MÁR ÉN IS „VÁROSNÉZŐ” TEMPÓRA VÁLTOTTAM.
Tizennégy évvel ezelőtt, mikor betöltöttem a hatvanadik évemet, mivel megvolt az előírt munkában töltött szolgálati időm, (Még jó pár évvel több is) úgynevezett „előrehozott öregségi nyugdíj” kategóriába esve, teljes nyugdíjjal mehettem jól megérdemelt „pihenőre”. Az utolsó hét évben az Önkormányzatnál voltam Hivatalsegéd pozícióban, ami magyarul Önkormányzati postást takart. Egy kolleginával a várost felosztva, hidegben, melegben, esőben, sárban a várost felosztva ketten hordtuk a hivatal leveleit, mert ez kevesebbe került összességében, mintha a Postára bízták volna, beleértve a mi bérünket is. Szóval, volt talpalni való bőven.
Zircen volt egy évtizedek óta jól működő Nyugdíjas Klub és eleget téve a szíves invitálásnak, én is egy időre csatlakoztam hozzájuk. Rendszeresek voltak a Klubfoglalkozások, amik a Művelődési Központban voltak megrendezve, ha jól emlékszem havi egy alkalommal, de ha valami városi rendezvény is volt, ott is szép számmal szoktunk megjelenni. Utána mindenki hazaindult az otthonába. Emlékszem, hogy az egyik alkalommal az Alkotmány utcában kb. a Braun fotóüzlet előtt a megszokott tempómban haladva, utolértem egy hölgykoszorút, akik szintén a Klubból igyekeztek hazafelé. Köszönés közben elviharzottam mellettük, mikor az egyikük (Rózsika) utánam szólt:
-Mi van Bálint, te mindig rohansz, soha nem láttunk még sétálgatva haladni az utcán, csak sietősen.
Megálltam és valahogyan, az emlékeim szerint így válaszoltam vissza.
-Ne haragudjatok, de én nem bírom ezt a városnéző tempót, ahogyan Ti mentek! – azzal folytattam tovább utamat sietve, pedig ráértem volna lassabban is menni.
Ma már, december 21 – én lesz tíz éve, hogy itt élek az Alföld Gyöngyszemében Gyulán, a 75. éveimet taposva és ez a jelenet gyakran visszatérő emlékként jelenik meg nálam. Életemben, mint beteg egyszer voltam csak Kórházba, az is szükségszerűen már itt volt Gyulán, mert a Világjárvány előtt pár hónappal, majdnem háromnegyedévi különféle vizsgálatokon átesve kés alá kerülve megoperáltak baloldali lágyéksérvvel. Akkor döbbentem csak rá, hogy felettem is eljárt az idő és vissza kell fognom a tempóból. Itt is tagja vagyok egy jól működő Nyugdíjas Klubnak a Párommal, Terikével együtt.
Rendszeresek, évente több alkalommal az úgynevezett „Gyalogló napok”, mikor a kis csapatunk, más Klubok tagjaival kibővülve (természetesen bárki, kortól függetlenül csatlakozhat a menethez) a város különböző, frekventált helyein egy bizonyos kilométertávon keresztül megteszi ezt az utat. Több éven keresztül fotóztam és filmeztem az eseményt és lótottam – futottam a gyaloglók körül, hogy majd tudósítsak az eseményről.
A műtét jól sikerült, az áldott kezű orvosoknak köszönhetően, máig sincs vele semmi gondom. Betartva az utasításokat, csak akkora terhet cipelek, amelyből nincsen probléma. Amire azonban nem számítottam és ebbe bizonyára belesegített a Hivatalsegédként végzett sok gyalogló melódia is, ma már a térdeim nem az igaziak és intenzívebb, vagy hosszabb gyaloglás nem tesz nekik jót, mert sajognak. Egy kissé mér a vállaim is kezdik követni, éppen ezért az a bizonyos régi tempó, ma már csak emlék. A Nyugdíjas Klubos gyaloglásokat sem vállalom jól felfogott érdekemben, hiszen az egészségem annál fontosabb. Van éppen elég mozogni való a Párommal Terikével együtt a kertünkben is ahhoz, hogy a mindennapi penzum azért meglegyen, nehogy elmacskásodjanak az ember tagjai.
Nosztalgiával gondolok a Zirci epizódra, mikor még nem bírtam a városnéző tempót, ma pedig már a tagjaiban érzem, mikor a boltba menve a kétkerekű kis bevásárlókocsit magam mögött húzva bizony jól esik a ráérős, a „nyugdíjba belefér” tempó. Valamikor, Áldott Emlékű Édesapám talán ötvenedik évében járva, ha emlegetett valamilyen fájós testrészt, magamban ezt mondtam:
-Öreg, biztosan azért fáj.
Ma már én jóval meghaladva az akkori korát Édesapámnak, hiába mutatják a mögöttem lévő évek, most sem érzem magamat öregnek, pedig bent vagyok már a hetvenötödikben. Tartom magamat ahhoz a klasszikus mondáshoz, hogy mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát még akkor is, ha már az erőnléte kicsit megkopott.
MÁR ÉN IS „VÁROSNÉZŐ” TEMPÓRA VÁLTOTTAM.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2022. 07. 08. Péntek Délelőtt 10:20
