(az előző részlet folytatása)

A Szent Korona tana hosszú közjogi küzdelmek eredményeképpen alakul ki. E küzdelem legnyilvánvalóbb célja az alkotmányos királyság kialakulása feltéte-leinek a megteremtése.

1222-ben megszületik a magyar közjogfejlődés kezdeti szakaszának legfontosabb oklevele, az Aranybulla.

Az Aranybulla kérdésköréből mi most annak a hangsúlyozását tartjuk legfontosabbnak, hogy a XXXI. cikkely nemcsak az ellenállási jogot mondja ki, hanem kifejez valami mást is, mégpedig azt, hogy a király és az állam, a király személye és az állam személyisége, azaz a király és a korona már nem azonosak: már elválasztandók egymástól.

Megkérdőjelezhetetlen már e korban, hogy a Szent Korona iránti hűség arra is kötelezi a nemességet, hogy foglaljon állást akár a törvénysértő király ellen is. A királyi felségjogoknak és a Szent Korona jogainak az elválasztása tehát abban is kifejezésre jut, hogy ellenállni és ellentmondani a királynak akkor lehet, ha az méltatlanná válik a Szent Koronához - megszegvén fogadalmait. (Ez az Aranybulla XXXI. cikkelye 2. §-ából is értelemszerűen következik.)

A II. Endre századában ugyan nem alakul még ki a Szent Korona-tan, de az Aranybulla évétől kezdve mintha már éppen az lett volna a közjogi küzdelmek elsődleges célja, hogy kialakulhasson.

Az Aranybullától - a közjogfejlődés korszakait bemutatván - el kell jutnunk ahhoz az időszakhoz, amelyben a Szent Korona válik a szakrális király jogutódjává.

Mikor válik azzá?

Az Anjou-korszak utáni királyválasztáskor (1387) az országgyűlés tagjai feltételeket szabnak a királynak, s ezt mintha már a Szent Korona közjogi tanának azon tétele alapján tennék, hogy a király személye és a közhatalom egymástól elválaszthatók. De mivel a közhatalomban már a rendek is részesülnek, kezdik felfogni, érteni, hogy a Szent Koronához nekik, a rendeknek éppen azért van közük, mert a Szent Korona jogalany, tulajdonképpen Ő a magyar államhatalom legmagasabb rangú alanya. Rövidesen pedig olyan különleges helyzet alakul ki, amelyben Magyarország főemberei a hatalmat a király nélkül, de a Szent Korona nevében gyakorolják.

A királyt, Luxemburgi Zsigmondot mint esküszegőt a magyar rendek letartóztatják - és a Szent Korona már ekkor alanyává válik egy időre az államhatalomnak. S ha a Szent Korona az államhatalom egyedüli alanya, az országos tanács jogszerűnek tartja, hogy a kiállítandó okleveleken a Szent Korona pecsétje szerepeljen. Ugyanekkor az esztergomi érsek felveszi a Szent Korona kancellárjának címét.

Az ország rendjeinek képviselői tehát a Szent Korona nevében kormányoznak.

Amikor néhány hónap múlva Zsigmond király kiszabadul, akkor tennészetesen újra gyakorolhatja a királyi hatalmat.

Láthattuk, hogy Zsigmond egyébként már egy korábbi adománylevelében elismeri, hogy a Szent Korona a közjogban a király fölöttese.

A Szent Korona-eszme hatékonysága, közjogfejlődést meghatározó ereje 1440-ben megerősödik. Annak ellenére erősödik meg, hogy a Szent Koronát ekkor csempészik külföldre.

Mi is történt ekkor, 1440-ben? A magyar rendek királyt választanak, I. Ulászlót, és nem áll rendelkezésükre a Szent Korona, aki által a királyi jogokat átruházhatnák a királyra, „az alkalmas királyra”, ahogyan Ulászlót az 1440. évi országgyűlés határozatai alapján megfogalmazott ünnepélyes okiratban nevezik.

Ez az oklevél, melyben a rendek megmagyarázzák, miért kénytelenek Ulászlót a Szent István fejereklyetartójáról levett pótkoronával megkoronázni, árnyaltan, hitelesen fejezi ki azt a Szent Korona-eszmét, amely már közjogi tanná való válása utolsó előtti pillanatában van.

Mit is fejtenek ki ebben a rendek? Amikor azt kell megmagyarázniuk, hogy a Szent Korona-eszme szellemében a Szent Koronával való koronázásról le kell mondaniuk, akkor a Szent Koronát mint legszeretettebb, legféltettebb, legerősebb, sőt misztériumának tulajdoníthatóan legféltebb felfoghatatlan és megnevezhetetlen valamit vagy valakit: mint Legnagyobbat és Mindenekfelettit a legmélyebb alázattal és tisztelettel meg is tagadják, mondván, hogy „ha azt visszaszerezni nem lehet, minden hatás híján legyen és minden jelképisége, misztériuma és ereje erre az új koronára értessék...” És ezek után kifejtik azt a királyi jogkört is, amely már összhangban van a korabeli magyar korona-eszmével, azaz úgy fejtik ki, mintha az már egy érvényben lévő Szent Korona-tan része volna.

A Szent Korona-tagságot pedig már szintén úgy írják körül, mintha már közjogi fogalommá vált volna, egyik tartóoszlopa lenne már az alkotmányos monarchiának.

A Mátyás király korában visszafordíthatatlanná vált a folyamat, amely során a Szent Korona-eszme kötelező erejű közjogi tanná alakult át. Mintha Mátyás számára nagyon fontos lett volna, hogy méltatlan utódai vagy bárki a jövendő méltatlan tisztségviselői közül ne tudjanak visszaélni a hatalmukkal: ezért a Szent Koronát, mint jogi személyt a hatalom teljessége illesse, tagjainak egyike sem - se a király, se nemzet, és senki se a nemzet képviseletében -, bizony egyikük se törhessen a Szent Korona egész hatalmára, azaz teljhatalomra.

(Nem véletlen, hogy a hatalomnak a király és a nemzet között való megosztására hivatkoztak legtöbbször a Mátyás utáni évszázadok országgyűlésein. Azt vegyük itt figyelembe, hogy nyilván nem a hatalommegosztás modern elvéről van szó, hanem arról, hogy a hatalomból miképpen részesedik a király és a nemzet; arról a hatalommegosztásról, amely nélkül a Szent Korona közjogi tana nem válhatott volna kötelező erejűvé.)

A hatalommegosztás véglegessé válásáért mit tesz Mátyás?

Mire készteti - nemcsak eréllyel, de ügyes diplomáciával is -, mire veszi rá az országgyűlést? Elsősorban olyan törvények megalkotására, amelyek mindennél fontosabbá, nélkülözhetetlenné teszik az országgyűlés és a vármegyei közgyűlés intézményét. Az 1486. évi dekrétum 60. törvénycikke a legjelentősebb e vonatkozásban. E törvénycikk mondja ki, hogy a vármegye főispánja többé nem választhat ki bárkit alispánnak, hanem csak az illető vármegyéből valamely jeles férfiút, de aki - s ennek lesz beláthatatlan következménye - nem a király előtt tesz esküt, mint a főispán, hanem a vármegye közgyűlése előtt.

Ezzel kezdődik el az a folyamat, melynek során kiteljesedik a vármegyei önkormányzat. Meghatározhatta volna a Szent Korona a magyar politikai életet a vármegyei önkormányzat nélkül a Mátyás utáni nehéz évszázadokban? Bizonnyal nem.

Vegyük itt tekintetbe a következőket is: a törvényhozó hatalmat az országgyűléssel, de a végrehajtó hatalmat hosszú ideig az autonóm vármegyével osztotta meg a király, a vármegyével, amelynek intézményeit csak a megyei közgyűlés felügyelhette. 

(A régi korokban - egészen 1848-ig - a végrehajtó hatalmat csak a vármegyék ellenőrizhették, de hatékonyan ellenőrizték. A végrehajtó hatalom megosztottsága legérdekesebb kérdésének éppen azt tartjuk, hogy a vármegye legnagyobb hatáskörrel bíró tisztségviselője, a választott alispán „alkotmánybírói” hatáskört is ellátott, azaz eldönthette a királyi rendeletről, hogy összhangban áll-e az országgyűlésen hozott törvénnyel.) 

Előbbiek miatt tartja nagyon fontosnak Mátyás, hogy a vármegye életében a köznemességnek meghatározó szerepe legyen. De nemcsak a vármegye életében, hanem az országgyűlés munkájában is.

Mátyás király szerepe a törvényhozásban éppen azért példátlan, mert felfoghatatlan céltudatossággal küzdött a királyi hatalom gyöngítéséért. Azaz a Szent Korona hatalmának az erősítéséért.