtt ezt is, hogy soha nem felejtették el. Édesapám később jó tollú parasztköltőként nagyon sokszor emlékezett meg erről a gyászos Trianoni eseményről. Egy fiatalkori versében így ír erről:
1920 JUNIUS 4.
Búgnak a harangok leng a gyászlobogó
Temetésre készül a nagy világ
Vajjon kit temetnek kire néz a mély sir
Kinek készült bitófa rőzseláng
Búgnak a harangok leng a gyászlobogó
Halotti csend valakit temetnek
Sirját rég megásták szive még dobogott
Kisértetőn suhognak a szelek
Ott áll a koporsó nincs ki elsirassa
Koszoru helyett tövist szórnak rá
Nincs csak egy is, aki reá könnyet ejtne
Ki lelkének bánatát ontaná
Hantolni akarják, hogy többé ne lássa
A napvilágot fényes csillagot
De im a holtnak vélt szemeit felnyitá
Sirja szélén döbbenve megállott
Velem mit akartok? élve elhantolni?
Álpróféták hamis jóbarátok
Még fénylő napotok egyre homályosul
Vigyázzatok, lealkonyul rátok
Jön a végítélet népek – népek ellen
Törnek bátran halálos csatába
Eljő végpercetek melyben fejeteken
Oroszlánnak tapos véres lába
Akkoron akik most rabságban sinylődnek
Előjőnek dohos börtönükből
Feltörik a börtön vasrácsos ajtaját
Lerázzák a rabláncot kezökről
Kardot fognak mennek a hazát védeni
Mennek büszkén a szent háboruba
Jelszavunk e hazát vérünkel megvédjük
Nem hagyjuk el e drága hont soha
Nem hagyjuk el: Nem - Nem Soha!
Nagy Bálint
Bakonyszentkirály 1930. December 20. – án
A vers megírásának időpontjában még csak alig múlt 16 éves, mégis milyen mély fájdalom van benne. Később, már katonaként sem bírja elfelejteni, hogy milyen nagy csapás volt ez hazánknak 1920 – ban és tart az óta is:
MAGYAR FÁJDALOM
Miért a könny a gyászos szemekben,
Miért a lélek mélyén a fájdalom?
Miért az átok, gyászos Trianon…?
Miért van itt annyi véres álom?
Miért sújt annyit Isten ostora,
Ennyi gyászt és könnyet érdemeltünk?
Meddig öl még kínzó magyar bánat,
Meddig versz még, meddig még Istenünk?
Voltunk dörgő vészek vad Titánja,
Rohantunk habzó, táltos paripán.
Karunk nem volt gúzsba lekötözve;
Szabad volt ez a nép ős Ázsián!
Láng volt lelkünk, lankadatlan parázs,
Egetverő volt a lobbanása.
Ha jött a vész, vad, véres rohamban
A magyarnak nem volt soha mása!
Füstös, duzzadt kalászokat szedtünk
A vitézség és hírnek mezején.
Mi voltunk az elsők a világon! –
Rengett a föld ágyúink ütemén.
Vad, viharos, zordon éjszakában
Miénk volt a dal, győzelem – ének.
Pogány hittel áldoztunk Hadúrnak,
A magyarság örök Istenének.
S hiába jött Mohi, Mohács, Arad,
Gyilkos ármány nem ölt meg egészen.
Nem hamvadtak az égi lámpások
Rabságban sem, bilincsbe letörten.
…S most vesszünk el itt a drága földön,
Most öljön meg vad tartományok sodra?
Halál reá, ki ránk halált kiált!
Halál reá, ki a magyart bántja!
Szabad lesz ez a nép nemsokára,
Szabad lesz, mert szabadnak született!
Kardforgató nagy ősök véres útja
Nem tűr soká bocskoros népeket!
Új dal fakad a Kárpátok alatt,
Lesz még erőnk újra s izmos karunk!
E csonka hon újra nagy, szabad lesz,
Hisszük – hisszük, hogy még Feltámadunk!
Győrszabadhegy, 1937 évi január hó 30 – án
Nagy Bálint
tüzér
3. üteg I. szakasz
99 éve immár, hogy ez a fájdalom mélyen beivódott a magyar Emberek szívébe és lelkébe. Aki ma nem bánatosan gondol erre a Gyalázatos Diktátumra, az nem igazán érzi át, hogy Hazánk számára mit is jelentett igazán az, hogy:
„Csonka Magyarország nem ország. Egész Magyarország mennyország.”
Szomorú és egyben elkeserítő az, hogy a régi viszonyokat, bármennyire is szeretnénk, már olyan formában, ahogyan volt, nem lehet visszaállítani. A mi Hazánk katonailag nagyon gyenge azokhoz képest, akik területeket kaptak a Nagy Magyarországból 1920 – ban. Békés úton pedig megint csak nem fog visszaállni a régi állapot. Nekem is fáj sokmilliónyi honfitársammal együtt, de ugyan nem beletörődve, de ezen a téren nem is reménykedve gondolom azt, hogy lészen még Nagy Magyarország valamikor. 72. évemben járva, ha lesz is változás valamilyen téren, az én időm már kevés ahhoz, hogy meg is érjem, figyelembe véve a jelenlegi Világpolitikai helyzetet. Persze a régi mondást is észben tartom, amely azt mondja:
„A Remény hal meg utoljára!”
Szomorú megemlékező soraimat azzal zárom, amivel kezdtem:
A mai nap számomra nem csupán a Trianoni Gyászos Diktátum szomorú évfordulója, mert Áldott Emlékű Édesapám meg 1998. 06. 04 – én hunyta le örökre a szemeit Bakonyszentkirályon. Ezen a napon a megcsonkított, Nagy Magyarország Kicsire zsugorodott. „A béke kimondta az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását, Magyarország területe 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent.”
99 évvel ezelőtt ezen a napon „elesett” Nagy Magyarország, 21 évvel ezelőtt pedig Áldott Emlékű Édesapám örökre lehunyta a szemeit.
Ifj. Nagy Bálin (Valentinus)
Gyula. 2019. 06. 04. Kedd Délután 12:55
