„AZ A JÓ ALABÁRDOS, AKI OKFEJTÉSSEL ÉL.”
Amiről most megpróbálok egy kicsit elmélkedni, az nem minden esetben a fő címre való közvetlen utalást jelenti, hanem valamilyen módon kapcsolódik hozzá, vagy csak súrolja azt. Csapongó, nem összefüggő rövid történetek csupán, de talán mégis érdekesek lehetnek valaki számára.
Még szörnyű régen, (1966. 11. 24 – 1968. 12. 13)” megboldogult” sorkatonai szolgálatom során volt egy, ha jól emlékszem, Lázi Községből való kőműves foglalkozást folytató társam a Varga Józsi, aki ugyan nem paraszt emberke volt, de mégis rendelkezett azzal a tudással fiatalember részére, amit általában „józan paraszti észnek” szoktak titulálni. Mindezt mosolyogva, de mégis úgy tudta előadni, hogy a körülötte lévők dőltek a kacagástól, de inkább a röhögéstől. Egy kis ízelítő Józsi mondásaiból:
„Megáll az ész és visszaint!”
„Szomorú disznószar, de meg repedeztél!”
„Száselvtárs elflintult a kémény!” – mondta, miközben hátulról megveregette a tisztnek a vállát. Ezt az eseményt már egy önálló történetben is feldolgoztam, amely megtekinthető az alábbi linkre kattintva:
https://www.facebook.com/photo/?fbid=1504678086233496&set=a.191106870923964
Jövő hónapban, a régi Bakonyi mondást idézve, amely így szól, „ha a libák el nem tipornak”, betöltöm a 76. életévemet. Ez nem dicsekvés részemről, hanem csak egy valós állapot. Ez alatt olyan sokszor hallottam már azt, amikor valamit próbálnak hosszan mellébeszélve magyarázni, talán pontosabb a fogalmazás, megmagyarázni, belemagyarázni, mikor a feltett kérdésre válaszolva nem mondanak semmit, vagy ha mondanak, az bizony egy nagy semmi. Ilyenkor volt szokás erre reagálni azt, hogy:
„Nesze semmi fogd meg jól, el ne ereszd!”
Egyébként az egykori Kisgazdapárti Elnöknek, a néhai Torgyán Józsefnek volt a Parlamentben, vagy interjúk során olyan jó szokása, hogy bármit kérdeztek tőle, viszont mindenkor azt válaszolt hosszan, amit Ő akart. Így történik most is, jóval később a mostani Parlamenti ciklusban, amikor a bennfentesek még most is próbálják valamilyen ürüggyel menteni a Köztársaság nélküli Köztársasági Elnököt, a botrányos PEDOFIL SOMOGATÓ ügyben tett kegyelmi kérvény teljesítése után.
Azt gondolom, hogy nem vagyok egyedül azzal a régi klasszikus mondással sem, amely így szól:
„Úgy áll rajta, min tehénen a gatya!”
Ezt a nem éppen hízelgő kijelentést akkor szokták mondani, amikor az illető személyek nemtől függetlenül olyan ruházatban parádéznak, amely a nem éppen előnyös testi adottságaikat még jobban kiemelik és nem tiszteletre, hanem nevetésre ingerlik azokat, akik látják őket. A jelenlegi miniszterelnök pár évvel ezelőtt lezajlott katonai díszszemlén a véletlenül bekapcsolva maradt mikrofonba azt találta mondani, nem a közönségnek szánva, hogy nem akar pocakos tábornokokat látni. Pár év eltelte után lehet csodálkozni azon, hogy Döbrögihez hasonlítják és trottyos jelzővel illetik. Hölgyekről most nem szeretnék szólni, pedig erre is lehetne példákat mondani előnytelen ruházatok viselése miatt. Azon meg csodálkozom, hogy akik bizonyára jó pénzért felelnek az illusztris személyek megjelenéséért, miért nem szólnak ilyenkor, vagy éppenséggel nem merik elmondani a véleményüket. „Jól van az úgy”, ahogyan a klasszikus mondás is tartja?
Áldott Emlékű Apai Nagybátyám Nagy Gyula Bakonyszentkirályi református lelkésznek, akit sajnos korai halála miatt nem ismerhettem, (1943 – ban 33 évesen hunyt el, én pedig 1948 – ban születtem) Édesapám szerint, volt egy mondása:
„Félig művelt emberekkel nem érdemes vitatkozni.”
Természetesen ezt nem az iskolázottságra értette, hanem olyanokra, akik még ha tudják, hogy nincs igazuk, akkor is körömszakadtáig ragaszkodnak hozzá. Édesapámnak is csak 6. Elemi iskolai végzettsége volt, mégis jó tollú parasztköltő is lett belőle a paraszti mivolta és munkája mellett.
Egyébként a görcsösen ragaszkodó állásponthoz én is tudnák egy személyes példát felhozni, de mivel már ezt is egy önálló történetben megírtam, itt nem akarom felidézni a hosszúsága miatt. Aki kíváncsi rá, az alábbi linkre kattintva elolvashatja:
Természetesen tapintatból az illető nevét most sem és az írásomban sem említettem, csak a név betűivel, ezért maradjon csak az emlékezésem szintjén.
„Úgy ül, a motoron, mint majom a köszörűkövön.”
Ez is egy olyan, már szakállasnak mondott, szinte szállóigévé nemesült mondás, éppen ezért nem megbántva senkit sem, a következő alkalmakkal szokták mondogatni még ma is. Kerékpáron, motorkerékpáron és még a régi, nem zárt fülkés traktoron ülő vezetőkre is szokták mondani, akiknek a testtartása nem éppen ideális, mert valamilyen görnyedt alakkal, mereven kapaszkodva a kormányba, haladnak a kitűzött céljaik felé. Nem olyan katonásan, „húzd ki magadat pajtás” módon, éppen ezért, ha én is néha látok ilyen közlekedő emberkét, mindjárt eszembe jut ez a mondás.
„Ne lássam a saját zongorámat, ha nem így történt.”
Igaz, hogy ezt a mondást egy alkalommal hallottam csak az életem során, azt is több évtizeddel ezelőtt, még ifjú koromban. Tapintatból még csak névbetűivel sem említem, mert már nincs az élők sorában. Az illető nagyon szeretett mesélni mindenféle történeteket, amik állítólag vele fordultak elő és a nyomaték kedvéért mindig elismételte a már említett saját zongorás dolgot. Persze aki közelről ismerte az tudta, hogy nincsen zongorája és nem is játszik semmilyen hangszeren, de azért a meséje igaz volta éppen ebből adódóan megkérdőjelezhető volt annak idején.
„Sok maflák, valamint, láttam fiam tanultál, a könyvet is olvastad, stabil kettes.”
Több írásomban már szóltam arról, hogy 1962 – 66 között Győrben éltem. A 400 – as számú Iparitanuló Intézetben szereztem vasesztergályos képesítést, majd tényleges katonai szolgálatra való bevonulásomig a Szerszámgépipari Művek Győri Célgépgyárában dolgoztam. A rövid történetem éppen még a sulis időszak alatt „játszódik”. Volt olyan két tantárgy, amit én sem nagyon szerettem, mégpedig az egyik a szakismeret, ezen belül kiemelten a számítások, hiszen akkor még viszonylag gyerekcipőben járt nálunk az automata forgácsológép, mint ilyen, amit az egyik szakoktatónk csak így nevezett: „Ótomatta esztergapad”. A gépeken ugyan már külső karokkal lehetett a fogaskerék csatlakozásokat elvégezni a különféle sebességek beállításához, de elméleti szakmai fogaskerék számítást kötelező volt tanulni az órákon. A szakismeret tanárunk mikor már igen kikészült az osztály nem éppen pozitív hozzáállása miatt az éppen aktuális témával kapcsolatban, tömören és velősen csak ennyit mondott: „Sok maflák!”
Az anyagismeret sem volt éppen legtöbbünknek a kedvence. A tanár úr olyan igazi, könyvből oktató ember volt, aki talán, mint azok a papok, akik szinte kívülről fújják a Bibliát, Ő meg a tankönyvet tudta hasonlóképpen fejből. Az idők során kitapasztaltuk, ha a tananyag, amiből várható volt a felelés, egyes részeit bemagoltuk, ennek hallatán felcsillant a szeme és a következőket mondta, amire ennyi idő után is kristálytisztán emlékszem:
„Látom fiam tanultál, a könyvet is olvastad, stabil kettes.”
Ami azt jelentette, hogy megúsztuk a dolgot, mert, ha már belekérdezett, az siralmasra sikeredett néhanapján, de karó nem lett beírva. Persze azért voltak köztünk is jobb tanulók, akik stabil hármast, vagy négyest is kaptak, de stabil ötösre nem emlékszem.
„Az a fasza gyerek, aki a vállam veregeti.”
Érdekes dolog ez is, mert hasonlatos a fentebb már említett, „Félig művelt emberekkel nem érdemes vitatkozni.” – című fejezethez.
Valóban találkoztam én is több alkalommal az életem során, aki mindenben okosabbnak hitte magát, mert csak az a jó és szép, amit tud, másnak nem lehet igaza semmiben sem és szinte láttam azt, hogy ha nem is a valóságban, de képletesen veregeti a saját vállait mindkét kezével Az ilyen emberekkel régebben, de ma sem lehet mit kezdeni. Igazából ez napjainkban még jobban kiéleződött a politikában, mikor a regnáló hatalom azt hiszi, hogy nála van a bölcsek köve, az ellenzék pedig csak egy nagy nulla és ez sajnálatos.
„Én csak azt hiszem el, amit látok.”
Idézek egy régebben megírt történetemből, ami szorosan kapcsolódik ehhez a témához:
„…Emlékszem valamikor, sok – sok évvel, ezelőtt az űrutazások kezdetén jártunk, amikor Gagarin elsőként repülte körül a Földet a korabeli tudósítások szerint. (1961. április 12-én Jurij Gagarin az első emberként repült az űrbe egy Vosztok 3KA–2 (Vosztok - 1) fedélzetén. Az egész repülés 108 percig tartott, eközben egyszer megkerülte a Földet.) Magam fiatal gyerek lévén (13 éves voltam akkor) fogékony voltam minden technikai újdonságra és szerettem olvasni azokat a fantasztikus történeteket, amelyek ezt az időszakot vetítették előre, mikor még az akkori technika szintjén ez nem volt megvalósítható.
Természetesen ezen attól kezdve a mai napig is vitatkoznak, hogy vajon úgy és akkor volt az a bizonyos űrrepülés, vagy pedig csak akkor kürtölték világgá, mert az amerikaiak is hasonló dologra készültek. Én természetesen tiszteletben tartom a hivatalos álláspontot és ebbe nem avatkozom bele, de azt tudom, hogy a mi kis falunkban Bakonyszentkirályon is sokan és sokat vitatkoztak ezen, főleg kocsmai környezetben. Apai Nagybátyám (Sanyi bátyám) aki Édesapám fiatalabbik bátyja volt (hárman voltak testvérek. Gyula volt a legidősebb, aki református lelkész volt, csak sajnos fiatalon, 1943 – ban 33 évesen tüdővérzésben meghalt.) szintén „belekeveredett” egy ilyen vitába, de Ő nem a kocsmában, hanem egy utcai beszélgetésben. Az esetet tőle hallottam később, már felnőttfejjel. Vitapartnere bőszen tagadta az űrutazást és a következő szavakkal ecsetelve ezt mondta: „Én csak azt hiszem el, amit látok, ezt biztosan nem!”
Sanyi bátyám okos, olvasott ember volt és az elemi iskolai tanulmányait is kitűnővel végezve így kérdezett vissza: „Idefigyelj Komám! Van neked eszed?”
A megszólított azonnal válaszolt is vissza: „Persze hogy van! Miért ne lenne?”
Nagybátyám hamiskásan kérdezett vissza: „Láttad valamikor?” – Erre persze a vitapartnere nem tudott válaszolni, mert ezzel saját magát hazudtolta volna meg az eset kapcsán…”
„Mikor az orvosi asszisztens okosabb akar lenni a doktornál.”
Mikor erről a témáról szeretnék röviden szólni, eszembe jut a Dr. Bubós, Romhányi vers kezdő két sora:
„Kígyónak lábsó, madaraknak fogsor,
Diktál a beteg, írja a doktor…”
Természetesen nem a beteg diktál, hanem az asszisztens próbálkozik az igaz történetemben. Megint csak egy régebbi írásomból idézek, amely éppen illik a jelzett témához:
„…Városi ember számára talán ismeretlen ez a fogalom, de a falun élők, ha ma már ritkábban is emlegetik, valamikor a mindennapjaik részeként ismerték. Szülőfalum három község bizonyos szintű központjaként volt, és van még ma is. A történetem időpontjában csak Bakonyszentkirályon volt körzeti orvos, Cseszneken és Bakonyoszlopon pedig nem. Réges – régen, még a két Világégés közötti időszakban egy fiatal fogorvos érkezett a faluba. Az idők során azt lehet mondani, hogy önképzés, tapasztalatszerzés közben kiváló általános orvossá vált, akit kivétel nélkül mindenki szeretett. Ezt a jóságos Doktor bácsit, (az én gyermekkoromban már a szememben sem volt fiatal) Hudák Józsefnek hívták.
Az orvosi rendelő nem messze volt a falu központjától, ezért mindenki számára megfelelő közelségben akkor, ha valami probléma adódott. Nála nem volt munkaidő, az éjszaka kellős közepén is bátran be lehetett hozzá kopogtatni. Fogta a kopott kis orvosi táskáját és már ment is, bárhova hívták. Akkor még nem voltak orvos írnokok és mindenféle szakmailag kiképzett segéderők a doktorok mellett. Hudák doktor Úrnak is a felesége volt az írnoka, segédápolója, mikor mire volt szüksége. Volt, amikor bele is szólt férje munkájába, aki legtöbbször szótlanul eltűrte, de amikor nem tetszett neki a szakmailag vitatható jó tanács, szigorúan összevont szemöldökkel hosszan ránézett mintha azt akarná mondani: Ugyan, kedves feleségem, inkább hallgass, de ne mondj olyat, amihez nem értesz!
Emlékszem, egyszer a Nagybátyámék házépítésénél véletlenül egy kőtömb alatt maradt az egyik hüvelykujjam, aminek következménye egy szép lila véraláfutás lett. Fájt nagyon, ezért nem tudtam vele fogni, elmentem a rendelőbe. Körbe nézegette, majd eldöntötte, hogy ezt bizony meg kell fúrni. Mint ahogyan már az elején mondottam, eredetileg fogorvos lévén, rendelkezett az ehhez szükséges eszközökkel is. Elő a fúrót, ujjamat az asztalra, szemüveg doktor úr szemén és a fúrót nekifeszítette a sérült körmömnek. Egy darabig nem is volt baj, de mikor egy erőteljesebb nyomásnál az elevenbe ugrott a hegye, kezemet elrántva feljajdultam. Lenke Nagyságos Asszony (Így illett Őt szólítani) hangosan rám szólt:
-Ne jajgasson! Ne rángassa a kezét! - Érdekes volt a beszédmodora, mert az e betűt kicsit megnyújtotta és nagyon egyedi kifejezést adott a beszédének. Nem írom ide, hogy mit gondoltam akkor, csak kicsit megszelídítve. (Ha a Te ujjadat fúrta volna át a férjed, akkor Te is ugyanúgy üvöltöttél volna, mint én) Nem mondtam semmit, inkább megtartottam magamnak a véleményemet. Hudák doktor kinyomkodta a köröm alól a besűrűsödött vért és lefertőtlenítve, bekötözve utamra bocsátott…”
„Az a jó alabárdos, aki okfejtéssel él.”
Végül, a záró, címadó történetemmel a legendás színészre, Kibédi Ervinre emlékezem, aki nagyon sok színház és filmbéli élményt szerzett nekünk a pályafutása során. Régen, mondhatni a magyar televíziózás hőskorában rendszeresek voltak a színházi közvetítések, amik ma már szinte a nullára estek vissza. Egy jó ideje próbálok információt szerezni, hogy mi lehetett annak a darabnak a címe, amiben Kibédi Ervin is olyan briliáns alakítást nyújtott, amit máig nem tudok elfelejteni. Mondhatnám, kicsit visszaemlékezve, egy középkori bűnügyi történet talán, ahol egy gyilkossági nyomozás történik. Kibédi egy alabárdost alakít, aki időközönként a fegyver nyelét a padlóhoz ütve jó hangosan, az ő sajátos modorában fennhangon azt mondja, hogy:
„Az a jó alabárdos, aki okfejtéssel él!”
A történet részleteire, engedtessék meg, hogy már ne térjek ki, mert olyan régen történt a színházi közvetítés, hogy már nem emlékszem vissza.
Ezekkel a kis epizódokkal most azért rukkoltam elő egy csokorba szedve, melyek egy kis humorral is át vannak itatva és ténylegesen mindegyik önálló témát ölel fel, de mégis valahol kapcsolódnak egymáshoz. Ilyent még eddíg nem csináltam, de azért bízom benne, hogy akik szokták olvasni a rövid prózáimat, azok most egy kicsit hosszabb időt is rászánnak majd az olvasásra.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2024. 02. 20. Kedd Délelőtt 11:15
