A magyar népi csillagnevek kutatása elsősorban nyelvészeti és néprajzi oldalról közelíthető meg. A kutatások kezdetei a XIX. századra tehetők. Legfőbb művelői között alapozó és úttörő munkát végzett Ipolyi Arnold (1823-1886), aki az 1854-ben megjelent Magyar Mythológia című munkájában többszáz magyar népi csillagnevet sorol fel. Ipolyi Arnold püspök főként művészeti és művelődéstörténeti kérdésekkel foglalkozott. Ennek kapcsán jutott el a népi csillagnevek gyűjtéséhez és rendszerezéséhez. Munkája során elsősorban Lugossy József 1855-ben megjelent Ősmagyar csillagismereti közlemény című művére támaszkodott. Ez a munka sajnos nyomtatásban nem látott napvilágot, és Ipolyi Arnold is csak a szívességből átadott kéziratból idézte munkájában. Szerencsére, mert Lugossy József írása elveszett, és így egyedül Ipolyi Arnold műve alapján ismerhettük meg annak legalább egy részét. Ipolyi mintegy 300 Lugossy által gyűjtött és részben azonosított csillagnevet sorol fel. (Ezt a listát találjuk a Távcső Világa első kiadásában is.)
Sokat lendítettek a népi csillagnevek gyűjtésén a nyelvészeti és néprajzi kutatások is. A Magyar Nyelvőr régi számai gyakran közöltek népi csillagneveket. E tekintetben kiemelkedő helyet foglal el a XXX. kötet, amelyben 18 helység és 10 terület vonatkozásában rendszerezték az összegyűjtött csillag- és csillagképneveket. Ez a cikkgyűjtemény az 1901-ben folytatott társadalmi segítséget is igénybe vevő gyűjtés eredményeinek összefoglalása volt.
Kiterjedt gyűjtőmunkát folytatott a múlt század utolsó évtizedében Kálmány Lajos, aki főként Szeged vidékéről gyűjtött népi csillagneveket és csillagnevekhez fűződő ősmagyar mondákat. Fő érdeme, hogy Lugossy után először közli az egyes csillagok és csillagképek azonosításait is, jóllehet ezek meglehetősen bizonytalanok. Különböző a tárgykörrel kapcsolatos írásokat és tanulmányokat közölt még Lázár István (1896), Gönczi Ferenc (1914), Toroczkai Wigand Ede (1915), valamint Jankó János (1883). A felsorolt szerzők részben néprajzi, részben nyelvészeti kutatásaikkal kapcsolatban jutottak el a népi csillagnevek gyűjtéséhez és elemzéséhez.
Kiemelkedő munkát végzett az 1946-ban elhunyt nagy népmeseszakértő, dr. Berze Nagy János, akinek Égigérő Fa című magyar mitológiai munkájában számos népi csillagnevet és ősmagyar mondát találunk.
Napjainkban a Pécsi Janus Pannonius Múzeum kutatójának, dr. Mándoki Lászlónak a munkássága szinte egyedüli útjelző a témakörben. Főbb munkái az 1958-ban megjelent: Az Orion csillagkép a magyarságnál, az 1962-ben megjelent: Szalmásút, valamint az 1965-ben megjelent: Herman Ottó Csillagnév-gyűjtései című tanulmányok. (Itt említjük meg, hogy dr. Mándoki László a jelen tanulmány alapján és ezzel azonos címmel az Uránia Csillagvizsgálóban 1972. december 14-én tartott előadáson is jelen volt, és számos érdekes, összehasonlító nyelvészeti adattal egészítette ki az előadást.)
A fenti a kutatás történeti áttekintését célzó adatok természetszerűen nem lehetnek teljesek, hiszen számos szétszórt adat kerülhet napvilágra a különböző szakfolyóiratokban. Mégis vázát nyújtja az eddigi kutatási- és gyűjtőmunkának. Rajtunk, ismeretterjesztőkön és az Amatőr Csillagászok Baráti Körének tagtársain a sor, hogy ezt a nagyon szép és nagyon hasznos gyűjtőmunkát tovább folytassuk és kiegészítsük. Annál is inkább, mert az ősmagyar csillagos égbolt nagy, áttekintő térképezése még késlekedik. Az egyetlen, ősmagyar csillagképeket és csillagneveket illusztráló csillagtérképet Toroczkai-Wigand Ede 1915-ben megjelent Öreg Csillagok című munkájában találhatjuk.
A térképet Nagy Sándor rajzolta. Összesen 45 csillag- és csillagképnevet találunk rajta. (15 csillagképnevet, 26 csillagnevet, 1 nevet a Tejútra és 3 név esetében eldönthetetlen, hogy csillagra vagy csillagképre vonatkozik-e.)
