(az előző részlet folytatása)
Hogy a Szent Korona-tant Werbőczy István törvénycikkekbe foglalja (Tripartitum-Hármaskönyv), annak a jelentőségét természetesen nem óhajtjuk kisebbíteni.
Csakhogy mi Werbőczyt szeretnénk annak tekinteni, ami volt: zseniális jogásznak, közjogásznak, jogtörténésznek, politikusnak - de nem jogalkotónak.
Ha a hiteles Werbőczyt óhajtjuk megismerni, akkor abból kell kiindulnunk, hogy Werbőczy Hármaskönyvét nem nehéz kikövetkeztetni korának, illetve az előző korok közjogi küzdelmeiből. Ami azt is jelenti, hogy e közjogi küzdelmek Werbőczyt mint közjogtörténészt, mint közjogászt igazolják, s nem mint jogalkotót. Ami persze még azt is jelenti, hogy Werbőczy mint politikus méltó képviselője volt a korabeli köznemességnek, a korabeli közjognak leghivatottabb magyarázója volt, és mint közjogtörténész is felülmúlhatatlan volt (...)
(...) Werbőczyt szakirodalmunk egy része szívesen ruházza fel emberfölötti hatalommal, feltételezvén, hogy nem jogot magyarázott, nem törvényeket gyűjtött egybe, hanem jogot alkotott. (...)
Bemutattuk fentebb azokat a dekrétumokat, amelyek igazolják: a Werbőczy előtti korszakokban erősödik megtörethetetlenné a magyar közjog. Ami azt is jelenti, hogy a Werbőczynek tulajdonított „eszméknek, tanításoknak” s az általa teremtettnek hitt Szent Korona-tannak már meghatározó szerepe volt jóval az ő fellépése előtt is.
Mielőtt tovább mennénk, hívjuk fel azért még egyszer a figyelmet arra, hogy amikor azt mondjuk, hogy a Habsburg-korban a magyar közjog menti meg a magyar államot, nem a Tripartitumra gondolunk elsősorban, hanem az 1526 előtti és utáni évszázadok dekrétumaira. Vegyük itt tekintetbe azokat a Habsburg-kori dekrétumokat, amelyekből kikövetkeztethetjük, miképpen győzedelmeskedtek a Habsburg-korban a magyar rendek a magyar alkotmány, az önálló magyar államiság, az ország területi integritása, a törvényhozó hatalom megosztottsága, a vármegyei önkormányzat megőrzéséért vívott harcukban.
Kezdjük az 1527. évivel, amely olyan eskü letételére kötelezte a Habsburg-házi magyar királyt, amelyben benne van a leglényegesebb: az alkotmányt, a törvényeket (a törvényhozó hatalom megosztottságát, a vármegyei önkormányzat intézményei fennmaradását, életképességét biztosítókat stb.) a királynak meg kell tartania, azokat nem módosíthatja a magyar rendek beleegyezése nélkül, az ország területi épségét biztosítania kell, területéből semmit hozzá nem csatolhat birodalma más országai területéhez, a magyar államiság megtartó intézményeit nem sorvaszthatja, hanem csak erősítheti.
S az I. Ferdinánd kora országgyűléseinek határozatai már bizonyítják, hogy ami az esküben benne van, azt komolyan is veszik.
Kiderül a közjogi küzdelmek egész forrásanyagából, hogy abban, ami az első Habsburg-királyok idején történik, nincs semmi rögtönzésszerű. A vármegyei önkormányzat tovább erősödik a Habsburg-korban.
Az 1542: 17. törvénycikk általános önadóztatási jogot biztosít a vármegyének.
Az 1543: 10. tc. továbbfejleszti az adóztatási jogot, rendkívüli lehetőségeket biztosítva a vármegyének: saját csapatokat tarthat fenn és házi pénztárat létesíthet.
Fentebb már utaltunk rá, hogy a vármegyei önkormányzatok különösen azóta képesek hatékony ellenállásra a központosító törekvésekkel szemben, amióta nem a király által kinevezett főispán áll a megyei önkormányzat élén, hanem a megyei közgyűlés választotta alispán. Láthattuk, hogy az 1504:2. tc. már elrendeli, hogy a főispánnak a vármegyei nemesek közül, mégpedig a megyei közgyűlés akaratával és hozzájárulásával kell kineveznie.
Az 1548:70. törvénycikkely a megyei önkormányzat teljessé válik, mert ez kimondja, hogy az alispánt a vármegyei nemesség szabadon választja, a főispánnak pedig csak a megerősítési jog marad meg: „Az alispánokat ne az ispán egyedül nevezze ki, hanem az ország decretumai értelmében az egész vármegye megegyezésével kell megválasztani.”
A vármegyei önkormányzatot sérthetetlenné erősítő Habsburg-kor eleji törvénycikkek mellett idézhetjük a törvényhozó hatalom megosztott voltát megerősítőket is, azokat, amelyek a II. Ulászló dekrétumai törvénycikkeinél határozottabban és pontosabban mondják ki, hogy a törvényhozó hatalom a királyt és a rendeket (a politikai nemzetet) illeti. Ilyen az 1635: 18. törvénycikk, mely külön megerősíti a Werbőczy Hármaskönyvének a törvényhozó hatalomról szóló részét.
Ez utóbbi törvénycikk megalkotása körülményeihez fűzzünk hozzá még annyit, hogy a magyar rendi társadalom kialakulása kérdésköréből a legfontosabbnak éppen azt tarthatjuk, hogy amikor a magyar rendek Mohács után megválasztják az első olyan Habsburg-házi királyt, akit nem lehet rávenni, hogy a magyar királyság területén lakjék, mert egy személyben a Német-római Birodalom császára is, a magyar királyságban törvényt a király már csak az országgyűléssel együtt alkothat. A magyar államiság fennmaradásának - a vármegyei önkormányzat intézményei mellett - az időponttól kezdve ez a legfőbb biztosítéka. Mindezen, az alkotmányt tovább erősítő törvényeket a magyar országgyűlésnek aligha sikerült volna meghoznia, illetve a királlyal szentesíttetnie, ha a magyar közjog nem hosszan tartó, kemény közjogi küzdelmekben alakult volna ki, illetve szilárdult volna meg, hanem éppen legfontosabb részeit, mint amilyen a Szent Korona-tan vagy a törvényhozó és végrehajtó hatalomnak a király és a rendek között való megosztottsága, Werbőczy találta volna ki.
