A népuralom fogalmát előbb az értelmezése szerint tekintsük át, majd nézzük meg annak gyakorlatát.
A Magyar Katolikus Lexikon szerint:
A demokrácia szó, a görög démosz, „nép” és krateia, „uralom” szavakból áll. Jelentése: népuralom.
Olyan államforma, amelyben a jogrendet az összlakosság teremti meg, vagy közvetve, képviselők választásával, vagy közvetlenül, népszavazás útján.
Arisztotelész szerint a demokrácia elfajulása a zűrzavar, az ellentéte pedig a zsarnokság.
Az utolsó évszázad történetében, a magukat demokratikusnak nevező államok a következők voltak:
- a piacgazdaságú liberális demokráciák;
- a tervgazdaságú szocialista (népi) demokráciák;
- a vegyesgazdaságú „második világ” államai túlnyomórészt pártállamok voltak, ahol a kommunista pártszerveké volt az irányító szerep az állami és társadalmi életet irányító területeken;
- a „harmadik világban” is sokszor csak álarc, valójában technokrata vagy katonai uralmakról van szó.
A piacgazdaságú demokrácia igyekszik magába ölelni a jogállamiság és a polgári liberalizmus eredményeit. Ennek jellemzői:
- a pártok sokfélesége, melynek intézményes megnyilvánulása a többpártrendszerű országgyűlési választás;
- az egyén védelme, melyet a személy alapjogai biztosítanak (a magántulajdon, az önállóság és a magángazdálkodás is).
Az ókorban a demokrácia a görög városállamokban valósult meg. Valójában csak egy szűk réteg jogegyenlősége volt, a demokrácia arisztokratikus elemekkel keveredett, amit aztán a római birodalom is átvett.
A középkorra ugyan az egyeduralom (monarchia) a jellemző, de a skolasztika a hatalom gyakorlásához megköveteli a consensus populit, a nép „egyetértésé”-t, s hangoztatja, hogy a mindenkit érintő ügyekben választásra van szükség. Később ez az elv lett az abszolutizmus elleni küzdelem gyökere.
Az újkor a feudális képviseleti rendszert választásra épülő parlamenti rendszerré alakította át. A demokrácia - paradox módon - először monarchikus államformával párosult, ahol vallották ugyan, hogy a népszuverenitás értelmében „minden hatalom a népé”, viszont ezt a hatalmat a vezetők (esetleg épp az uralkodók) testesítették meg. A polgári forradalmak nyomán a képviseleti demokrácia helyét a demokratikus parlament célkitűzése veszi át; századunkban megjelent a pártdemokrácia gondolata is. Az egyeduralmi rendszerek többpárt- és parlamentellenességét a második világháború utáni demokráciák az ember személyi jogainak hangsúlyozásával kívánták ellensúlyozni. A modern demokrácia a szabadság és egyenlőség állama. A legutóbbi 200 év történetét úgy tekinthetjük, mint a szabadság és egyenlőség keveredési arányának történetét. Az 1945 utáni piacgazdaságú demokráciákban az emberi személyiség szabadságjoga állt előtérben, a közelmúltban viszont a polgári, jogi és szociális egyenlőség a politikai célkitűzés.
Napjainkban a demokrácia fajtái:
- a parlamenti demokrácia a nemzet képviselet elvére épül; a polgárok által választott országgyűlés a nemzetet képviseli. Jellemzője a vita, a nyilvánosság, a többségi elv, a nemzeti egység hangsúlyozása az egyén és a kisebb csoportok (pártok, szövetségek) rovására;
- a pártdemokráciában nem a képviselő, hanem a párt a mandátum birtokosa és ennek az úgynevezett népképviseleti rendszernek a haszonélvezője. Ez a demokrácia nem az eszményesített nemzetet, hanem a cselekvő állampolgárokból álló népet állítja középpontba, ugyanakkor nemcsak a közjót, hanem az egyes emberek és csoportok érdekeit is igyekszik szolgálni a pártok és szervezetek tevékenysége révén;
- a tanácsi demokráciában vagy tanácsrendszerben a „választott” tanácsi testületek „népképviselet”-éhez a legutóbbi időkig egypártrendszerű irányítás társult a tervgazdálkodású országokban;
- az elnöki demokráciában a kormány független a parlamenttől, a kormányfő az államfővel azonos, akinek nincs szüksége parlamenti többségre;
- a direktoriális demokráciában a direktórium mint társas szervezet alkotja a kormányt, mintegy közös államfőt testesít meg, az elnök személye időszakonként változik, a kormány a parlament függvénye.
E formák mindegyikében napirenden van a többség és kisebbség viszonya.
Sokak szerint a demokrácia a kölcsönös engedmények főiskolája, éppen ezért a demokratikus kultúra mindig helyet hagy az ellenzéknek, az ellenvéleménynek, a politikát a megegyezés tudományának tekinti.
A demokrácia középpontja a cselekvő állampolgár, ezért a politikai képzésnek helyet kell kapnia az oktatás minden szintjén.
