BÁLINT BÁTYÁM, MILYEN SZÉP
EZ AZ ARANYLÓ BÚZATÁBLA…
Avagy, még én is élő tanúja voltam a paraszti világnak.
2023 – ban is elmondhatom, hogy évek óta visszatérően felkerül ide a Facebookra egy kitűnő tanulmány, amelyben részletesen le van írva, hogy a sokak által lenézett, kevés iskolázottsággal rendelkező parasztemberek milyen széleskörű ismeretekkel bíró „tudománnyal” rendelkeztek, amely felért sok egyetemi, főiskolai végzettséget felmutató, úgynevezett „szakember” tudásával.
Sok írásomban elmondtam már, hogy Szüleim egész életükben falun élő parasztemberek voltak és gyermek, ifjú, felnőtt koromban is velük éltem sokáig. Magam is megtapasztalhattam azt, hogy milyen sokat kellett dolgozniuk, ahhoz, hogy a család részére a mindennapi betevő falatra jusson és még tartalék is legyen. Készpénz kevés volt, de annyi mindig akadt, hogy amit nem tudtak megtermelni, azt a boltban meg lehessen venni.
Az is igaz, hogy idejüket és erejüket be tudták osztani, hiszen másnap ugyanúgy kellett kezdeni a munkát, mint előző nap, mert a ház körül télen nyáron volt teendő az állatokkal, a kertben és a földeken pedig szintén. Nem volt elég, hogy az 1950 – es években nyáron többedmagával korán felkelve nótaszóval a Zörög hegyen át elvonultak a Cuha völgyébe és 8 órán keresztül dolgoztak a kőbányában. Utána ugyanezen az útvonalon vissza a faluba Bakonyszentkirályra. Kis ebédszünet után az aktuális mezőgazdasági munka következett és este mikor az állatok etetése is megtörtént, vacsora és mint ahogyan szokták mondani, a „tikokkal együtt” lefeküdtek pihenni. Télen, mikor nem volt annyi munka, akkor meg több társával együtt még az erdőre is elmentek „ölfát” vágni. Este amíg nem volt villany, a petróleumlámpa is csak annyit égett, amennyi szükséges volt. ennek a paraszti világnak én még élő tanúja lehettem, ami a mai gyermekek és ifjú emberek számára szinte elképzelhetetlen, mert ma már faluhelyen sem ilyen az élet.
Nekünk gyermekeknek még megvolt az a mindennapi ismétlődő szokás is, hogy tanítási idő alatt Édesanyám felébresztett bennünket a bátyámmal egyetemben, (Gyula 4 évvel volt idősebb nálam) hogy időben felkelni, mosakodni, tiszta ruhába felöltözni, reggelizni és elindulni az iskolába.
Mire ez megtörtént, addigra a Szüleink már jóval korábban felkeltek és ellátták a háziállatok etetését is, mert az fontosabb volt mindennél. Főtt, vagy sült krumpli minden reggel volt, ami nemcsak a jószágok etetésének volt egyik alapvető tartozéka, hanem a mi reggelinknek is egyik fontos alkotórésze. Frissen fejt tej, amit én ugyan finnyás létemre nem szerettem úgy nyersen meginni, de felforralva, megcukrozva nagyon szerettem. Általában 2 tehenünk mindig volt, éppen ezért tejből még eladásra is került és sajt kivételével Édesanyám minden mást tudott belőle készíteni. Tyúkok, kacsák, libák is voltak állandóan és egy, vagy két disznó hizlalása is megtörtént év közben, hogy Karácsony előtt levágásra kerülhessenek.
Mivel akkor még hűtő nem volt, a friss húsokból csak pár napra elegendő mennyiséget tartottak, a többi, sonka, szalonna besózva füstölésre került tartósítás végett a kolbászokkal és préssajttal együtt.
A szárnyasjószágok is az étkezési szokások részét képezték és általában hétvégén Vasárnap, vagy ünnepnapokban készültek belőlük a finom húslevesek és pörköltek. Hétköznapokon pedig általában valamilyen főzelékfélék, bab, zöldbab, rántottleves, paradicsomleves vagy mártás, sóskamártás krumplis gombóccal és ehhez hasonlók kerültek terítékre. Édesanyám faluszerte ismerten jól főző, sütő asszony volt, éppen ezért sok lakodalomba is hívták szakácskodni, aminek az lett a következménye, hogy mi is gyakran voltunk hivatalosak az ilyen eseményekre.
Mi egy valamikori uradalmi épület, valamikor szeszgyár volt, ebben laktunk, mikor a Szüleim megvették és egy kicsit felújítva költöztünk át az én születésemkor 1948 – ban. Addig még Édesapámék Szülői házában laktak a testvérével Sanyi bátyámmal, családjával és Szüleikkel, Nagyszüleikkel együtt.
Elég nagy porta tartozott a házunkhoz, aminek volt egy elkerített kert része, ahol szinte mindent megtermeltünk a borsótól, sárgarépa, petrezselyem, vörös és fokhagyma, krumpli, zöldpaprika, paradicsom, kapor stb., úgyhogy megvolt a kellő alapanyag a főzéshez. Azonkívül még volt egy portán kívüli kis földrészünk is, ahol kukorica, tök és még ott is zöldségfélék kerültek termesztésre. Egyszóval megtermett szinte minden, ami az ellátásunkhoz kellett. Persze cukor, só és még más egyéb is a boltból került megvásárolva. Mivel volt gabonaföldünk is, a búzából finom liszt lett őröltetve Édesanyám szülőfalujában lévő Malomba, ahol a legfiatalabb testvére Imre bátyám volt a fő molnár és ez garancia volt a liszt minőségére.
1959 – ben nálunk is megalakult a TSZ (Termelőszövetkezet), aki esetleg nem ismerné ezt a fogalmat. A meglévő földjeinket nekünk is ugyanúgy be kellett adni a közösbe a többi parasztgazdával együtt. Igaz, hogy lehettet gazdálkodni egy keveset úgynevezett „háztájiba”, de a fő munkatevékenységet a TSZ földjein kellett végezni különféle beosztásokban.
14 éves koromban elkerültem Győrbe, ahol a 400 – as Iparitanuló Iskolában vasesztergályos szakképesítést szerezve még 1,5 évig ott dolgoztam a Szerszámgépipari Művek Győri Célgépgyárába, onnan vonultam be katonának 1966. 11. 24 – én. 2 év után leszereléskor pedig újra hazatértem Szülőfalumba és onnan jártam be Zircre dolgozni. Közben 1969 – ben megnősültem és még majdnem 12 évig a Szülői házban laktam a családommal, utána beköltöztünk Zircre. Ezeket azért tartottam szükségesnek elmondani, hogy akik nem ilyen környezetben születtek és éltek, azok is el tudják képzelni azt, hogy a paraszti világ milyen lehetett valamikor, aminek ma már az „írmagja” sem maradt abból, ami egykoron volt faluhelyen.
Az akkori paraszti világ ma már nem létezik, a Termelőszövetkezeteket is leépítették és ma már azok sem úgy működnek, mint egykor. Nem véletlen az sem, hogy Áldott Emlékű Édesapám egy gyönyörű írásában is előrevetítette a majdan bekövetkező falusi világot, amiért aggódott. Aki még nem ismeri, most ezt is felidézem:
SÍRNAK A RÉGI PORTÁK
Sírnak a régi paraszti porták,
A pajtákat, szekereket bontják.
Nem nyerít szép táltos az udvaron,
Nincs, ki örüljön szép magyar dalon.
Itt minden kő csak keseregni tud,
Merre visz az élet, merre az út…?
A föld hideg, a szívét elvonta,
Nem ébred többé paraszti csókra.
Elmennek a régi Föld – szeretők,
Fogy a számuk, telnek a temetők.
Ahol régen zsoltáros csend áradt,
Kósza vad zene repít ott szárnyat.
Tíz, húsz, ötven, vagy tán száz év múlva
Lesz itt paraszt ki örülni tudna
Mikor aranylik a búza – tábla,
Vagy érett gyümölcs roskad az ágra?
Utánunk nem jönnek a fiaink,
Megszakadtak itt már az útjaink.
Sírnak a régi paraszti porták,
Új törvények jöttek – és új formák.
Csákány villan rést vágnak a falon
És kész pusztaság lesz minden udvaron.
A parasztszív elnémul örökre…?
Csókkal ki hull majd a drága földre?
Nyugdíjas volt már Édesapám, de még dolgozott a TSZ – ben, mikor kinevezték brigádvezetőnek. Mivel még Szabadhegyi tüzérként kiválóan megtanult lovagolni, hogy ne kelljen gyalog járni a határt, kapott egy szép hátaslovat és azzal járta a környékét, felmérve a végzett munkálatokat. Egyik alkalommal, mielőtt elindult volna, megkérte egy ifjú mezőgazdász szakember, hogy gyalogosan nézzék meg az aranyló gabona mezőket a határban. Édesapámat mindig szavahihető embernek ismertem élete végéig, ezért nem kételkedem az elmondásában, ahogyan később a történteket elmesélte. Természetesen nem szó szerint idézve, a következő történt:
A fiatalember lelkesen áradozott arról a gabonatábláról, amely mellett elhaladtak mondván:
BÁLINT BÁTYÁM, MILYEN SZÉP EZ AZ ARANYLÓ BÚZATÁBLA.
Édesapám nem fölényeskedően, de halkan megjegyezte valahogyan ilyenképpen:
-Agronómus Úr, ez nem búzatábla, hanem rozs. –
Nem akart okosabb lenni a főiskolát, vagy egyetemet végzett szakembernél, de azért a hosszú évtizedes paraszti világban eltöltött időben megtanulta, beléje ívódott, hogy milyen gabonafélék léteznek.
Természetesen ezzel nem azt akartam mondani, hogy nem volt jó képzés az akkori magasabb iskolákban, de a gyakorlati oktatásban azért lehettek hiányosságok.
Végezetül megértheti a nyájas olvasó, hogy a történetemet miért kezdtem azzal, ami az elején olvasható. Ma már én is a 76. évemhez közelebb járva teljesen más régióban élek, mint ahol születtem, a vadregényes Bakony helyett, az Alföld Gyöngyszemében Gyulán. Tegnap volt 11 éve, hogy ideköltöztem, de az emlékeim mélyen belém ivódva, halálomig velem maradnak kitörölhetetlenül.
Békességben, Szerelemben élve telnek a napjaim, amik közé tartoznak az emlékeim felidézései akár versben, vagy mint ahogyan most is, prózában. Igyekszem őket úgy megírni, közzétenni, hogy abba senki ne tudjon belekötni, éppen ezért ahol konkrét nevek nélkül írok valakiről, azt azért teszem, mert véletlenül sem szeretnék senkit megsérteni akár életében, vagy ha már eltávozott a földi világból, akkor az emlékezetében.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2023. 12. 22. Péntek Délután 13:45
