KÁNTOR PISTI A BETYÁR
Ami a szájhagyományból napjainkra megmaradt.
„Irdatlan erdőség, ember alig járja,
Zordan feketéllik a Bakony világa.
Mintha kísértene itt az erdők csendje,
Betyárok tanyáznak hová szem nem lát be…”
Nagy Bálint: Bakonyi betyár – legenda.
Világéletemben mindig érdekeltek azok a történetek, amelyek a Magyarországon valamikor élt betyárokról szóltak. Kapcsolódtak hozzá olyan történetek is, amelyek a Szülőföldem, a Bakony betyárvilágának legendás képviselőiről meséltek, de csak érintőlegesen írtak arról, hogy valamilyen szinten kötődtek volna a falumhoz, Bakonyszentkirályhoz. Próbáltam kutakodni erről több helyen is, de nem sok eredménnyel, a levéltári keresgélés pedig nagyon időigényes. Éppen ezért maradtak a szájhagyomány útján valamikor elterjedt információk az egykor környezetünkben élt betyárról, akit egyszerűen csak Kántor Pistinek hívtak.
Legelőször Áldott Emlékű Édesapámtól, később másoktól is többször hallottam róla. Sokszor mesélte, hogy még az Ő gyermekkorában éltek idős emberek, akik ismerték Kántor Pistit és a huncutságait, ahogyan ki szokott szúrni a környékbeli uraságokkal és tehetősebb nagygazdákkal, de még a papsággal is. Mennyire hitelesek ezek a történetek, hiszen életrajzi adatokról csak nagyon vékony mennyiségben tudtam információt szerezni, arra meg ma már erőm és energiám sincsen, hogy most, innen az Alföld Gyöngyszeméből Gyuláról levéltári, anyakönyvi adatokkal próbáljak utánaeredni ennek a Bakonyi betyárnak, akit aztán a végzete éppen a tengerentúli Amerikában ért el, de ne szaladjunk annyira előre a történetemben.
A hallottakból volt egy olyan információm, hogy Varsányban, a mai Veszprémvarsányban született, talán 1850 körül. Hogyan és miképpen jutott arra az elhatározásra, hogy felhagyva a falusi, keserves megélhetéssel, felcsapott betyárnak és alakított egy 6 fős csapatot, de bizonyossággal részleteket nem tudtam kideríteni. Azt sem, hogy igazából milyen mélységben kalandozták be a Bakony falvait, erdőségeit, hogy egy sikeres akció után egy ideig csendben meghúzódva készüljenek egy újabb nagy akcióra.
Egyébként a visszaemlékezések szerint stramm, jóképű legény volt, akire valószínűleg zsiványsága mellett is a mai fogalmak szerint „ragadtak a Hölgyek”, már, akik kedvelték az ilyen erőszakoskodó, hatalmaskodó, engedelmességet, szolgai kiszolgáltatásokat hosszabb távon nem bíró, nem tűrő férfiakat, akik általában nem a hűségükről voltak ismertek a történelem során. A szájhagyományból fennmaradt információk alapján egy pár dolgot azért szeretnék most itt megemlíteni, ahogyan az megtörtént, vagy történhetett, hiszen hiteles leírás nem maradt fent róla:
Egyik alkalommal valakitől megtudta, hogy a Csetényi Református Lelkésznek gyönyörű csikói vannak és ehhez egy megfelelő, takaros kis hintója is készenlétben áll, ha más községbe kell mennie a Nagytiszteletű Úrnak szolgálatra. A csikókból jó hátaslovat lehetne nevelni, vagy jó pénzért túladni rajta, a hintóról nem is beszélve, gondolta Pisti és meg is tervezte embereivel az akciót.
Cselhez folyamodva szépen kiöltözködött majd meglátogatta napközben a Parókiát, ahol azt mondta, hogy a Püspöki Hivatalból érkezett valamilyen ügyben a környékre és gondolta, útba ejti a Nagytiszteletű Urat is. Természetesen a különleges vendégnek járó tisztelettel bántak vele és megvendégelték étellel, itallal, majd elszállásolták éjszakára, hogy kipihenten tudja másnap folytatni az útját. Reggel aztán volt csodálkozás, mert a vendégnek se híre, se hamva nem volt, de a legnagyobb meglepetés akkor érte őket, mikor észrevették, hogy bizony a csikók hintóstól ugyancsak eltűntek. Ekkor azonban már hiába volt minden.
Igaz, akkoriban még telefon sem volt, hogy a Püspöki hivatalnál érdeklődtek volna a hívatlan vendéggel kapcsolatban, inkább jótékonyan elhallgatták az esetet és nem jelentették, mert bizonyára megkapták volna ezért a hanyagságért a büntetést.
Jómódú gazdák mindig is voltak Bakonyszentkirályon és ezt Kántor Pisti is jól tudta. Egyik alkalommal, mikor előre felderítették a terepet, az éj leple alatt hat emberével belopództak az akkori Bakódi portára és az istállóból szépen elhajtották az ökreit. Lábukra valószínűleg ruhát csavartak, mert a háziak ebből semmit sem vettek észre, mert olyan mélyen aludtak. Kutyák, ha voltak is a portán, tudták, hogyan kell őket csendre inteni, hogy ne ugassanak. El sem merem képzelni, mi lett volna, ha felébrednek és meglepik a betyárokat. Az ökrökön valószínűleg túladtak orgazdákon, vagy csárdákon keresztül és az árát le is gurították a torkukon, vagy ha lehet hinni a szájhagyományoknak, segítették belőle a szegényeket, de erről sem tudtam hitelt érdemlő bizonyítékokat szerezni. Úgy hallottam még nagyon régen, hogy a faluban is voltak valamilyen szintű rokonai, talán a Varsányi ágból, hiszen házasodás útján többen is Bakonyszentkirályivá váltak. (Természetesen jóval később Áldott Emlékű Édesapám is onnan hozott magának feleséget, a Drága Jó Édesanyámat.) Közülük az éj leple alatt néha vittek ki nekik a közeli erdőbe egy kis elemózsiát, mikor nagyon meg voltak szorulva és nappal nem kockáztatták meg, hogy meglátogassák őket, vagy viszont.
Arról sem hallottam, hogy valakit bántották volna, hiszen legtöbben a betyárok közül, ahogyan a róluk szóló legendák is beszélik, csak azokat sarcolták meg, akik gazdagok, vagy az átlag falusiak, vagy városiakhoz képest voltak tehetősebbek, nem pedig a kétkezi, máról – holnapra élő szegényebb embereket. Ha szorult a hurok a nyakuk körül, valószínű egy időre meghúzták magukat a Bakonyszentkirálytól nem messze lévő Kőpince barlangban, ahol az embereivel együtt bőven elfértek. A még most is létező barlangot én is ismerem, mert Édesapám nagyon régen egyszer megmutatta és később többször is jártam arra.
Imre Lajos bácsi információjából tudom, (Édesapám jóbarátja volt és tőlünk nem messze lakott) aki szintén az idősebbektől hallotta, hogy az egyik alkalommal elfogták őket a pandúrok és a Veszprémi börtönbe bezárták. Azért, nehogy a zárkabéli semmittevésért traktálják őket, mindegyiket munkára fogták. Kántor Pistit is többedmagával kivitték földet talicskázni a városon kívülre. Egy óvatlan pillanatban azonban azt az őrt, aki rá is vigyázott, hátulról a talicskával agyonütötte. Mivel a talicskához volt láncolva mindét keze, azzal oldott kereket és be tudott menekülni a Rátóti erdőbe. Az volt a szerencséje, hogy ott találkozott egy vándorcigány csapattal, akik aztán levágták róla a vasakat.
Később aztán sikerült neki kivándorolni Amerikába, hiszen az útiköltségre valót össze tudta szedni bizonyára az előző életmódjából megmaradt, vagy újabb rablásokból szerzett pénzzel és ez nem volt számára nagy dolog. Akkoriban még útlevél sem kellett ehhez. Abban az időben elég sokan kivándoroltak egy jobb megélhetés reményében a mi környékünkről, sőt Szentkirályról is. Tőlük lehetett az elmondások szerint tudni azt, hogy a zsiványvére ott sem hagyta nyugton, mert becsületes kétkezi munkához nem fűlött a foga. A vége aztán az lett, hogy villamosszékbe ültetve kivégezték.
Édesapámmal még az 1980 – as években bejártuk a régi szülőházának területét, ahol már régtől fogva Sanyi bátyámék laktak. (Édesapámnál egy évvel idősebb testvére, mert a legidősebbik a Gyula, aki Református Lelkész volt, 1943 – ban meghalt).
Az udvar végében volt egy hatalmas szín, amiben a szénát és a szalmát, valamint az egyéb mezőgazdasági használati eszközöket, darálókat stb. szokták valamikor tárolni. Az épület mögött laktak Kovács János bácsiék, akit csak „Csácsó” Jancsinak hívtak a helyi ragadványneve alapján. Haló porában sem szeretném megsérteni, de így volt. Ehhez hasonlóan lett megkülönböztetve például Apai Nagyapám a faluban élő sok Nagy Sándor között V. betűvel, mivel Vanyoláról származott. Azt az utcát, aminek a vége felé volt a hosszan, Sanyi bátyámék pajtája felé elnyúló házuk János bácsiéknak a gazdasági épületekkel, Suttonnak hívták abban az időben. Ha jól emlékszem, már régtől fogva Táncsics köz a hivatalos neve. Egyébként ma sem tudom, hogy miért volt ez a beceneve a szomszédnak, mert ezt Édesapám életében elfelejtettem tőle megkérdezni. Egy kis kert is volt neki hátul, ahol éppen valamit ténykedett, de amikor meglátott bennünket, abbahagyta és a kerítés felett beszélgetni kezdtünk. Már nem tudom megmondani, hogyan került elő a szó Kántor Pistiről, mert mikor meghallotta, felcsillant a szeme és valami hasonlókat mondott nekünk:
-Idefigyelj Bálint Barátom! – Ezt Édesapám felé fordulva mondta. -
-Kevesen tudják itt a faluban, mert nem nagyon dicsekedett vele a Família, hogy nekünk rokonunk volt ez a betyárgyerek, ha nem is nagyon közelről, de tartották vele a kapcsolatot később is, mikor Amerikába ment. Egy ideig még az eleim leveleztek is vele.
Erre már én sem tudtam magamat visszatartani és közbe szóltam:
-János bátyám! Megvannak még azok a levelek? Szeretném azokat elolvasni.
-Sajnos öcsém, pár éve az asszony rendet rakott a padláson és a többi lommal együtt elégette a kályhában.
Ennek hallatára legszívesebben sírva fakadtam volna, hiszen számomra nagy értéket jelentett volna egy ilyen dokumentum, amelyben írásos bizonyítékunk lehetett Kántor Pistivel kapcsolatban. Nem mondtam neki, hogy mit gondolok az észjárásukról, mert a tisztesség megkívánta, hogy jó képet vágjak hozzá. Édesapám, aki jó tollú parasztköltő volt életében, írt is egy verset a betyárokról, ami természetesen nem konkrét, valós személyekről szólt, amely így hangzik:
BAKONYI BETYÁR - LEGENDA
Irdatlan erdőség, ember alig járja,
Zordan feketéllik a Bakony világa.
Mintha kísértene itt az erdők csendje,
Betyárok tanyáznak hová szem nem lát be.
Közelükben van egy düledező csárda,
Benne vén cigánynak sír a száraz fája.
Éjszakánként jönnek kiöntni bánatuk,
Mestergerendába van vágva fokosuk.
De mire a hajnal kakasszóra ébred
Újra betyárt takar a sűrű rengeteg.
Nagy telehold ráült a hegy gerincére,
Millió égi láng csillogott az éjbe’
Veszprémi országút partján százados fák
Várták a könnybefúlt rejtelmes éjszakát.
Pár lépéssel odébb zúgott az erdőség,
Tücskök nótájukat halkan hegedülték.
Útszéli bokorban elrejtőzve, hasra,
Feküdt fokosával három haramia.
Környéken valahol nagy úri – muri volt
Hová az alispán is meghívást kapott.
Visszafelé jöttét lesték a betyárok –
Ám nem sokat vártak, lódobogás hallott.
-Fényes úri hintón nagy – gőgű uraság
Ha Isten az atyád, egy lépést se tovább!
A két haramia a kantárt markolta,
A harmadik meg az alispánt faggatta.
-Kegyelmes alispán, tisztelt uraságod
Nyomorult életed kezeinkben látod.
Szegény legényeknek nyomorgattatója,
Pandúr – kutyáknak te nagy parancsolója,
A vármegyeháznál sötét áristomban
Két haramia ül búsan, nehéz vasban,
Mert a kaszárnyában magyar voltuk nézték,
Az osztrák altisztnek fejét falba verték.
Nem öltöztek bele az idegen göncbe,
Császár haragjától bújtak az erdőbe.
Add vissza nekik a régi szabadságot
S így tovább mehetsz – ha kezed, szavad adod.
Ámde mégse hiszünk reszkető szavadnak,
Minden arcához tér az úri kutyáknak.
Rabságba visszük az egyetlen lányodat –
Kocsis, fel a bakra, induljon a fogat!
Addig a kisasszony lesz betyár – fogságban
Míg a két haramja ül az áristomban.
Sűrű erdőségnek mélységes közepén
Hová nem világít sem csillag, sem holdfény.
Borostyánnal futott nagy szikla aljába’
Van a betyároknak rideg, zord tanyája.
Ide kísérték be az alispán lányát,
Hét vármegyének a legszebb virágszálát.
Szíve, hogy reszketett, - azok a szép szemek
Szomorún lesütve – hullottak a könnyek.
Vigasztalására betyárok vezére
Maga mellé vette szép, szelíd beszédre:
-Drága gyöngyvirágszál, felejtsd palotádat,
Mohából készítünk meleg, puha ágyat.
Betyárok tanyáján édes legyen álmod,
Ne sírj kis csalogány, óvjuk tisztaságod.
S hogy számodra legyen egy kis vigasztalás,
Szíved vidámítsa örökre az írás.
Betyárok emléke legyen e könyvecske,
Petőfi is járt itt, nótát írt beléje,
Mikor az alföldről hányatott Pápára,
A kálvinistáknak Kollégiumába.
Tűzlángja lobogott a barlang közepén,
Játszott a falakon, mint egy rejtelmes fény.
Betyár fekhelyektől tisztes távolságra
Moha ágyán halkan álmodott a lányka.
A betyár –legény is mind pihenni szállott,
Barlang ajtajánál csak a strázsa állott.
Álmodott a lányka, - óh, de édes álom!
Rajt maradt a szeme az egyik betyáron.
Vagy tán nem is álom… a szeme nyitva áll,
Ábrándozva figyel, az ajka csókra vár.
Ellobogott a láng, csak a parázs égett,
Hagyva maga mögött félig sötétséget.
Kínos érzelmekre ébredt fel a betyár,
Szívében szerelem hömpölygött, mint az ár.
Felé ment… a lányka karjaiba hullott
S a két szerelmes szív ébren álmodozott.
Komor, rideg csend ül a vármegyeházán,
Éjfélt kiáltja már a bakter az utcán.
Ódon falak között fény lobban egy szobán,
Levele írását végzi az alispán.
A borítékjára csak ennyi van írva:
Szentkirály környékén betyárok barlangja.
-Léptei döngenek, nyugalmát nem lelé,
Titkon, lopakodva megy a tömlöc felé.
Körül tekint, megáll, halkan szól a szava
Ahhoz, ki a tömlöc ajtaját vigyázza.
Nyikorog a tömlöc nehéz vas ajtaja,
Szabad levegő csap betyárok arcába.
Vége van a rabság nehéz idejének,
Velük az alispán szépen elbeszélget.
Átadja könnyel írt, keserves levelét,
Kezet nyújt nekik és kíván jószerencsét.
Még valamit szólna, kezével visszaint:
Egykis útra való, kétszáz pengőforint.
A betyárok minden a tűz köré ülnek
Barlang fenekében – és csendben figyelnek.
Vezérük felbont egy pecsétes kopertát
S meg, megakadozva olvassa az írást.
Jókat nevetnek, hogy esedezik sírva
Veszprém vármegyének gőgös alispánja.
Csak a lánynak szívét emészti a sírás,
Öröm is, bánat is lesz a szabadulás.
Öröm újra látni a családi házat,
Bánat felejteni csókját a betyárnak.
Mikor a telehold hegyek mögé szállott,
A lány a betyárral a fák között osont.
Meg – megálltak… mentek… vagy csak mendegéltek,
A szívük valami melegséget érzett.
Tétován kiértek erdők sűrűjéből,
Ég szelíd harmatja hullott le az égről.
Ledőltek a fűre… nyílott sok vadvirág…
Remegve sírt a csend… mennyei boldogság!
Két szív a csillagok mély titkait leste
Egymásba fonódva, egymást átölelve…
Lovak dobogása messziről hallatszott,
Utolsó fényt vetett fákra a telehold.
Lehalkult a csókok lázas lobogása,
Körülöttük sírt a szellők muzsikája.
Egy hang ütötte meg az erdei csendet,
Útszélről valaki lánynevet becézett:
Jöjj drága Ildikó, erdők lilioma,
Haza viszlek szépen magas palotádba.
Betyárok kiadnak itt az erdőszélen
Ahogy meg volt írva pecsétes levélben.
Betyár felemelte karjait a lánynak,
Fekhelyük füvéről édes illat áradt.
Kivitte az útra – teste könnyű, ringó –
S halkan elindult a fényes úri hintó.
Titokban a lányka elsírta sóhaját,
Istenem, add vissza még ezt az éjszakát!
Mért nem szabad járni a szíveknek útját,
Ó, de elhagynám én érte a palotát!
-S ment a fényes fogat, szállt erdőn, völgyön át,
Hogy soha ne lássa két boldog szív egymást.
Odvas fa tövéhez búsan leroskadott
A kőszívű betyár s könnyeket hullatott.
Nagy Bálint
Bakonyszentkirály
https://www.youtube.com/watch?v=yMrBFCIbolc
Végezetül azok számára, akik Bakonyszentkirályon és környékén egykor hallottak valamit a „mi” betyárunkról, kicsit hozzá tudtam járulni ezzel a szerény írásommal ahhoz, hogy erről sem szabad elfelejtkeznünk, hiszen a falu történelmének része, ha nem is annyira lehet ezzel dicsekedni. Örülnék annak, ha esetleg szerény írásomat olvasva, valaki, valakik még hozzá tudnának járulni valamilyen hallott adattal ahhoz, hogy még teljesebbé váljon ez a kép Kántor Pistivel kapcsoltban. Előre is megköszönöm az esetleges segítséget.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2022. 02. 20. Vasárnap Délután 12:05
A kép csak illusztráció a történetemhez
